A harcművészek közt nem csak a fegyveres testületek tagjai, pénzbehajtók, kidobó emberek és profi bunyósok vannak, hanem szép számmal akadnak meggyőződéses pacifisták is, akik az „átkosban” mindent megtettek annak érdekében, hogy mentesüljenek az akkor még kötelező sorkatonai szolgálat alól. Az ő esetükben kicsit nehéz volt megérteni, hogy ha irtóztak a katonai élet kötelmeitől, miért jártak lelkesen edzésre, gyakorolták az emberölés különböző módozatait, és vetették alá magukat a feudális Japán autokratikus viszonyait idéző szabályoknak. A standard válasz ilyenkor így hangzott: „A katonai szolgálat kötelező, ezt viszont én magam vállaltam. Nagy különbség.”

Valóban nem mindegy, hogy valakire rákényszerítik az engedelmességet és a fegyelmet, vagy önként veti alá magát a szabályoknak, mert szabad akaratából úgy dönt, hogy elfogadja egy adott közösség értékrendjét. A saját elhatározásunkból vállalt kötelmeket sokkal könnyebb elfogadni, mint azokat, amiket ráerőltetnek az emberre. Ráadásul a távol-keleti harcművészetek sokáig elképzelhetetlenek lettek volna a hagyományos etikett nélkül. Ez is hozzátartozott az egzotikumukhoz. Úgy gondoltuk, hogy a harcművészetek szellemisége más, mélyebb, több mint a nyugati sportoké, és az edzések merev, szertartásos rendje megfoghatóvá tette a különbséget.

Tegyük hozzá: ebben az időszakban a harcművészetek terén is keresleti piac volt. Megbízhatóan működött a hiánygazdaság. A jobb dojókba két-három hónapig is várni kellett, hogy bekerülhessen valaki. Ebben a helyzetben az ember sokkal könnyebben alávetette magát a nyugati kultúrától idegen szabályoknak, hiszen e nélkül nem volt módja elsajátítani a legyőzhetetlenség ígéretével kecsegtető technikákat.

Ahogy telítődött a piac a különböző harcművészetekkel, egyre jobban lazultak a tanítványokkal szembeni elvárások. Természetesen mindmáig van egy szűk piaci réteg, amelyik az egzotikumot keresi a harcművészetekben, és ragaszkodik a hagyományos etiketthez, de azért mostanra kiderült, hogy a keleti sallangok nélkül is nagyon hatékonyan lehet verekedni.

A belső fegyelem az eredményes munka előfeltétele. Bármilyen laza a mester stílusa, bármilyen könnyedén osztogatja a rangokat a tanítványainak, ahhoz, hogy valaki magas szinten elsajátítsa a test test elleni küzdelem tudományát, komolyan kell venni a munkát. A hagyományos etikett szabályait az ember önként fogadta el, de valójában árukapcsolással kaptuk – hozzátartozott a harcművészethez. Mindennek ellenére elsődlegesen nem a harcművészetek szellemisége fogta meg az embert: jól fejbe akartuk rúgni a másikat. A filozófia csak hab volt a tortán.

A külső kapaszkodók persze sokat segítenek, de ha igazán jól építkezünk, akkor a tanítványban magában ébred fel a fegyelem iránti igény. Ez az igazi önkéntesség, amikor ő maga ismeri fel, hogy az eredményes munkához szüksége van egyfajta belső rendre. Ilyenkor a harcművészet és a mester iránti tisztelete belülről fakad. Ekkor ő maga ismeri fel és teszi magáévá azokat az elveket, amit az etikett révén próbálnak az emberbe sulykolni a távol-keleti iskolák, és nem a körülmények szorításának engedelmeskedve fogadja el azt.

A modern ninjutsu szabadon választható egyetemi tantárgyként született meg, és emiatt fel se merült, hogy a kurzusra való jelentkezés ne önkéntes legyen. A több éves tapasztalat azt igazolja, hogy ez a gyakorlat számos előnnyel jár: piaci versenyre kényszerít, ami arra sarkallja az embert, hogy folyamatosan tökéletesítse az edzésmódszert és a technikai elemrepertoárt. És ez a legjobb, ami egy hagyományos harcművészettel történhet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)