Január 24.

Ma nincs tanítás, viszont hajnalban keltünk. Jóval napfelkelte előtt elindultunk Budapest felé. Az iskolabusz halkan duruzsolva fogyasztja a kilométereket. Itt a Zselicségben viszonylag gyorsan haladunk. Az utakon alig találkozunk valakivel. Egymás után hagyjuk magunk mögött a hóval borított, kihaltnak látszó falvakat. Alacsony dombok közt kanyarog, végtelen mezőkön fut az út. A havas tájon nyulak, fácánok kutatnak élelem után. Időnként megrezzentünk egy-egy szarvascsordát. 

A mi évfolyamunk a felsősökkel utazik. Elméletileg ezt afféle lovaggá ütésnek szánták, a gyakorlatban persze nettó szívás az út. Mi állunk a rangsor végén, és elég sokáig vagyunk szűk helyen összezárva ahhoz, hogy néhányan unatkozni kezdjenek. Tovább ront a helyzeten, hogy a buszt vezető Igor bá’n kívül nincs velünk tanár. A többiek az alsóbb évesekkel jönnek. Igor bá’ meg sose avatkozik a diákok közti apróbb súrlódásokba. Nemegyszer elmondta, hogy ha megtenné, csak rosszabb lenne. Meg kell tanulnunk egymás közt rendezni a dolgainkat. „Azért, mert valaki gyengébb, nem kerülhet kivételezett helyzetbe” – szokta mondani. – „Ha valóban komoly a tét, soha sincs ilyen. Az Alapítvány azt várja tőletek, hogy a legjobbak legyetek. A legjobbak pedig attól azok, hogy kiharcolják az őket megillető helyet.”

Nem mondom, hogy nincs benne logika. Nem árt, ha az ember tudja, mennyit ér. A tanárok úgyse tudnak a nap huszonnégy órájában vigyázni ránk. A tanári beavatkozás nyomán felgyülemlő feszültség pedig előbb-utóbb még keményebb reakciót eredményezne. Mindenkinek az a legjobb, ha a lehető legkisebb konfliktusok árán alakul ki a csípésrend.

Nem mintha a suli kőkemény hierarchiája nem határozná meg eleve a dolgok menetét. De a felsőbb évesek mindig gondosan ügyelnek rá, hogy megkapják a nekik járó tiszteletet. Igaz, hogy bármikor számíthatunk a segítségükre, azonban ez nem mentesít attól, hogy betartsuk a szigorú alá-fölérendeltségi viszony szabályait. A legkisebb kilengés is azonnali megtorlást eredményez.

Éppen ezért rezzenéstelen arccal nyeljük a bosszúságunkat. Mióta újra öt főre egészült ki a csapatunk, folyamatosan oltanak a többiek. Persze a normálistól való legkisebb eltérés is célponttá teszi az embert. Márpedig az, hogy egy lány lett a csapattársunk, teljesen felborította az eddig kialakult rendet. De nem csak erről van szó. Az, hogy a lányokkal érintkezhetnek, eddig a felsőbb évesek privilégiuma volt. Ennek vége, és úgy érzik, valamit elveszítettek.

Pedig gyakorlatilag alig találkozunk Nataliával. Ő továbbra is a „B”szárnyban lakik és tanul. Nem jár át a mi óráinkra. Nem tanulunk együtt. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hol tartanak az anyagban. Csupán annyit közöl velünk, melyik dolgozata hány százalékos lett. Bőven hozza az Alapítvány által elvárt szintet.

Eddig háromszor találkoztunk: két ízben az istállóknál, egyszer pedig hólapátoláskor. Egyik alkalom se tartott tovább két óránál. Most se velünk utazik, hanem a lányokat szállító buszok egyikével. Misi bá’ az eligazítás során csak annyit mondott, hogy majd Budapesten látjuk egymást. Gondolom, a feladatot együtt fogjuk megoldani. A magam részéről jobban örültem volna, ha kicsit jobban összecsiszolódhatunk.

– Azért jó, hogy egy kis bulával kellett megerősíteni őket – röhög Robi a hátam mögött. – Mondjátok, formálódik már az Ötösfogat? – Kéjes nyögéseket hallat, hogy még véletlenül se legyen kétsége senkinek, mire céloz.

Fél órája rugóznak a témán. A magam részéről már nagyon unom, ráadásul még legalább kétórányi út van hátra.

– Már csak az a kérdés – folytatja Robi –, hogy a csaj növeszt-e pöcsöt, vagy ők szoknak rá a harisnyakötőre.

– Á, csak lecserélték a Barnát egy szőkére – legyint Bálint.

– Tévedés – vágja rá Pável. – Barnát egy feketére.

Elégedetten nyerítenek. Stefi arca megfeszül. Még mindig nem tette túl magát azon, hogy Barna kihullott a csapatból. Feláll, és hátramegy a vécére. Gondolom azért, hogy némi nyugalma legyen.

– Mi van, rád jött a kangörcs? – üvölt utána Robi.

Stefi nem felel. Eltűnik a busz hátsó részében. Jó soká marad. Kibámulok az ablakon, igyekszem elterelni figyelmemet. Sikerrel. Elzsongít a monoton futó táj.

– Anyád! – hördül fel Robi. – Mi az, nem látszom? 

Visszazuhanok a jelenbe.

– Bocs – mentegetőzik Stefi. – Megbotlottam.

– Majdnem eltörted a bokámat, te fasz! – csattan Robi hangja.

Nincsenek kétségeim afelől, mi történt. Megpróbálta elgáncsolni az ülések között visszaevező Stefit, és most rendezi a műbalhét. Elszakad bennem a cérna.

– Állítsd le magad! – fordulok hátra.

– Nekem pofázol? – kérdezi vissza, azzal talpon terem. Mire észbe kapok, fölém magasodik. Moccanni se tudok, beszorultam az ülésbe.

– Tanuld meg, kisköcsög, hol a helyed – mondja fojtott hangon, és nyomatékul minden egyes szónál megböki mutatóujjával a homlokomat. Lehelete az orromba csap. Elpattan bennem valami. Fölnyúlok és elkapom az ujját. Megfeszítem, és az előttem lévő ülés támlájának nyomom a tenyerét. Felüvölt a fájdalomtól.

– A kurva anyád! – kiáltja vöröslő fejjel.

Válasz helyett erősítek kicsit a feszítésen. Újabb kiáltás szakad ki belőle. Érzem, ahogy nyúlik az ízület.

– Engedj el, te geci! – nyöszörgi.

– Mert különben mi lesz? – kérdezem, és pattanásig feszítem az ujját. Kétségbeesetten vinnyog. Nem hat meg. Ezerrel pörög az agyam. Azon gondolkozom, hogy fogok ebből kimászni.

(Folyt. köv.)