A mai bejegyzést Bartók András barátomtól kaptam. Egész más, mint az én anyagaim, de épp ezért érdekes. És akkor jöjjön az interjú.

Suzuki Kimiyoshi 1934. január 1-én szü­le­tett, régi sza­mu­ráj csa­lád­ban. Nagy­apja, Makita Shi­ke­gatsu egyike volt azon sza­mu­rá­jok­nak, akik a Meiji res­ta­u­rá­ció ide­jén fegy­vert ragad­tak a csá­szári had­se­reg­gel szem­ben. Bár tár­sai meg­hal­tak a har­cok­ban, ő túl­élte és Hok­kaidó szi­ge­tén sike­rült elke­rül­nie a csá­szári erőket.
Kimiyoshi a sza­mu­ráj szo­ká­sok hagyo­má­nya sze­rint 6 évesen kez­dett el fog­lal­kozni a harcmű­vé­sze­tek­kel, melyek az akkori naci­o­na­lista pro­pa­gan­dá­nak is köszön­hetően nagyon nép­szerűek vol­tak. Elő­ször test­vé­ré­vel együtt Judo-t tanult, majd Yoko­kawa mes­ter­nél elkezdte tanulni a Jikishin Kage ryu Ken­jut­sut, mely az a kard­vívó stí­lus, ami­nek nagy­apja is mes­tere volt.
Édes­apja foto­grá­fus pályáját követve, ő maga is a tokió-i egye­te­men fotómű­vé­sze­tet tanult 1953–57 között, majd 1959-től átvette édes­ap­já­tól annak fotós műhe­lyét, ahol egé­szen nyug­dí­ja­zá­sáig dolgozott.
Egye­temi tanul­má­nyai alatt talál­ko­zott elő­ször a Goju-ryu kara­té­val, melyet lel­ke­sen el is kez­dett gya­ko­rolni, a stí­lus­ala­pító, Yama­gu­chi Gogen tanít­vá­nya­ként. A Goju-ryu egy okinwa-i ere­detű karate irány­zat, mely­ben a japán kara­téra jel­lemző erős „kemény” (vagyis „go”) moz­du­la­tok keve­red­nek a kínai quanfa gyors, haj­lé­kony, „lágy” (vagyis „ju”) tech­ni­ká­i­val, továbbá a küz­de­lem során a jujutsu-hoz hasonló fogá­so­kat és feszí­té­se­ket is használnak.

Az 1950−60’ évek­ben még nem vol­tak nagy­sza­bású ver­se­nyek, így a harcmű­vé­sze­te­ket gya­kor­lók egy­más edzé­sét meg­lá­to­gatva, ott az isko­lák­ban mér­ték össze tudá­su­kat gyak­ran igen durva küz­del­mek során. Egy ilyen alka­lom­mal kötött barát­sá­got Suzuki Kimiyoshi-val a Kyok­ushin karate későbbi ala­pí­tója és nagy­mes­tere, Mas­utatsu Oyama. Oyama, mikor meg­ala­pí­totta saját isko­lá­ját, töb­bek közt Kimiyos­hit is fel­kérte, — aki eddigre már a Goju-ryu Karate mes­te­ré­nek számított-, hogy segít­sen az edzé­sek lebo­nyo­lí­tá­sá­ban, ő pedig szí­ve­sen és gyak­ran járt el együtt edzeni vele.

1986-ban egy barátja kéré­sére, Japánba láto­gató magyar művé­sze­ket látott ven­dé­gül, akik meg­hív­ták, láto­gassa meg hazánkat. Így is lett, Suzuki Kimiyoshi pedig, köszön­hetően egy magyar hölgy iránt táp­lált gyen­géd érzel­me­i­nek, 1992-ben vég­le­ge­sen hazánk­ban, Pécsett tele­pe­dett le.
1993-ban kez­dett el magya­ro­kat taní­tani a harcmű­vé­sze­tekre, elő­ször a Pécsi Tudo­mány­egye­tem tor­na­ter­mé­ben tar­tott karate edzé­se­ket, vala­mint a stí­lus vezető­jé­nek enge­dé­lyé­vel meg­ala­kult a pécsi Shin­bu­kan dojo. Később a Jikishin kage ryu kenjutsu-t is elkezdte oktat. Érdekes, hogy ezt az ősi sza­mu­ráj kard­vívó stí­lust Japánban már szinte alig gyakorolják, hazánkban viszont a pécsi dojo sokan látogatják a mester edzéseit.
Suzuki mes­ter hazá­já­ban továbbra is nagy tisz­te­let­nek örvend, még ha olyan távolra került is Japán­tól. Néhány éve egy könyv jelent meg nagy­apja életéről, ennek kap­csán pedig fel­kér­ték, hogy a tisz­te­le­tére emelt shinto szen­tély­ben tart­son bemu­ta­tót. Ott­jár­ta­kor interjú is készült vele.

Nem­rég én is Pécsett jár­tam és régi tanít­vá­nya­ként volt alkal­mam beszél­getni az idős mesterrel.

Sen­sei, miért dön­tött úgy, hogy Magyar­or­szágra költözik?

- Fele­sé­gem, Kati miatt köl­töz­tem ide és marad­tunk itt.
Voltak-e nehéz­sé­gei a köl­tö­zés során? Mennyire volt nehéz meg­szokni az életet Magyarországon?

- Nagyon sokat kel­lett a külön­böző hiva­ta­lokba járni, Magyar­or­szág nagyon bürok­ra­ti­kus hely. Rend­kí­vül sokat kel­lett várni, hogy meg­kap­jam az állandó tar­tóz­ko­dási enge­délyt, és az ügyin­tézők álta­lá­ban nem vol­tak túl kedvesek…

Ezen kívül, ami­kor ide­köl­töz­tem, fel­tűnt, hogy a magya­rok into­ná­ci­ója sok­ban eltér a japá­no­ké­tól. Ele­inte ami­kor magya­ro­kat hal­lot­tam beszélni egy­más közt, azt hit­tem, hogy itt min­denki veszek­szik, és hogy mind­járt össze­ve­re­ked­nek. Azóta per­sze tapasz­tal­tam, hogy a magya­rok ked­ves embe­rek és meg­szok­tam az into­ná­ciós különbségeket.

A Japán­ban töl­tött életéből mi az, amit továbbra is őriz? Van, ami külö­nö­sen hiány­zik? Mennyire lehet beil­lesz­teni a japán élet­vi­telt a magyar­or­szági környezetbe?

- A harcmű­vé­sze­te­ket továbbra is gya­kor­lom és taní­tom. Nagyon hiá­nyoz­nak a japán ételek, Magyar­or­szá­gon nagyon nehéz hoz­zá­jutni az alap­anya­gok­hoz, főleg vidé­ken. Ettől elte­kintve nagyon ott­hon érzem magam a magya­rok között, mondhatni félig magyar­nak érzem magam.

Van olyan része a magyar kul­tú­rá­nak, ami külö­nö­sen érdekli?

- A magyar nyel­vet igyek­szem minél job­ban elsajátítani.

Hogyan viszo­nyul­nak a magya­rok a harcmű­vé­sze­tek­hez? Van ele­gendő érdeklődő, kellő tisz­te­let­tel visel­ked­nek a tanítványok?

- Ren­ge­teg lel­kes tanít­vá­nyom akad, sokan igazi oda­adás­sal gya­ko­rol­ják a harcmű­vé­sze­te­ket. Nagyon nagy érdeklő­dést tanú­sí­ta­nak irán­tuk, viszont a sok új érdeklődőből jó né­há­nyan hamar abba­hagy­ják. A japá­nok­hoz viszo­nyítva a magya­rok hama­rabb lel­ke­sed­nek, viszont hama­rabb is megy el a ked­vük a dolgoktól.

Harcmű­vész szem­mel nézve milyen a magyar men­ta­li­tás? A taní­tá­suk szem­pont­já­ból van nehéz­ség abban, ahogy a magya­rok gondolkodnak?

- Van­nak nagyon ígére­tes tanít­vá­nyok, akik iga­zán jól elsa­já­tít­ják a harcmű­vé­sze­tek­hez szük­sé­ges gon­dol­ko­dást is.
Emel­lett rendkívül sokan akad­nak olya­nok, akik inkább csak divat­ból fog­lal­koz­nak a harcmű­vé­sze­tek­kel, egy­fajta hob­bi­nak fog­ják fel. Ők inkább a külső­sé­gekre figyel­nek és nem a mélyebb lelki tar­tal­makra. Csak mutatni sze­ret­nék, hogy mennyit tud­nak, de az nem igazi tudás.

A magya­rok, tapasztalataim szerint kellő­kép­pen fegyel­me­zet­tek, ebből a szem­pont­ból szinte sosincs gond. Ugyan­ak­kor egy-két for­ma­gya­kor­lat elsa­já­tí­tása után sok­szor kér­de­zik, hogy „ezt nem lehetne akár így is csi­nálni”, szó­val a fegyel­me­zett tanu­lás mel­lett sok­szor kre­a­tí­van visel­ked­nek. Ez szá­momra ele­inte szo­kat­lan volt, de nagyon  jó látni, hogy a lel­ke­se­dés ebben is megnyilvánul.

A magya­rok taní­tása során változott-e Sensei-nek a saját viszo­nya a harcművészetekhez?

- A harcmű­vé­szet­ben a taní­tás min­dig egy­ben tanu­lás is. Ha nem is a nem­zeti sajá­tos­sá­gok, hanem inkább az egyes tanít­vá­nyok­kal való­kap­cso­lat során, taní­tás köz­ben én is ren­ge­te­get tanu­lok. Nagyon sok szor­gal­mas tanít­vá­nyom van itt Magyarországon.

Érde­mes­nek érzi továbbra is oktatni a magyarokat?

- Igen, ter­mé­sze­te­sen, amíg tehe­tem, sze­ret­ném gya­ko­rolni és oktatni a harcművészeteket.

Köszö­nöm szé­pen Sen­sei!
(Pécs, 2010. ápri­lis 1.)

Szerző: Bartók András