Végigjáratom a szemem a többieken.
– Szóval jutottatok valamire?
Nem felelnek. Önkéntelenül is a Misi bá’tól ellesett hangsúllyal tettem fel a kérdést. Meglep, mennyire megbénítja őket a dolog. Olyasfajta csönd zuhan ránk, mint órán, amikor senki se tudja a választ a tanár kérdésére. Mindenesetre megjegyzem, alkalomadtán még jól jöhet.
Szándékosan hagyom lebegni a mondatot. Ők rángattak bele a budapesti utazásba, miattuk vágtuk gallyra a hétvégét. Persze tudom, legkevésbé nekem van jogom emiatt megítélni őket, hiszen az én tanulmányi átlagomat kellett feltornászni a béka segge alól, most azonban nagyvonalúan eltekintek ettől a ténytől, és szerencsére nekik se jut eszükbe. Pontosan tudom, milyen az, amikor az embert elkapja a gépszíj. De azt is, hogy egyetlen dolog indokolhatja a tanulástól elrabolt időt. A siker.
– Oké – köszörüli meg Marko a torkát. – Elcsesztük. Ezt akartad hallani?
– Volt valami elképzelésetek, hogy mit kerestek? – kérdezek vissza.
Ismét csönd telepszik közénk.
– Abban bíztam, hogy beüt valami – válaszolja végül Stefi. – Mint Pécsett… vagy Bécsben.
Elnyomok magamban egy diadalmas mosolyt. Ami azt illeti, nekem bejött, amikor kockáztattam. Sőt, talán most is szerencsém lesz. Úgy döntök, nem hagyom tovább főni őket a saját levükben.
– Elképzelhető, hogy igazad van – felelem csendesen.
Eltart pár másodpercig, amíg tudatosul bennük, mit mondtam. Ezúttal négy reménykedő szempár mered rám.
– Emlékeztek még a képanyagra, amit a pendrive-on kapott dokumentumokhoz gyűjtöttem?
Bizonytalanul bólogatnak. Az a szál látszólag sehova se vezetett. Egyedül Natalia nézte végig velem az összes fotót.
– Néhány arc visszaköszönt, amikor megpróbáltuk rekonstruálni Palotás Kristóf kapcsolati hálóját. – folytatom. – Azután a PASTRUJNO-nál is. Egyébként itt a konferencián szintén kiszúrtam párat közülük.
Zavartan figyelnek. Láthatóan nem értik, hová akarok kilyukadni.
– És? – veti közbe Kálmán.
– Emlékeztek még Kelemen Zsoltra Bécsben?
Noná, hogy emlékeznek. Nem hiszem, hogy a legutóbbi bécsi utunk bármelyik apró részlete valaha is feledésbe merülne. Bennem legalábbis olyan élénken él minden perc, mintha az agyamba vésték volna.
– Azt mondta, hogy szinte mindenütt vannak az Alapítványnál végzett diákok, igaz?
Marko kurtán biccent, mintha azt mondaná, Gyerünk, ne húzd már.
– Igen…? – dünnyögi Stefi. Nem lehet eldönteni, kérdés, vagy kijelentés.
– Kérdés, hogy most a konferencián voltak-e nálunk végzett emberek. És ha igen, akkor van-e közük a PASTRUJNO-hoz? Szerintem ez lesz a kapcsolat.
– Logikusan hangzik – szűri Marko a foga közt a szót.
– Logikusan – bólint lassan Stefi. – Csak az a baj, hogy ehhez haza kell mennünk. És addigra a fene se fog emlékezni az itt látott arcokra.
Kálmán természetesen azonnal csatlakozik hozzá. Egyedül Natalia nem avatkozik a vitába. Bízik bennem? Vagy csak kivár? Úgy döntök, kiterítem a lapjaimat.
– Nem kell hazamennünk – mondom. A laptopomhoz lépek, és elindítom a gépet. Megnyitom a Barnának megadott postafiókot. Nem csalódom: már ott van benne az anyag. Letöltöm, azután ráeresztem a File Shreddert a netkapcsolatokra. Úgy állítom be, hogy nyolcszor írjon felül mindent. Ezek után biztosan nem marad nyoma annak, hogy valaha is jártam azon a helyen.
– Azta… – suttogja Stefi elképedve, amikor megnyitom a fájlt, és egymás után kibomlanak a végzősök tablóképei. Nem csak az „A”szárnyé, hanem a „B”szárnyé is.
– Királyság – dörmögi Marko elégedetten.
Rávetik magukat a gépre, lelkesen pörgetik előre-hátra a tablóképeket. Természetesen kitúrnak a laptopom elől, de nem érdekel. Néhány perc elteltével alábbhagy a lendületük.
– Eddig még egyetlen embert se találtunk, aki ott lett volna a konferencián – ad hangot Kálmán a csalódásának. Kicsit sértett a hangja. A többiek is lehangoltnak tűnnek. Engem viszont egyáltalán nem zavar a dolog. Valójában erre számítottam.
– Pont ez az – mondom.
(Folyt. köv.)
