Hulladékgyűjtő verseny, osztályverseny, iskolabajnokság, tanulmányi verseny, OKTV, szép kiejtési verseny, diákolimpia. Ismerős? Számon tartjuk, ki írta a legjobb dolgozatot, ki lesz félévkor és év végén az osztályelső, a szünetekben pedig mindig van idő egy gyors focira. A jobb középiskolákat versenyistállónak becézik. A diákok számára az iskola egy véget nem érő versenysorozat.

 (Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/1/17/Dublin_University_American_Football_Club.jpg)

Ehhez képest finoman szólva kidolgozatlan a verseny szerepe az oktatásban. A legtöbb helyen „hulljon a férgese” alapon állnak a kérdéshez. Van a dicsőségtábla, amin azok szerepelnek, akikre büszkék vagyunk – és van a reszli. Ebből a szempontból az iskola nem változott Karinthy óta. Ugyanakkor a versenyeztetésnek nincs szellemi háttere – bár a verseny előnyeit taglaló hangzatos szólamokkal több vaskos kötetet is meg lehetne tölteni.

 (Forrás: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/humor/karinthy_tanar2.html)

Nem tanítjuk meg a diákokat győzni, és nem tanítjuk meg őket veszíteni sem. Elképzelésünk sincs arról, hogy mihez kezdjünk az úgynevezett vesztesekkel – és az oktatásügy jelenleg nem is akar a problémával foglalkozni. Ráadásul a társadalomban viszonylag csekély az A-típusú versenyzők száma – ellenben jelentős azoknak az aránya, akik rosszul tűrik a versennyel járó fokozott stresszt, viszont magas színvonalon és egyenletesen teljesítenek, ha nyugodt környezetet biztosítunk számukra. Az oktatásügy egyik alapvető hibája, hogy következetesen keveri a vizsga és a felmérés fogalmát. Bár előszeretettel idézik, hogy „teher alatt nő a pálma”, de ez a legmarkánsabb kultúrtörténeti félreértések egyike.

Miközben elvárjuk a diákoktól, hogy hibátlanul teljesítsenek, nem tanítjuk meg nekik, mi a feladat. Azt se tanítjuk meg, hogyan ismerjék fel, hogy mit várnak tőlük. Amikor a gyerek bekerül az iskolába, egy olyan elvárás rendszerrel találkozik, aminek nem ismeri a szabályait – és csak nagyon kevesen értik meg, hogy mit akarnak tőlük. Az iskola ezen a téren kritikán alul teljesít, miközben elvileg mindenkinek alapvető joga, hogy a lehető legmagasabb szinten elsajátítsa az iskolai tananyagot – ami nem mellesleg az egész társadalom érdeke.

 (Forrás: http://next50yearsproject.org/secret-language-of-equity/)

Az iskola nem hajlandó szembenézni azzal, hogy a különböző hátterű vagy személyiségű diákoknak eltérő jellegű oktatásra van szükségük – miközben a tananyag és az oktatási rendszer nem társadalmi konszenzus eredménye. Ráadásul következetesen összekeverjük a versenyt és a versenyképességet. Az oktatás egyik célja az lenne, hogy a diákok versenyképesek legyenek a nemzetközi munkaerőpiacon. Ehhez képest az egyetlen terület, ahol a kormány komoly segítséget nyújt ebben, az a sport.

Ez nem annyira meglepő, hiszen a jelenlegi magyar társadalom elutasítja a versenyt. Az egyre jobban intézményesülő kapcsolati háló győzedelmeskedett a piaci verseny felett. Versenyellenes közeget teremtettünk, és most azon siránkozunk, hogy aki versenyképes a nemzetközi munkaerőpiacon, az elmegy innen. A verseny egyetlen kormányzatilag elfogadott terepe a sport maradt.

(Forrás: http://latabernaonline.com/tag/pancho-arena/)

Csakhogy a diáksport, és az iskolai testnevelés célja nem az, hogy olimpikonokat neveljen, hanem az, hogy segítse a diákokat a tanulásban, amihez az kell, hogy a testnevelés órák anyaga összhangban legyen az iskola oktatási-, nevelési céljaival és módszertanával.

Ha érdekelnek az ezzel kapcsolatos tapasztalataim, javaslataim, olvasd el a Modern harcművészet az iskolai oktatásban című könyvemet.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ha megnézzük a mellékelt videót, látni fogjuk, hogy a készítője komolyan gondolta. Persze érthető törekvés, hiszen minden harcművészeti irányzat azt hirdeti, hogy az általuk tanított technikák élesben is működnek – és mi bizonyíthatná ezt egyértelműbben, mint a ketrecharc? Csak az a baj az ilyen jellegű próbálkozásokkal, hogy az illető mindent a saját irányzatának szemszögéből néz, miközben épp a saját stílusát nem látja. Más szóval: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti.

Gyakori hiba, hogy egy harcművészetet a technikai repertoárjával azonosítanak – ebbe egyébként szinte minden harcművész beleesik, csak van, aki később kinövi. Pedig a legtöbb stílus több, mint az általa rend szerezett és tanított elemek összessége. Legalább ilyen fontos az adott irányzat szellemi háttere. Nem arról van szó, hogy ne lenne meghatározó, hogy egy-egy iskola milyen fogásokat tanít és preferál. Ugyanakkor számos technika van, ami csaknem minden harcművészeti (vagy közelharc) rendszerben megtalálható. A gáncsok és dobások komoly szerepet kaptak a klasszikus ökölvívásban (ennek maradványait őrzi a profi bokszban a kapaszkodás és a fogásbontás), és még a 19. századi vívókönyvekben is találunk csuklódobást.

Az ütések és rúgások a dzsúdó szerves részét alkották, és a hagyományos karatéban is komoly szerepet kapnak az ízületi feszítések és a dobások, bár ez a versenykaratéból mára már kikopott. A chin-na és jiu jitsu technikák közt nem nehéz észrevenni a rokonságot, de a középkori Európában is hasonló fogásokat használtak. Mindez nem olyan meglepő, ha kicsit belegondolunk: az embernek két keze, két lába van, az ízület amerre nem hajlik, arra törik, és a vitálpontok is mindenkin ugyanott találhatók. Kétségtelen tény, hogy a különböző harcművészetek szinte végtelen módozatot dolgoztak ki az ellenfél elpusztítására, de az alaptechnikák száma véges, ezért gyakran előfordul, hogy a harcművészeti stílusok technikai elemrepertoárjában átfedések vannak.

De a harcművészet több, mint a technikák összessége. Egy harcművészetet a szellemisége legalább annyira meghatároz, mint az, hogy milyen elemeket használ a küzdelemben. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki, miért, és milyen felfogásban gyakorol – és ez az a pont, amit a fenti video nem vett figyelembe.

Az aikido mélyen spirituális rendszer: a technikák a világmindenséggel való harmóniát célozzák. Aki aikidót gyakorol, az arra törekszik, hogy támadás energiáját elvezesse és a támadó ellen fordítsa. Instant karma, ahogy ma mondanánk. Amit a ketrecben látunk, viszont nagyon nem az.

Nem azért, mert a fenti technika a karatéban és a muay thaiban is ismert, hanem mert szó sincs arról, hogy átvenné és megfordítaná a támadó energiáját. Megtöri a lendületet és végrehajtja a technikát. A másik technikával (01:09) ugyanez a gond.

Nem akarom rangsorolni a stílusokat. Az, hogy éles helyzetben ki marad talpon, leginkább az emberen múlik, és nem azon, hogy milyen irányzatot csinál. Ráadásul tudjuk, hogy az MMA sem csodaszer.

Épp ezért fölösleges keverni a szezont a fazonnal. Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit képes alkotni más irányzatok képviselőivel szemben, az ne a mestere reklámszövegét hallgassa, hanem menjen le más dojókba, és eddzen velük is. Aki igazán jó, az nem a stílusától az, hanem attól, ahogyan gyakorol. Ahogy mondani szoktam, minden rang a kocsmaajtóig érvényes. Mert előbb-utóbb jön valaki egy vascsővel hátulról, és elérkezik az igazság pillanata.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Foly. köv.)

Fenyvesi Kornél, Wing Tsun mester számomra a tavalyi év meglepetésembere. Nincs elszállva magától, de nem is álszerény, reálisan képes elhelyezni magát és az irányzatát a harcművészeti életben. Nem isteníti a tisztelettől félájultan a távol-keleti mestereket, nem akar valamiféle titkos, misztikus tudás letéteményese lenni, hanem rendkívül gyakorlatiasan közelíti meg a pusztakezes és fegyveres küzdelmet. Ugyanakkor mélyen ismeri saját stílusát, és képes annak elemrendszerét a 21. századi helyzetekre alkalmazni.

Napi Maflás: – Hogyan kezdtél Wing Tsunnal foglalkozni, illetve miért ezt a stílust választottad?

Fenyvesi Kornél: – 1990-ben, Kaposváron elmentem a HWTO bemutatójára, amit Dai Si-Hing Szabó Ferenc tartott. Nagyon logikus és praktikus rendszernek tűnt, úgy éreztem, hogy mindig is ezt kerestem és azonnal beleszerettem. 1997-ben lettem instruktor és azóta tanítok.

NM: – Amennyire én tudom, a Wing Tsun már eleve modernizált rendszer. Miért váltottatok a Real Wing Tsunra? Vitt a lendület, vagy más okai voltak?

Fenyvesi Kornél: – A legtöbb stílusban megfigyelhető egyfajta evolúció és ez igaz a Wing Tsunra is. Természetesnek tartom, hogy minden mester kicsit másképp tanítja a megtanultakat. Kiegészíti a saját trükkjeivel és azokat a dolgokat erőlteti a saját tanításában, ami neki nagyon mennek, vagy amit elképzelései, vagy éppen korlátai alapján megfelelőnek vél. A Wing Tsun családfában is végig követhető, hogy minden mester alakított valamit a rendszeren. Amikor beiratkoztam, ott az első órákon elmondták, hogy ez egy folyamatosan változó rendszer, ami mindig alkalmazkodik a kor kihívásaihoz. Ez így jól hangzik, viszont egyáltalán nem igaz. Yip Man nagymester óta minden mester, aki megpróbált hozzányúlni a rendszerhez, rebellisnek lett kikiáltva, mondván, hogy nem a „tradicionális” Wing Tsunt képviselik. Ez erőteljes ellentmondás és csak üzleti érdekeket takar. Persze az egyes szervezetekből kilépett, vagy ilyen-olyan oknál fogva eltávolított mesterek nem adták fel a gyakorlást és megalakították saját iskoláikat, egyesületeiket. A megkülönböztethetőség miatt, integráltak elemeket, átalakítottak bizonyos mozgásokat, de szinte kivétel nélkül megfigyelhető, hogy nagy reformokat nem mertek bevezetni, hiszen akkor már nem nézne ki Wing Tsunnak amit csinálnak és kevésbé lenne értékesíthető.

A Wing Tsun (a nagy Wing Tsun családot értem alatta) oktatási rendszere egyáltalán nem modern. A Wing Tsun oktatási rendszere egyáltalán nem modern, inkább a technikák átadására fókuszál, míg a készségfejlesztésre szinte egyáltalán nem.  Egy olyan sportágban, vagy harcművészeti ágban, ahol a megmérettetés mindennapos, törekednek rá, hogy az edzések és a felkészülés a legmodernebb legyen. Azonban a legtöbb Wing Tsun szervezet iskoláiban még a nyomai sem lelhetők fel ennek. A világ minden tájáról láthatóak mesterek különböző közösségi médiákon és a hozzájuk kapcsolódó kommentekben jól megfigyelhető, hogy szinte mindenki a stílus által előírt pózok tökéletességéről és végrehajtásának helyességéről beszél. Viszont olyan, mintha ez a társadalom testmechanikáról, időzítésről, időkeretekről, ritmusokról, taktikáról stb. egyáltalán nem is hallott volna. Megszámlálhatatlan alkalmazást láttam már olyan támadások ellen, amik a valósággal köszönő viszonyban sincsenek, viszont nem láttam még olyat, hogy egy Wing Tsun mester intelligens módon és kreatívan folytatna edzőharcot Wing Tsun technikákkal és taktikával. Mi nem váltottunk egyik Wing Tsunról a másikra. Mi szeretjük a stílusunkat és továbbra is Wing Tsunozni fogunk, még akkor is, ha ez kívülről elsőre nem így tűnik. Az egyesületünk vezetője, Si-Fu Kun István nagyon nyitottan és elemző módon kezeli más rendszerek eredményeit és helyezi el őket a Wing Tsun oktatási tematikájába. Ez nem technikai, hanem módszertani integrációt jelent. Célunk az, hogy újra valós minőséget adjunk diákjainknak, nem csak egy nevet és pár fokozatot, egy méltán híressé vált stílus oktatásával.

NM: – A harcművészetekben megfigyelhető, hogy egyre több hagyományos stílus nyit az ökölvívás felé, és ti is rengeteg ökölvívó technikát használtok. Miért indultatok ebbe az irányba?

Fenyvesi Kornél: – A látszat csal. Egyáltalán nem az ökölvívó technikák használatát látod. A Wing Tsun mai képét leginkább az alakítja ki, hogy a legtöbb mester nem tanulta végig a rendszert, ez leginkább a stílus fegyveres részére igaz. Vagy ha formailag el is sajátítottak valamit, mögötte semmilyen funkció nincs. Viszont az is biztos, hogy jellegéből adódóan a fegyveres rész láb- és testmunkája sokkal fejlettebb, mint a pusztakezes részé. Ezzel az is együtt jár, hogy más ütéstechnikák is kézenfekvőnek tűnnek számunkra, hiszen bizonyos esetekben a fegyverrel is hasonlóan támadunk. Igazából annyi történik, hogy lerakom a fegyvert a kezemből.

NM: – Milyen szerepet kapnak a hagyományos Wing Tsun technikák az edzéseiteken?

Fenyvesi Kornél: – Természetesen nem csak névleg tanítunk Wing Tsunt. Amint a diákok ügyessége eléri a megfelelő szintet, erre az ügyességre felépítjük a stílus összes elemét.

NM: – Viszonylag nagy hangsúlyt fektetsz a késharcra. Ismerve a hazai jogszabályi környezetet és joggyakorlatot, egy utcai helyzetben mennyire tartod lényegesnek az eszközhasználatot?

Fenyvesi Kornél: – Szorosan ide tartozik, hogy az egyesületünk nagyon jó viszonyt ápol Oláh Istvánnal (Kőszeg) és megtisztelő, hogy magántanítványa is lehetek. Ez a kapcsolat nagyban hozzájárult, hogy átértékeljem az eszközös harcról és az utcai szituációkról alkotott elképzelésemet. A statisztikák alapján is látszik, hogy az utcai támadások döntő többsége eszközzel zajlik. Aki eszközzel, vagy az ellen tanul küzdeni, annak a pusztakezes mozgása is élesebb lesz. Sokszor, leginkább nők esetében csak az eszközhasználat (nem feltétlenül kés) teremti meg a győzelem esélyét. Szerintem pont a mai világban nem szabad az eszközös harc mellett elmenni és elengedhetetlennek tartom a tanulását. Amennyire ez lehetséges, megpróbálom a tanítást a még jogilag elfogadható mederben tartani.

 A kiegészítő anyagokat szokás szerint a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A nindzsucut az egyik legsokoldalúbb, leghatékonyabb, legveszélyesebb harcművészetnek tartják, de ezek a vélemények elsődlegesen a popkultúrában látható nindzsaképen alapulnak. Ma el se tudnánk képzelni nindzsák nélkül a középkori Japánt, azonban a nindzsák tevékenységének semmi nyoma a korabeli krónikákban. A nindzsákat mind a mai napig elfedik a legendák.

1. A nindzsák maszkban, fekete álcaruhában támadtak

A középkori Japánban nem voltak fekete ruhába öltözött, maszkos nindzsa kommandók. Ráadásul a fekete szín szinte világít a sötétben – ellentétben a mosott kékesszürkével, ami tényleg láthatatlanná tesz. A nindzsák védjegyévé vált fekete álcaruha és maszk valójában a bunraku bábmesterek öltözéke – és a színpadon nagyon látványos effekteket lehet csinálni vele. A fekete álcaruha diadalútja is jelzi, hogy a hagyományosnak tekintett nindzsaiskolák valójában a tömegkultúrában gyökereznek.

A mai nindzsák két okból hordanak fekete git:

a) rosszul értelmezett hagyományőrzésből,

b) praktikus okokból: ha sokat edzenek a természetben, a fekete ugyanis kevésbé látványosan koszolódik, mint a fehér gi.

(Nem nindzsa támadás, hanem bunraku előadás)

2. A hagyományos nindzsaiskolák több évszázados múltra tekintenek vissza

Mint már mondtam, a középkori dokumentumokban semmilyen nyoma sincs a nindzsáknak. A nindzsákról szóló első feljegyzések a 17. században, a belháborúk után, a Tokugava sógunátus idején születtek. Kétségkívül tény, hogy a japán krónikákban itt-ott szó esik a sinobikról, azt azonban nem lehet tudni, hogy mit takar ez a szó, illetve milyen jelentésváltozásokon ment keresztül. A sinobi jelenthetett zsoldost, martalócot, a zsákmány reményében a fősereg köré verődött parasztkatonát, stb, akire adott esetben olyan feladatot lehetett bízni, amire a páncélba öltözött lovas szamurájok kevésbé voltak alkalmasak. De semmi nyoma annak, hogy a középkorban bármiféle szervezett nindzsaképzés lett volna, ahogy ezt a mai nindzsa szakírók sugallják.

A nindzsa figurája nagy valószínűséggel a 17. századi tömegkultúrában született, és innen került át a „tényirodalomba” – ahogy vámpírok, jetik, ufók, stb. esetében is történt.

(Hagyományos nindzsaképzés, ahogy a 20. századi nindzsák elképzelték.)

3. A nindzsák sokoldalúan képzett elitkatonák voltak

Bármilyen meglepő, az első nindzsakönyvekben nem esik szó a nindzsák harci technikáiról. A nindzsucu ugyanis a láthatatlanná válás (álcázás, lopakodás, rejtőzködés) és hírszerzés művészete. Az első „nindzsa-láz”leginkább az első világháborús kémhisztériához hasonlítható, és a nindzsákkal foglalkozó könyvek azokat a módszereket ismertették, amelyekkel a nindzsa észrevétlenül a kiszemelt célpont közelébe lopózhatott. Egy olyan, a népesség ellenőrzésére épülő szigorú diktatúrában, mint amilyen a Tokugava sógunátus volt, nem is meglepő, hogy a nagyközönség vevő volt a témára.

Más kérdés, hogy a harcművészeti hagyományokat ápoló mesterek később kipróbálták a korai nindzsa könyvekben leírt eszközöket és módszereket is – és ezekből a kísérletekből nőttek ki az első nindzsaiskolák. Az is árulkodó, hogy a 20. században híressé vált „utolsó nindzsák”, mindig a nagyapjuktól, esetleg nagybátyjuktól örökölték a tudományukat, amit az rajtuk kívül másnak nem adott át. A ma ismert nindzsa rendszerek valószínűleg a 20. században születtek, a klasszikus harcművészetek és a 17. századi nindzsa irodalom kereszteződéséből.

(Az első nindzsakönyvek csak a korabeli hírszerző technikákról szóltak)

4. A nindzsák mágikus képességekkel rendelkeznek

A nindzsák varázslatos képességeiről számos történet kering, de ezek legtöbbje Indiában, Tibetben, Kínában is ismert, klasszikus buddhista anekdota. A nindzsucuban tanított ujjcsikungot, a kudzsi-kirit, szintén sok misztikus irányzat tanítja. Én még egyetlen mágikus képességekkel rendelkező nindzsát se láttam, viszont rengeteg olyan színpadi trükköt tanultam, amivel le lehet nyűgözni a gyanútlan embereket.

(A leghíresebb misztikus nindzsa gyakorlat, a kudzsi-kiri)

5. A női nindzsák a csábítás és a gyilkos technikák mesterei voltak

A női nindzsák, a kunoicsik a nindzsaromantika legnépszerűbb figurái közé tartoznak. Egyaránt értenek az emberek manipulálásához, a szerelmi technikákhoz, a mérgekhez, bájitalokhoz és a halálos harcművészeti fogásokhoz. Kicsit árnyalja a képet, hogy a kunoicsik 1946 után jelennek meg először a japán kultúrában: a világháborúban ugyanis számos, addig csak a férfiak által végzett munkát végeztek nők, és az újjáépítéshez szükség volt egy új, a hagyományos szerepkörtől eltérő nőideálra. 

+1. A legnagyobb nindzsamesterek híres szamurájok voltak

Ez megint a 20. századi nindzsaiskolák találmánya, amelyek kétségbeesetten keresték nemlétező történelmi és harcművészeti hagyományaikat. Így váltak nindzsává a „szokatlan” fegyvereket (pl. láncos sarló, dobócsillag) használó harcművészeti rendszerek. Ezt a törekvést az is erősítette, hogy a nindzsa hagyományosan a főgonosz szerepét tölti be a japán kultúrában. Azzal, hogy híres történelmi személyiségeket tettek meg egyes nindzsaiskolák alapítójának, a nindzsucu társadalmi presztizsét próbálták javítani.

(Semmilyen bizonyíték sincs rá, hogy szamurájok nindzsák lettek volna)

Hogy mi valójában a nindzsucu? Olyan filozófia, életszemlélet, ami a 20. századra a legendákból harcművészetté vált. Nindzsának lenni ma egyfajta gondolkozásmód, amit a különböző nindzsatechnikákat gyakorolva sajátíthat el az ember.

Amennyiben szeretnétek többet olvasni a nindzsucuról, kattintsatok ide.

Fris Ferenc 4. danos Kyokushinkai mester sok éves full contactos tapasztalattal a háta mögött dolgozta ki saját testtudatosság fejlesztő rendszerét, a Talentum Programot, ami harcművészeknek, fitness oktatóknak és gyerekedzőknek egyaránt hasznos lehet.

Napi Maflás: – Azt hittem, hogy a hagyományos harcművészetek belső erős technikáit fogod ötvözni a Kyokushinkai racionális szemléletével. Ehhez képest meglepő volt, hogy egy közel két órás – leginkább ezoterikusnak mondható – bevezetőt követően főleg egyensúlypárnás gyakorlatokat mutattál. Honnan jött az ötlet, hogy így rakd össze a gyakorlatsorokat?

Fris Ferenc: – Mivel négy egymásra épülő képzésben tervezem a programsorozatunkat elindítani, ez az alap, amire minden épül. Testhasználatot tanulunk, és erre ülnek a sportági technikák. Minden mesterem elsőként a gravitációs tengely használatát hangsúlyozta, Én magam is innen indulok. Az elméleti bevezető ennek hátterét volt hivatott megadni, tágabb perspektívába helyezve a mozgás és harcművészetek szerepét. Ezen felül minden egyensúly gyakorlat javítja a belső figyelmet, és a térben helyes pozíció kialakítását. 

NM: – Míg a harcművészetek többsége a talajérzettel kezdi, és alulról fölfelé építkezik, a te rendszered először a fejet hozza egyensúlyba – ami egyébként a gyerekedzéseknél alapvető, hiszen az ő fejük sokkal nagyobb arányaiban, és ha a fej megbillen, oda az egyensúly. Miért így építetted fel a felnőtt edzéseidet?

Fris Ferenc: – Azért, mert a felnőttek mozgás-terápiájában is a gyermekkorban kialakult és később megszilárdult szokások megváltoztatásával kezdünk. Ahogy a csecsemő először a fejét kezdi el mozgatni, majd fokozatosan idegzi be a testének többi részét, ugyanezen a folyamaton megyünk végig a hatékony szinkron létrehozásához, újra formázásához. Példaként a japán építészet egyediségét a sinbasira technológiát tudom még említeni.  Ennek technológiáját edzéseinken könnyen el lehet sajátítani, természetes és könnyed tartáshoz, jó energiaszinthez. A mai gyerekek sokat ülnek az iskolában, alig mozognak a szabadtéren, és legtöbbször hanyag tartásban különféle képernyőket bámulnak. Hogyan fogjuk edzőként terhelésnek alávetni őket? Először újra egyensúlyba kell hoznunk őket, a legalapvetőbb erő, a gravitáció helyes használatával.

NM: – Alapvetően egy ezoterikus rendszert tanítasz, de sokszor hivatkozol a tudományos megközelítésre is, a gyakorlataidat pedig bármelyik fitness edző megirigyelhetné – rég láttam sok danos mestereket ilyen önfeledten gyakorolni. Milyen alapokból építkezik a rendszered?

Fris Ferenc: – Érdekes kérdés, hogy mi minősül ezoterikusnak manapság. A szó eredeti értelmében ez a beavatottak tudását jelentette - valami titkosat - és az exoterikus pedig a külső, tömegeknek szóló tanításokat jellemzi. Ki döntötte, dönti ezt el? Az, aki látja az összefüggéseket a háttérben, érti az emberi működés alapjait. Tanulmányaim során szembesültem azzal, hogy hosszú időkön át valóban csak szűk körnek adtak át a harcművészeti körökben lényegi információkat a testhasználatról és a szinkron létrehozásáról - különböző okokból kifolyólag. Sajnos folyamatosan derül ki, hogy ez ugyanúgy igaz a hétköznapi életünk szinte minden területére. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy időben találkoztam egy olyan mester-vonallal, akik mindegyike sok-sok évet töltött utazással és összehasonlító tanulmányokkal számos tudományos területen a harcművészetek gyakorlása mellett. Olyan mélységű, minőségi információkat adnak át – sokaknak meglepően önzetlenül - amiért az előző generációk évtizedeket áldoztak az életükből. Ezek az alapok a Talentum Program alapjai is. Az, hogy ennyire önfeledten gyakorolnak, a belső felismeréseknek köszönhető, egy-egy jó minta használatát lefuttatva.

NM: – Az előadásodban sokat hivatkoztál a mai világ veszélyeire – említetted a 4S-t (screen, sex, sugar, sport) –, illetve többször szóba hoztad a háttérhatalmakat, a rejtett manipulációt és láttuk, hogy kizárólag kerámiagolyókkal energetizált vizet iszol, hogy ezzel is védd magad. Szerinted valóban ennyire veszélyes világban élünk?

Fris Ferenc: – Gondolj bele, csak pár példa: az utóbbi évtizedekben közel megháromszorozódott az orvosok száma, de egyben a nyilvántartott betegek száma is. Rengeteg az allergia, és a rettegett betegség mindenki környezetében. Az időjárás megbolondult, nincsenek hagyományos értelemben vett évszakok már. Az információ mennyisége soha nem ismert méreteket öltött - sorolhatnám még a példákat korunk furcsaságaira. A kérdés, ki tudja kezelni ezt a sok változót megfelelően? Ráadásul a média többsége a félelemkeltésre alapszik, de aki már tudja, mire figyeljen, átlátja az összefüggéseket, jobban kézben tudja tartani az elhasználódását, tovább élhet. Úgy tanultam, hogy az önvédelem első lépése, egy olyan test megalkotása, ami nem könnyen betegszik meg. Ehhez megfelelő információkra van szükség a működésről, lényegi információkra. Igyekszem a programunkon keresztül megosztani azt, amit megismertem és megtapasztaltam, pl. a Kamuna japán természetgyógyászati iskola képzésein.

(Shigeru Uemura és Fris Ferenc - forrás: http://fightermagazin.hu/legendas-mester-oktatott-budapesten/)

NM: – Miért érezted úgy, hogy nyitnod kell az ezoterikus rendszerek felé? Magyarán: mi hiányzott neked a Kyokushinkaiból? Hozzáteszem, annak alapján, amit eddig láttam, hogy az eredmény téged igazol. 

Fris Ferenc: – Ezekben a napokban lesz 30 éve, hogy lementem először karate edzésre, 16 évesen. Hosszú évek kemény edzései és megfelelő eredményei után találkoztam olyan mesterekkel, akik számomra akkor még érthetetlenül könnyed erővel kezelték a testüket és a segítők/ellenfelek mozgását. Ilyen volt többek között Yukio Nishida shihan, és Shigeru Uemura sensei. Kutatásaim beigazolták, hogy bizony a Kyokushinkai karate képzésben is benne volt eredetileg a belső-erős vonal, a Taikiken rendszeren keresztül. Ez sajnos a stílusunk popularitásának növekedésével kikopott, és marginális lett. Nyolc éve már, hogy a Kyokushin karate egyik legsikeresebb magyar képviselőjétől shihan Bencze Antaltól – akit mesteremnek mondhatok –, segítséget kaptam és válaszokat a fenti dilemmámra, és fokozatosan tanított meg az összefüggésekre, alapelvekre. Rajta keresztül kapcsolatba kerültem Szilágyi István harcművész mesterrel is, akivel mai napig szorosan együtt dolgozom. Ezeken a képzéseken kaptam meg, ami hiányzott: mitől is hatékony az emberi test, miképp érhető el a fizikális, mentális és érzelmi síkok szinkronja, az életösztönök és az érzékenység magas szintje. Ettől csak több lett a karatém, kiteljesedett a stílusjegyekben való megjelenés öröme, sőt az egész életvitelemet gyökeresen átalakította. Örülök, ha kívülről is így látszik már. Az amit saját tapasztalatként megéltem ezalatt, és közben megváltozott viszonyok is arra ösztönöztek  hogy elindítsam saját programomat, amit szívesen adok át nem csak a full-contact kedvelőinek.

Ha szeretnél többet megtudni a Talentum Programról, itt találhatsz további információkat.

A shurikennel kapcsolatban két dolgot kell tisztázni. Az egyik, hogy nem ninjafegyver, hiszen a szamurájok eszköztárában is megtalálható, sőt már a középkori Európában is használtak dobócsillagot. A másik, hogy hajítófegyverként legfeljebb az ellenfél megzavarására alkalmas, de a shuriken találat nem fogja megállítani a lendületben lévő támadót. 

A shuriken ennek ellenére elválaszthatatlanul összeforrt a ninjákkal, ami – mint a legtöbb dolog a ninjákkal kapcsolatban – természetesen a popkultúrának köszönhető. A változatos formájú shurikeneket halálos biztonsággal célba juttató álarcos ninja a ninjutsu védjegyévé vált – olyannyira, hogy volt vizsgám, ahol ötvenszer kellett eltalálnunk a 10x10-es célt, és aki csak egyszer is elhibázta, csomagolhatott. Kétségtelen tény, hogy a shuriken dobásnak számos módozatát dolgozták ki az évszázadok során, mi is rengeteget gyakoroltuk felülről-, alulról-, átellenesen-, oldalról-, fordulásból-, gurulásból-, vagy akár egyszerre több shurikent hajítva, sőt még csapatban összehangolva is dolgoztunk vele. Ennek ellenére túl sok értelme nem volt, azon túl, hogy több napos edzőtáborban remekül el lehetett vele ütni az időt.

Ahogy a ninja megjelenik a filmiparban

Ezzel szemben a shuriken marokfegyverként sokoldalúan használható. Persze ebben az esetben a legtöbb agyondizájnolt verzió alapból kiesik, viszont az egyszerűbb modellek, mint a bo shuriken vagy a hagyományos négy ágú dobócsillag ideális rejtett eszközök. A bo shuriken gyakorlatilag marokbot, és célszerű úgy használni. Ez a leghatékonyabb önvédelmi eszközök egyike, ráadásul akkor is szinte mindig kéznél van, ha induláskor nem csatoljuk fel gondosan az alkarunkra vagy a bokánk fölé nett bőrtokban elrendezett, gravírozott bo shuriken készletünket: ha baj van, egy toll, kanál, rövidke vonalzó, kulcscsomó, mobil, dezodor, fésű, villáskulcs, elemlámpa vagy bármilyen más, hétköznapi tárgy is megteszi.

Fantázia shurikenek - ezek csak dísznek jók

A klasszikus négy ágú dobócsillag esetében még szélesebb a technikai repertoár lehetősége. Egyfelől boxernek tekinthetjük, hiszen remekül lehet vele blokkolni, odaverni, mert az öklünkből kiálló hegyes végek jelentősen növelik az ütések erejét. Másfelől négy kétélű pengét tartunk a kezünkben, ami azt jelenti, hogy szinte bármelyik szögből és irányból indíthatunk technikát, és végtelenül folyékonyan kapcsolhatjuk egybe a blokkokat és támadásokat.

Amikor shurikent használunk, pár dologra érdemes odafigyelni, különben a bunyó nem egészen úgy alakul majd, mint a ninja filmekben. A shuriken pengéje nagyon rövid, ezért nem fogja átvágni a bicepszet, mellizmot, combizmokat – ami azt jelenti, hogy egy sor olyan technika kiesik, ami késsel esetleg eladható. Testre szúrni egyáltalán nem érdemes vele, mert ha kicsit testesebb a támadó, alapból elakad benne. Amennyiben ruha van a másikon, fölösleges kart vágni, mert nagy valószínűséggel elfordul a penge – persze, ha rövid ujjú pólóban van, akkor más a helyzet. Shurikennel kizárólag a lágy, könnyen sebezhető részeket támadjuk, torkot, szemet, herét, idegpontokat. lágyékot, gyomorszájat, bicepszet, csuklót, kézhátat, stb. Ha komolyabb vágást szeretnénk ejteni, bele kell döfni a célpontba és ezután indítani a vágást.

A 20. századi nijutsu iskolák rendkívül gondosan kidolgozták a shuriken dobás módozatait

Önmagában attól, hogy shuriken van nála, senki se lesz legyőzhetetlen, attól meg mindenkit óvnék, hogy éles helyzetben a shurikenjét előkapva valami látványos kamae-ba helyezkedve várja, hogy mi történik. Mint minden ninja fegyvert, a shurikent is rejtve tartjuk, hiszen a meglepetés a ninjutsu alapja. A shuriken kényszermegoldás, hiszen egy súlyosabb kés, vascső vagy kalapács sokkal komolyabb önvédelmi eszköz.

Leginkább azért szeretem a shurikent, mert kinyitja az ember agyát: kizökkenti a tanulót abból, hogy egymástól elkülönítve kezelje az egyes technikákat. Amikor shurikennel dolgozunk nagyon gyorsan rájövünk, hogy csaknem minden technikából eljuthatnak akármelyik technikába legyen az blokk, fogásbontás, ütés, rögzítés, feszítés vagy földrevitel. Kevés olyan eszköz van, ami ilyen hatékonyan fejlesztené a sokoldalúságot, improvizációs készséget, játékosságot.

Legyezővel, illetve kardmarkolattal shurikeneket hárító szamuráj - a shuriken hajítófegyverként nem sokat ér

A shuriken – mint a ninja fegyverek többsége – valójában arra készít fel, hogy veszély esetén bármilyen eszközt használni tudjon az ember. Akit érdekel a shuriken jutsu itt találhat további információkat.

A kiegészítő anyagokat szokás szerint a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Mármint azon túl, hogy nagyot szakítsanak. Bár a kevert harcművészet szeret önálló stílusként tekinteni önmagára, az MMA valójában versenyszabály, ami – mint minden sportág – természetszerűleg meghatározza a ketrecbe lépők harcmodorát. De az aranykorban az tette népszerűvé a ketrecet, hogy a legkülönfélébb irányzatok képviselői mérték össze a tudásukat, és mindenki a saját harcművészetének fogásaival próbált fölülkerekedni a másikon.

Ma már csak elvétve akad olyan harcos, aki fölvállalja a saját irányzatát. A Machida család viszont pont ezt teszi, ráadásul a ketrecben aratott győzelmeik a sokak által elavultnak tekintett japán karate harcértékét bizonyítják.

(Yoshizo Machida, a Machida fiúk apja, 18 évesen)

A Machida családban valamit jól csinálnak: nem tudom, magukat veszik-e komolyan, vagy a karatét, de az eredmények őket igazolják. A tegnapi meccsen Lyoto Machida testvére, Chinzo mérte össze tudását Mario Navarróval, aki balszerencséjére minden hibát elkövetett, amit egy jól képzett shotokanossal szemben megtehet az ember.

Chinzo pontosan úgy küzdött, ahogy azt a shotokan elképzeli: folyamatosan tartotta a távolságot, nem ment bele belharcba, egy-egy jól elhelyezett ütéssel, rúgással megakasztotta a másik akcióit, kitért a lerohanások elől, és közben várta a lehetőséget, amikor egy tiszta találattal eldöntheti az összecsapást.

Ellenfele láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a taktikával. Terelni próbálta Machidát, de a ketrec túl tágas ahhoz, hogy ezen a módon sarokba lehessen szorítani egy folyamatosan ki-be ugráló, elmozgásokban járatos ellenfelet - ráadásul nagyon sokszor bedőlt az ijesztéseknek, és mire összeszedte magát, hogy odacsapjon egyet, Chinzo már ott se volt.

Machida végig laza és nyugodt maradt, és amikor egy feltartó rúgással megakasztotta Navarrót, aki ettől annyira megzavarodott, hogy kinyílt, azonnal odacsapott egyet. Érdemes megfigyelni a shotokanos rúgástechnikát, ahol a visszajövő láb eleve blokkolja a másik támadását, illetve azt, hogy Machida végig megőrzi az egyensúlyát: igaz, hogy az első lába még a levegőben van, de rendesen tapad a talajhoz és az alátámasztás elég jó ahhoz, hogy megpadlózza a másikat.

A befejezés nem elég rutinos, Navarro össze is szedi magát, és talpra áll. A mérkőzés képe viszont nem változik: Machida elmozog, néha odaszúr, és amikor eljön a pillanat, egy hatalmas felütéssel újra földre küldi ellenfelét, a bíró pedig itt már megszakítja a küzdelmet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.