A ninjutsu történetében rengeteg a fehér folt, ami érthető is, meg nem is. Egyfelől, ha a ninják évszázadokon át az emberek szeme elől rejtve működtek, nem csoda, hogy nemigen maradtak róluk hiteles feljegyzések. Másrészt viszont legalábbis furcsa, hogy a ninják feljegyzéseiben szereplő történetek zöme a legnagyobb nehézségek árán se hozható összhangba a japán történelem alakjaival és eseményeivel.

A ninjutsu előzményei közül szerintem a tengukat nyugodtan kihagyhatjuk, még akkor is, ha a pajzán erdei manók napjainkban is rendkívül népszerűek. Viszont a tengukat gyakran ábrázolják harcos szerzetesekként (yamabushi), és kétségtelen tény, hogy a mai ninjutsu bizonyos gyakorlatai az ezoterikus buddhizmus egyik ágával, a mikkyóval rokoníthatók. Persze, ha felvetül a kérdés, hogy a ninják vajon azonosak lettek volna a hegyi aszkétákkal, határozott nem a válasz.

Hasonló a helyzet a szamurájokkal is. Bár a ninják előszeretettel állítják, hogy bizonyos ninja iskolákat neves szamurájok alapítottak, ennek valljuk be, igen kicsi a valószínűsége. A hagyományos japán kultúrában a ninja ugyanis egyáltalán nem pozitív figura: a megítélése valahol Batu kán és Jumurdzsák közé esik. A ninjákkal évszázadokon át ijesztegették az engedetlen gyerekeket. A nindzsa csupán a huszadik században jelenik meg pozitív szereplőként.

Hattori Hanzo – akit sokan a leghíresebb ninjaként tartanak számon – a képregényeknek köszönheti új imázsát. Persze ma már bárki nyugodtan leninjázhatja a hajdan rettegett hadúrt, de attól tartok, ha valaki még életében próbálkozott volna ezzel, azt elevenen főzik meg olajban, vagy centinként nyúzzák le a bőrét, és besózzák a maradékot.

Ettől függetlenül a ninják és a szamurájok harcművészete sok ponton találkozik egymással. A ninják ezt azzal magyarázzák, hogy számos rónin (gazdátlan szamuráj) csatlakozott a ninja klánokhoz. Persze ez megint azt feltételezi, hogy voltak ilyenek, ami felvet egy sor kérdést, többek közt azt, hogy vajon valóban ők védték a földesurak túlkapásaitól az embereket, vagy épp ellenkezőleg: tőlük kellett-e védeni a közrendet.

Ha közelebb akarunk kerülni a ninjutsu gyökereihez, érdemes megnézni a ninjutsu taktikai alapelveit: az álcázást, a csapatmozgást, a távolságtartást, és a meglepetést. Ezek az elemek a lőfegyverek megjelenésével lesznek hangsúlyossá. Bár a korabeli muskétákkal nemigen lehetett hatékonyan célozni, az összehangolt sortüzek megtörték a rohamozó szamurájok lendületét – így még a legjobban képzett kardforgatót is ki lehetett iktatni. Ráadásul a középkori Japánban a lőfegyverek alkalmazásának sajátos módját is kifejlesztették. A muskétások napokkal a csata előtt elrejtőztek a kiszemelt mezőt borító magas fűben, és megvárták, amíg az ellenség főtisztjei a közelükbe nem értek: ekkor hirtelen előbukkantak rejtekhelyükről, és gyilkos tüzet zúdítottak az áldozatra.

A következő posztban innen folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)