Míg a nyugati társadalmi fejlődés egyre jobban kiteljesítette az egyén személyes szabadságjogait, keleten az ember belső szabadságának megteremtése még a XIX-XX. század fordulóján is ugyanolyan központi kérdésnek számított, mint az ókori, középkori Európában – ami alapvetően a jóval merevebb, hierarchikus társadalmi szerkezet következménye. Egyfelől, mert a társadalommal szemben egyedül a belső szabadság jelentett védelmet, másfelől, mert amikor az intézményes garanciák helyett személyes garanciák biztosítják az ügymenetet, felértékelődik a személyiség szerepe.
A tökéletesség
Első pillantásra meglepő, hogy az önkifejezés szabadságát harsogó nyugaton elsődlegesen az alkotás tökéletes volta számít, legyen szó képről, szövegről, mozgásról vagy bármi egyébről. Az alkotó személye másodlagos az alkotáshoz képest. Más szavakkal: egyedül az eredmény fontos. A tárgyiasult tökéletességet keressük.
A keleti felfogás egészen más. A távol-keleti szemlélet szerint a művészet nem csupán a szakma, hanem egyúttal az ember tökélesedésének eszköze is. Nem pusztán jó szakemberré akarnak válni – a tökéletes ember megteremtése a cél. Úgy vélik, ha az ember azonossá válik önmagával, azaz harmóniába kerül önmagával és a világegyetemmel, a tökéletesség lenyomata mindenben ott lesz, amit csinál – még akkor is, ha maga a dolog nem mindig tökéletes.
A versenyzés azért ellentétes a hagyományos harcművészetekkel, mert a rövid távú célokra irányítja az ember figyelmét, és felborítja a harmóniát.
A hagyományos harcművészet stratégiai céljai
Hagyományos harcművészet alatt nem az ősi irányzatokat értem, hanem azokat a stílusokat, amelyek az iskolai oktatásba ágyazott pedagógiai rendszerként értelmezik a harcművészeteket.
Lehetne boncolgatni a hagyományos stílusok, illetve a korabeli japán iskolarendszer oktatási- nevelési céljainak, módszertanának összefüggéseit, de mellékvágányra vezetne. Ez legfeljebb azok számára érdekes, akik meg akarják érteni a XIX. század végén kialakult tradicionális harcművészetek anyagát.
Sokkal érdekesebb, hogy mi az, ami átvehető ma ebből az iskolai oktatásba, illetve hogyan, milyen célok mentén lehet szervesen beépíteni a harcművészetet napjaink oktatási- nevelési anyagába.
A hagyományos harcművészet stratégiai célkitűzése mindig kettős: egyfelől olyan életstratégiát kialakítani, ami elvezet a tökéletességhez, másfelől olyan tantárgy kíván lenni, ami a lehető legjobban felkészíti és segíti a tanulót, hogy képes legyen megfelelni az iskolarendszer kihívásainak.
Ezért nem érdemes szolgai módon átvenni a hagyományos harcművészetek módszertanát és anyagát. A XXI. századi iskolarendszer és társadalom szerkezete, követelményei egészen mások, mint a XIX-XX. század fordulóján. Ugyanakkor, ha a modernizálás közben az ember szem elől veszti a hagyományos harcművészetek eredeti célját, szükségszerűen elveszik az ezekre a rendszerekre jellemző komplexitás.
A következő részben itt folytatjuk.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
