Megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony önvédelem – és most nem arra gondolok, hogy valaki a világmindenség energiáját felhasználva semmisíti meg az ellenfeleit. A csikung gyakorlatok egyébként rendkívül hasznosak, mert kifejezetten mélyítik a testtudatosságot, de szó sincs arról, hogy bármiféle misztikus képességekkel ruháznák föl az embert. A hatékony bunyóhoz – sok minden más mellett – megfelelő izomtömeg is kell. A harcművészek jó része keményen erősít, de egy világvégi edzőtáborban nem feltétlenül áll rendelkezésre kellőképp felszerelt edzőterem.

Morio Higaonna nem először szerepel a Maflásban. A mai anyag nem a szokásos pár perc, de ünnep lévén megkockáztatom. Igaz, nem az egészet elemzem, csupán néhány mozzanatot ragadok ki belőle. Azért akinek kedve, ideje van rá, nézze végig. Érdemes.

Minden hagyományos harcművészetnek megvan a maga bemelegítő és erőnléti anyaga. A Goju-ryu kifejezetten nagy súly fektet az erőnlétre, de ezzel már többször foglalkoztam a blogon.

A karatéban alapvetőnek tartják a talajhoz való tapadást. Minden mozgás a talajból (és nem a csípőből) indul. Ehhez laza csípő, alsó hát, és erős lábujjak és kidolgozott talpizmok kellenek. A Higaonna sensei által bemutatott gyakorlatsor (09:02, 09:14, 09:27, 09:35) erősen emlékeztet Ochi sensei lábujj- és talptornájára.

A megszokott nyújtásokat időnként csikung gyakorlatok tarkítják (12:38, 13:10, 13:36, 13:55, 14:14, 14:46, 14:57, 15:13, 15:25, 15:30, 16:06, 16:44, 17:16, 17:41, 18:09, 18:36, 18:54, 19:09, 19:30). Ezek többsége akkor is eredményesen működik, ha a hagyományos kínai elmélet, és a valódi hatásmechanizmus köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Erősítéshez a test saját súlyát is kitűnően felhasználhatjuk, de természetesen mindig izgalmasabbá lehet tenni az edzést (20:20, 31:32). Emellett vannak olyan páros feladatok, amikor a társunkat használjuk súlyzóként – vagy legalább támasztékként (20:53, 21:30, 21:48, 22:23, 22:49, 24:19, 30:15, 32:25, 34:27, 34:56). Nem egetverő titkok ezek – a birkózók is hasonló jellegű (33:08, 33:17, 33:44) nyakizom-erősítést csinálnak –, csak éppen hozzátartoznak a hagyományos edzéshez, és ebben a filmben szépen össze van rakva a gyakorlatsor.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok – ha pedig kipróbálnátok az edzéseinket, kattintsatok ide.

A versenyek – még a legkötetlenebb szabályrendszerűek is – korlátok közé szorítják a küzdelmet. Másként fogalmazva: minden szabályrendszer a harc más-más aspektusát emeli ki. Egész más a bunyó zárt öklös kesztyűben, MMA-s kézvédőben, ha megengedettek a rúgások, könyökösök, földrevitelek…sok függ attól, hogy ruhában vagy félmeztelenül lépnek a felelek a szorítóba. Amikor vegyes szabályrendszerben vívják az összecsapásokat, rendszerint ki-ki a sajátjában győz. Persze vannak kivételek, de a statisztikai adatok a fenti tétel igazát bizonyítják.

Egy muay thai versenyző trófeája mindig is kívánatosnak számított a többi harcművész körében. A lethweiről már esett szó korábban a Maflásban, a feltörekvő burmai bunyó rohamléptekkel hódítja meg a világot. A közös gyökerek miatt és a földrajzi okokból fakadóan ráadásul adja magát, hogy a mianmari bajnokok a thaiföldiekkel mérjék össze tudásukat. Mivel a csupasz öklös harc a thai-októl sem idegen, elég sok közös rendezvényre került már sor.

A két szabályrendszer közti különbség elsősorban abból fakad, hogy míg a muay thai rendszerint kesztyűs küzdelem, a lehtwei csupasz öklös bunyó. A másik, hogy a thai boksszal ellentétben a burmai szabályrendszerben nem engedett a földre került ellenfél támadása, ami jelentősen csökkenti a földrevitelek értékét. A harmadik, hogy a lethweiben megengedett a fejelés.

Ez a mérkőzés 01:36-nál kezdődik, úgyhogy akit nem érdekelnek a sallangok, nyugodtan tekerje át az elejét. Az mindenesetre jól látszik, hogy a thai srác nem nyuszinak ment be a kötelek közé: alaposan felkészült a csupaszöklös küzdelemből. Egyénként klasszikus muay thait mutat be, remekül veszi ki magát a támadásokból (01:38, 01:44, 02:04, 02:18, 04:10, 05:36, 06:32, 07:37), mintegy levegőpajzsot vonva maga köré. Időről-időre beugrik, és keményen megsorozza ellenfelét (01:46, 09:09), és amint a másik veszedelmesen közel kerül, azonnal rögzíti a fejét (01:51, 02:07, 02:25, 02:40, 02:26), hogy megakadályozza a fejeléseket. Ha már ott van, természetesen elcsattan néhány térdrúgás (01:49, 02:24, 03:12, 03:13, 03:14, 03:32, 06:46).

Egyébiránt felvonultatja a muay thai teljes eszköztárát: a feltartó rúgásokat (02:01, 02:33, 03:26, 03:41), a földreviteleket (02:12, 02:27, 02:51, 03:45, 06:17, 06:34, 09:39), a könyékütéseket (03:08, 03:09, 04:03, 06:45, 07:23). Persze ellenfele se homokzsákot játszik, rendületlenül nyomul előre (02:57, 03:08), üt (05:59), megy bele a belharcba (06:00, 07:07), fejel (07:22), kapja el a rúgó lábat (05:43, 05:54). És legfőképpen – állja amit kap. Nem árt többször átpörgetni a lassításokat (04:30, 08:15, 10:37), ott lehet látni igazán, milyen tökéletesen követik a csupaszöklös állóharc logikáját. Van mit nézni, gyakorlatilag másodpercekre bontva érdemes elemezni a mérkőzést. A végén mégis a saját szabályrendszer jelent döntő előnyt (10:13), ezúttal bejött a papírforma.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Aki kizárólag állóharcban gondolkozik, azt komoly meglepetések érik, amikor olyan ellenféllel kerül szembe, aki nem csupán az ütések-rúgások világában jártas, hanem szívesen megy le a földre, hogy ott folytassa a bunyót. Egy csonttörő találat természetesen eldöntheti a küzdelmet, azonban a másik nem mindig teszi meg azt a szívességet, hogy kifeküdjön az első maflástól. Ha jól bírja a pofonokat, és áttör az optimális ütőtávon, már nehéz lesz megrendíteni. Gene LeBell bebizonyította, hogy a csodafegyvernek tekintett ökölvívás sem legyőzhetetlen, a ketrec legnagyobb tanulsága pedig az, hogy megfelelő földharc ismeretek nélkül nincs hatékony bunyó.

Tegyük hozzá, vannak, akiket nem ajz föl, ha két félmeztelen, izzadt férfitest csúszkál egymáson. Unalmasnak találják a földharcot, szerintük eseménytelen gyömiszkölődés az egész. Pedig a fogások világa legalább olyan sokszínű, mint az állóharc, igaz, a gyakorlatlan szem nemigen látja, mi történik. A mai videó bepillantást enged a földharc eszköztárába – noha csak az alapvető fojtásokat mutatja be.

Végigpörgetve az anyagot el lehet gondolkozni azon, hogy a különféle önvédelmi rendszerek rendszerint kétfajta fojtás ellen tanítanak hárításokat – a szemből jövő kétkezes (amivel az óvoda óta legfeljebb a hatvanas évek akciófilmjeiben találkoztam), illetve a hátulról jövő, alkaros fojtás ellen, ami viszont ha pontos, és megfelelő ütemben hajtják végre, legtöbbször a küzdelem végét jelenti. A jól kivitelezett fojtás ugyanolyan hatású, akár egy brutális erejű leütés, az áldozat hosszú időre elveszítheti az eszméletét.

Chau mesterrel már volt egy poszt itt a Maflásban, és ez az anyag legalább annyira érdekes. A mostani videó a jujutsura épül, ezért kifejezetten sok a ruhafogásos technika (00:06, 00:26, 00:39, 00:53, 01:47, 01:56, 02:15, 02:21, 02:29, 02:46, 03:11, 03:26, 03:46). Lehet azon lamentálni, hogy ezek nem működnek akkor, ha a másikon nincs semmi, vagy legfeljebb egy pólót visel, de azért vannak olyan fojtások is, amelyekhez nem kell ruha (00:49, 01:13, 01:36, 01:43, 03:59, 04:07). Mindenesetre az, hogy a rendszer abban is gondolkozik, hogy a másikon (vagy éppen rajtunk is) esetleg jól megragadható ruha van, egyértelműen jelzi, hogy ezek alapvetően önvédelmi fogások.

Persze birkózásnál mindig felmerül, mi van akkor, ha a másik nem sportszerű, és például egy szemtámadással próbál szabadulni. Azt hiszem, azon a momentumok, amelyek a másik kezének kizárását célozzák (00:18, 00:48, 00:58, 01:43, 02:00, 02:10, 02:57, 03:11, 03:27, 03:34, 03:58, 04:08) hathatós választ adnak erre a kérdésre.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Miután a muay thai polgárjogot nyert – és különösen az Ong Bak sikerét követően – hirtelen megnőtt azoknak a száma, akik „hagyományos” muay thait, azaz a hajdani harctereken használt technikákat akartak tanulni. A különböző muay thai iskolák anyaga épp úgy tekercseken maradtak fent, mint ahogy a kung fu stílusok vagy a japán rendszerek technikái is. Természetesen vannak thai mesterek, akik ezeket tanítják – ahogy a japán, kínai vagy éppen európai hagyományőrzők is. (Hogy teljes legyen a kép: olyan mesterről is tudok, aki szerint a muay thai valójában az egészségmegőrzés és a lelki egyensúly megteremtésének hatékony eszköze – és ezt nem akarom különösebben ragozni.)

A neten természetesen nem csupán jó bunyókat és edzéseket talál az ember, hanem gyakorlatilag mindent: többek közt a hagyományőrzők anyagai is fent vannak. Tegyük hozzá, szerencsére, mert így számos legendával gyorsan leszámolhat az ember – bár az is igaz, hogy a hívőket sosem zavarják a tények.

Az a legnagyobb gond az ilyen típusú mozgások rekonstruálásával, hogy a végeredmény hitelessége mindig kétséges. A kép sosem a teljes mozdulatot, csupán annak egy kiragadott pillanatát örökíti meg. Persze kétségtelen tény, hogy ezek a technikák ránk maradtak, és az is igaz, hogy egy működő technika nemigen változik – a jobb horog az jobb horog –, de elég megnézni a ránk maradt felvételeken, hogy az ökölvívás mennyit változott az elmúlt száz évben. De ugyanígy hozhatnám példának a múlt század húszas éveiben készült muay thai küzdelmek és a mai versenyek közti különbséget is.

Ez a sorozat még a jobbak közül való. Persze rendesen adnak a hagyományoknak, és csak remélni lehet, hogy a szuszpenzor-kérdést valójában nem a klasszikus, félbevágott kókuszdiós megoldással oldják meg, bár még az is elképzelhető (00:26). Egyébként elég furcsa csapat, látszik, hogy azért már kaptak és adtak pofonokat, de ezek a videók még a legjobb indulattal is turistáknak szánt ajándéknak készülhettek. Pedig a mester jól mozog (00:37, 02:39), egyben van a teste (02:41, 02:49) az ütések is a megfelelő pontokba csapódnak (00:58).

Láthatóan igyekszik pontosan rekonstruálni a ránk maradt tekercsen lévő mozgásanyagot, és ez úgy tűnik, sikerül neki. A lényeges dolgokat elmagyarázza, nem nyel le semmit, és innen kezdve kinek-kinek a saját tapasztalatára van bízva, hogy megkísérli-e élesben elsütni az itt bemutatott technikákat, vagy inkább úgy dönt, hogy – biztos ami biztos alapon – igazít rajtuk egy kicsit. Akik pedig kedvet kaptak a romos templom gyepén előadott, hangeffektusokkal tuningolt tananyag gyakorlásához, elleshetnek néhány apróbb kaszkadőr trükköt (03:28). Bár látványosan fetrengni (01:27, 03:44) a focipályán is megtanulhat az ember.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Bár divat cikizni a hajdan ájulattal csodált, hagyományos rendszereket, be kell látni, hogy nagy részük a legkeményebb versenyeken is megállja a helyét. A különböző stílusok anyagában a működő technikák halmaza átfedi egymást, és amikor éles küzdelemre kerül sor, nemigen érdemes túl sokat variálni. Abban viszont jelentősen eltérnek az iskolák, ahogyan eljutnak idáig, és akkor még nem beszéltünk az egyes irányzatok stratégiai céljairól – mármint ha vannak ilyenek az adott rendszeren belül.

Abban persze minden stílus egyetért, hogy győzni és nem veszíteni akarja megtanítani az embert, de abban már jelentősen eltérnek, hogy a küzdelem melyik szegmensét tartják meghatározónak. Azt hiszem, már írtam, hogy az egyes iskolák csupán az alapító/vezető mester fizikai, pszichés és kulturális korlátait jelzik. A hagyományos harcművészet jelentősen kiterjesztette a küzdelem fogalmát, és az önnevelés eszményéből kiindulva a 19-20. század fordulójának japán iskolarendszerébe szervesen illeszkedő tantárggyá formálta magát. Tagadhatatlan, hogy jó helyre nyúltak, hiszen a tökéletes önismeretre és testmechanikára épülő technikákkal maximálisan kihasználhatók az ember adottságai – azt meg senki se láthatta előre, hogy a biokémia megjelenése milyen alapvetően felforgatja a harcművészeteket (is).

Ha valaki a hagyományos karatét választja, ne számítson robbanásszerű fejlődésre. Kétségkívül tény, hogy ami a gyakorlati alkalmazást illeti, a full contact rendszerek jóval gyorsabban vezetnek eredményre. A tanuló hamar eljut egy olyan szintre, hogy éles helyzetből is ki tudja vágni magát, de rendszerint megreked, és közel se teljesíti ki a benne lévő lehetőségeket. Az érem másik oldala, hogy aki nem bunyózik rendszeresen, az nagy valószínűséggel leblokkol vagy kapkod, amikor igazi küzdelemre kerül sor - és ezen az se segít, ha hosszú évek munkájával 100%-ra becsiszolta a mozgását.

A Shotokan edzések zömét kitevő mozgásanyag – bázis, kata, makiwara, kötött küzdelem – ugyanolyan része az edzésnek, mint full contact rendszerekben a zsákolás, pontlabda, árnyékolás, pontkesztyűzés, vagy páros gyakorlatok.

Ezekben a gyakorlatokban számos hibát lehet találni, vagy legalább is olyan megoldásokat, amelyek ma már korszerűtlenek. Nos, azon túl, hogy a mai anyagban látható technikák még a szteroid előtti korszakból származnak, nem kesztyűs, hanem pusztakezes küzdelemben gondolkoznak, ráadásul feltételezik a napi rendszerességgel végzett makiwara gyakorlatokat is, azaz itt minden blokk és támadás csontot tör elvileg.

Ami viszont mind a mai napig érvényes, az tökéletes kapcsolat a talajjal (00:32, 01:21, 03:00, 04:55), a csípőmunka (00:34), az időzítés (00:36, 02:11), a robbanékonyság (01:22, 01:25, 02:15), a másik agresszív lerohanása (01:23, 05:36, 06:17). Az is hamisítatlan shotokanos megoldás, ahogy lopja a távolságot (02:56), és folyamatosan nyomás alatt tartja az ellenfelet (02:58).

Természetesen ezek nem stratégiai, hanem taktikai elemek, de a harcművészetekben általános hiba, hogy stratégiát mondanak, amikor taktikáról beszélnek. Mindenesetre ez az anyag jól tükrözi a hagyományos karate ideálját: a tökéletes testmechanikát, és végtelen koncentrációt és küzdőszellemet, a megingathatatlan nyugalmat és harmóniát.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Aki rendszeresen bunyózik élesben, pontosan tudja, milyen érzés, amikor egy-egy tizedmásodpercre leoltják a villanyt. A kiütés a full contact mérkőzések elmaradhatatlan eleme, aki ilyen versenyekre jár az bizony azért megy ki, hogy lássa, amint kitekernek valakit. Persze verekedni többféle módon lehet: van aki stílussal, eleganciával agyalja az ellenfelet, és van, aki célratörő egyszerűséggel próbálja leradírozni a másikat.

Minden idők egyik legemlékezetesebb pofonja kétségkívül a Kostya Tszyu – Zab Judah mérkőzésen csattant. A régi szovjet és az amerikai iskola csapott össze látványosan. Judah kifejezetten csillogó stílusú bunyós, sokat táncolt, jól mozgott el a pofonok elől, villámgyors, és ha kellett, nagyon oda tudta tenni magát. Micky Wardot például nagyon látványosan, meggyőző fölénnyel verte. Szóval kétségkívül jól eladható bokszot csinált, bár szerintem korántsem akkora klasszis, mint amilyen sztárallűröket engedett meg magának. Ráadásul szerette alázni az ellenfeleket, amivel eddig még senki se szedett össze feltétel nélküli rajongótábort magának.

A mérkőzés eleje a várakozásoknak megfelelően indult: Tszyu folyamatosan jött előre a maga lassú víz partot most, zötyögős stílusában, Judah táncolt, kitért, néha villámgyorsan visszatámadott, és többször sikerült egy-egy másodpercre megrendítenie ellenfelét, aki ilyenkor igyekezett fogásba menekülni, és alkarosokkal-tenyeresekkel operált.

A második menet még ennél is halványabb lett, Judah kifejezetten igyekezett ütőtávon kívül maradni, Tszyu pedig próbálta beterelni a kötelek mellé, ahogy ez az első menetben is történt. Azután alig négy másodperccel a második menet vége előtt elcsattant egy klasszikus bal-jobb kombináció (00:07). Talán nem lett volna ekkora baj belőle, ha Judah nem próbál meg azonnal felállni, de ő persze meg akarta mutatni, hogy semmi baja. Tévedett…

A leghumorosabb, hogy rögtön magyarázni kezdett a bírónak (00:10), de ezt követően ismét közelebbi kapcsolatba került a földdel (00:13). Természetesen végig azt mondta, hogy készen áll a folytatásra (00:17), de ekkor már véget ért a mérkőzés.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A mai bejegyzést Bartók András barátomtól kaptam. Egész más, mint az én anyagaim, de épp ezért érdekes. És akkor jöjjön az interjú.

Suzuki Kimiyoshi 1934. január 1-én szü­le­tett, régi sza­mu­ráj csa­lád­ban. Nagy­apja, Makita Shi­ke­gatsu egyike volt azon sza­mu­rá­jok­nak, akik a Meiji res­ta­u­rá­ció ide­jén fegy­vert ragad­tak a csá­szári had­se­reg­gel szem­ben. Bár tár­sai meg­hal­tak a har­cok­ban, ő túl­élte és Hok­kaidó szi­ge­tén sike­rült elke­rül­nie a csá­szári erőket.
Kimiyoshi a sza­mu­ráj szo­ká­sok hagyo­má­nya sze­rint 6 évesen kez­dett el fog­lal­kozni a harcmű­vé­sze­tek­kel, melyek az akkori naci­o­na­lista pro­pa­gan­dá­nak is köszön­hetően nagyon nép­szerűek vol­tak. Elő­ször test­vé­ré­vel együtt Judo-t tanult, majd Yoko­kawa mes­ter­nél elkezdte tanulni a Jikishin Kage ryu Ken­jut­sut, mely az a kard­vívó stí­lus, ami­nek nagy­apja is mes­tere volt.
Édes­apja foto­grá­fus pályáját követve, ő maga is a tokió-i egye­te­men fotómű­vé­sze­tet tanult 1953–57 között, majd 1959-től átvette édes­ap­já­tól annak fotós műhe­lyét, ahol egé­szen nyug­dí­ja­zá­sáig dolgozott.
Egye­temi tanul­má­nyai alatt talál­ko­zott elő­ször a Goju-ryu kara­té­val, melyet lel­ke­sen el is kez­dett gya­ko­rolni, a stí­lus­ala­pító, Yama­gu­chi Gogen tanít­vá­nya­ként. A Goju-ryu egy okinwa-i ere­detű karate irány­zat, mely­ben a japán kara­téra jel­lemző erős „kemény” (vagyis „go”) moz­du­la­tok keve­red­nek a kínai quanfa gyors, haj­lé­kony, „lágy” (vagyis „ju”) tech­ni­ká­i­val, továbbá a küz­de­lem során a jujutsu-hoz hasonló fogá­so­kat és feszí­té­se­ket is használnak.

Az 1950−60’ évek­ben még nem vol­tak nagy­sza­bású ver­se­nyek, így a harcmű­vé­sze­te­ket gya­kor­lók egy­más edzé­sét meg­lá­to­gatva, ott az isko­lák­ban mér­ték össze tudá­su­kat gyak­ran igen durva küz­del­mek során. Egy ilyen alka­lom­mal kötött barát­sá­got Suzuki Kimiyoshi-val a Kyok­ushin karate későbbi ala­pí­tója és nagy­mes­tere, Mas­utatsu Oyama. Oyama, mikor meg­ala­pí­totta saját isko­lá­ját, töb­bek közt Kimiyos­hit is fel­kérte, — aki eddigre már a Goju-ryu Karate mes­te­ré­nek számított-, hogy segít­sen az edzé­sek lebo­nyo­lí­tá­sá­ban, ő pedig szí­ve­sen és gyak­ran járt el együtt edzeni vele.

1986-ban egy barátja kéré­sére, Japánba láto­gató magyar művé­sze­ket látott ven­dé­gül, akik meg­hív­ták, láto­gassa meg hazánkat. Így is lett, Suzuki Kimiyoshi pedig, köszön­hetően egy magyar hölgy iránt táp­lált gyen­géd érzel­me­i­nek, 1992-ben vég­le­ge­sen hazánk­ban, Pécsett tele­pe­dett le.
1993-ban kez­dett el magya­ro­kat taní­tani a harcmű­vé­sze­tekre, elő­ször a Pécsi Tudo­mány­egye­tem tor­na­ter­mé­ben tar­tott karate edzé­se­ket, vala­mint a stí­lus vezető­jé­nek enge­dé­lyé­vel meg­ala­kult a pécsi Shin­bu­kan dojo. Később a Jikishin kage ryu kenjutsu-t is elkezdte oktat. Érdekes, hogy ezt az ősi sza­mu­ráj kard­vívó stí­lust Japánban már szinte alig gyakorolják, hazánkban viszont a pécsi dojo sokan látogatják a mester edzéseit.
Suzuki mes­ter hazá­já­ban továbbra is nagy tisz­te­let­nek örvend, még ha olyan távolra került is Japán­tól. Néhány éve egy könyv jelent meg nagy­apja életéről, ennek kap­csán pedig fel­kér­ték, hogy a tisz­te­le­tére emelt shinto szen­tély­ben tart­son bemu­ta­tót. Ott­jár­ta­kor interjú is készült vele.

Nem­rég én is Pécsett jár­tam és régi tanít­vá­nya­ként volt alkal­mam beszél­getni az idős mesterrel.

Sen­sei, miért dön­tött úgy, hogy Magyar­or­szágra költözik?

- Fele­sé­gem, Kati miatt köl­töz­tem ide és marad­tunk itt.
Voltak-e nehéz­sé­gei a köl­tö­zés során? Mennyire volt nehéz meg­szokni az életet Magyarországon?

- Nagyon sokat kel­lett a külön­böző hiva­ta­lokba járni, Magyar­or­szág nagyon bürok­ra­ti­kus hely. Rend­kí­vül sokat kel­lett várni, hogy meg­kap­jam az állandó tar­tóz­ko­dási enge­délyt, és az ügyin­tézők álta­lá­ban nem vol­tak túl kedvesek…

Ezen kívül, ami­kor ide­köl­töz­tem, fel­tűnt, hogy a magya­rok into­ná­ci­ója sok­ban eltér a japá­no­ké­tól. Ele­inte ami­kor magya­ro­kat hal­lot­tam beszélni egy­más közt, azt hit­tem, hogy itt min­denki veszek­szik, és hogy mind­járt össze­ve­re­ked­nek. Azóta per­sze tapasz­tal­tam, hogy a magya­rok ked­ves embe­rek és meg­szok­tam az into­ná­ciós különbségeket.

A Japán­ban töl­tött életéből mi az, amit továbbra is őriz? Van, ami külö­nö­sen hiány­zik? Mennyire lehet beil­lesz­teni a japán élet­vi­telt a magyar­or­szági környezetbe?

- A harcmű­vé­sze­te­ket továbbra is gya­kor­lom és taní­tom. Nagyon hiá­nyoz­nak a japán ételek, Magyar­or­szá­gon nagyon nehéz hoz­zá­jutni az alap­anya­gok­hoz, főleg vidé­ken. Ettől elte­kintve nagyon ott­hon érzem magam a magya­rok között, mondhatni félig magyar­nak érzem magam.

Van olyan része a magyar kul­tú­rá­nak, ami külö­nö­sen érdekli?

- A magyar nyel­vet igyek­szem minél job­ban elsajátítani.

Hogyan viszo­nyul­nak a magya­rok a harcmű­vé­sze­tek­hez? Van ele­gendő érdeklődő, kellő tisz­te­let­tel visel­ked­nek a tanítványok?

- Ren­ge­teg lel­kes tanít­vá­nyom akad, sokan igazi oda­adás­sal gya­ko­rol­ják a harcmű­vé­sze­te­ket. Nagyon nagy érdeklő­dést tanú­sí­ta­nak irán­tuk, viszont a sok új érdeklődőből jó né­há­nyan hamar abba­hagy­ják. A japá­nok­hoz viszo­nyítva a magya­rok hama­rabb lel­ke­sed­nek, viszont hama­rabb is megy el a ked­vük a dolgoktól.

Harcmű­vész szem­mel nézve milyen a magyar men­ta­li­tás? A taní­tá­suk szem­pont­já­ból van nehéz­ség abban, ahogy a magya­rok gondolkodnak?

- Van­nak nagyon ígére­tes tanít­vá­nyok, akik iga­zán jól elsa­já­tít­ják a harcmű­vé­sze­tek­hez szük­sé­ges gon­dol­ko­dást is.
Emel­lett rendkívül sokan akad­nak olya­nok, akik inkább csak divat­ból fog­lal­koz­nak a harcmű­vé­sze­tek­kel, egy­fajta hob­bi­nak fog­ják fel. Ők inkább a külső­sé­gekre figyel­nek és nem a mélyebb lelki tar­tal­makra. Csak mutatni sze­ret­nék, hogy mennyit tud­nak, de az nem igazi tudás.

A magya­rok, tapasztalataim szerint kellő­kép­pen fegyel­me­zet­tek, ebből a szem­pont­ból szinte sosincs gond. Ugyan­ak­kor egy-két for­ma­gya­kor­lat elsa­já­tí­tása után sok­szor kér­de­zik, hogy „ezt nem lehetne akár így is csi­nálni”, szó­val a fegyel­me­zett tanu­lás mel­lett sok­szor kre­a­tí­van visel­ked­nek. Ez szá­momra ele­inte szo­kat­lan volt, de nagyon  jó látni, hogy a lel­ke­se­dés ebben is megnyilvánul.

A magya­rok taní­tása során változott-e Sensei-nek a saját viszo­nya a harcművészetekhez?

- A harcmű­vé­szet­ben a taní­tás min­dig egy­ben tanu­lás is. Ha nem is a nem­zeti sajá­tos­sá­gok, hanem inkább az egyes tanít­vá­nyok­kal való­kap­cso­lat során, taní­tás köz­ben én is ren­ge­te­get tanu­lok. Nagyon sok szor­gal­mas tanít­vá­nyom van itt Magyarországon.

Érde­mes­nek érzi továbbra is oktatni a magyarokat?

- Igen, ter­mé­sze­te­sen, amíg tehe­tem, sze­ret­ném gya­ko­rolni és oktatni a harcművészeteket.

Köszö­nöm szé­pen Sen­sei!
(Pécs, 2010. ápri­lis 1.)

Szerző: Bartók András