A hagyományos ninjutsu az tanítja, hogy amikor végrehajtjuk a technikát, el kell venni az ellenfél fizikai, mentális és érzelmi egyensúlyát, és a mesterek ezt a tételt mélyenszántó filozófiai eszmefuttatásokká képesek kibontani. De ha jobban meggondoljuk, ugyanezt mondja bármelyik full contactos edző, amikor azzal küldi be a tanítványt a szorítóba, hogy „Csapj neki oda akkorát, hogy megboruljon!”

Az egyensúly alapvető a küzdelemben. Aki nincs egyensúlyban, az képtelen hatékonyan ütni, rúgni, blokkolni, és ha valamilyen földrevitellel próbálkozik, nagy valószínűséggel ő húzza majd a rövidebbet. Az egyensúly megtartásában a súlypont központi kérdés – minél lejjebb van, annál stabilabb a test – ezért számos irányzat eleve arra törekszik, hogy a földön folytassa a küzdelmet, ami párharcban nyerő taktika lehet, ám egy több ellenfeles utcai helyzetben nem biztos, hogy célravezető.

A másik egyensúlyát sokféle módon el lehet venni: megfelelő időzítéssel eladott ütéssel, rúgással, kőkemény blokkal, lábsöpréssel, lerántással, gánccsal, dobással, stb. Ha őszinték akarunk lenni, a működő megoldások zömében nem annyira a lágyság, mint inkább az erő dominál. Persze vannak stílusok, amelyek végtelenül cizellált mozdulatsorokat dolgoztak ki a siker érdekében – ezek leginkább képzetlen ellenfélen, vagy nagy súlykülönbség esetén működnek. Esetleg több évtizedes gyakorlás után, de akkor is inkább azok tudják élesben alkalmazni ezeket a technikákat, akik napi szinten nyomnak erőbunyót.  

Az egyensúlyelvétel gyakran a bowling logikáját követi. Amikor a két test ütközik, a stabilabb úgy borítja fel a másikat, mint a golyó a bábut. Csakhogy ez nem mindig jön össze. Ahhoz, hogy egyenlő erőviszonyok esetén is el tudjuk venni a másik egyensúlyát, elsődlegesen azt kell megérteni, hogy a fizikai kontaktus pillanatában egységet alkotunk az ellenféllel. Ha ennek bármely eleme billen, oda az egyensúly. Erre a felismerésre számos technika épül. Nemegyszer azzal őrizzük meg az egyensúlyunkat, hogy elvesszük a másik félét, vagy épp ellenkezőleg – látszólag feladjuk a saját egyensúlyunkat, hogy földre vigyük az ellenfelet. Ilyenkor az a kérdés, hogy mi magunk is kibillenünk-e, vagy a technika végrehajtása során mindvégig kontrollálni tudjuk a helyzetet.

Az ellenfél egyensúlyát nem csak akkor lehet elvenni, amikor ütjük, rúgjuk, megragadjuk a másikat. Nem csak akkor, ha beleállunk a támadásba, hogy visszapattanjon rólunk, vagy amikor söprő mozdulattal elvezetjük, esetleg más mozgáspályára állítva tovább visszük az energiáját vagy lepörgünk róla, hanem akkor is, amikor elvesszük a célpontot, vagy egy hirtelen indulással érintkezés nélkül borítjuk meg a velünk szemben állót. Ezek a technikák már a fizikai kontaktus hiányára vagy illúziójára építenek, amivel új dimenziót nyitnak a bunyóban. Ilyenkor a másik mozgáskoordinációját (a hagyományos felfogás szerint: szellemét) támadjuk, ami túlmutat a test-test elleni küzdelmen. Az ilyen tapasztalatok megkönnyítik, hogy tágabb jelentéstartományba helyezzük a harcművészetben felismert alapelveket.

A szellem és a test egyensúlya összefügg. Az egyensúly nem csak azon múlik, hogy ki milyen biztosan áll a lábán. Amíg az ember mozgása rendezett, egészen lehetetlennek tűnő helyzetekben is egyensúlyban lehet. Az egyensúly elsődlegesen harmónia és testtudatosság kérdése. Többek közt ennek a felismerésnek köszönhetően fonódott össze a klasszikus harcművészetek szellemisége a különböző misztikus iskolák tanításaival.

Az egyensúly fogalmának kiterjesztése alapvető szerepet játszik a klasszikus és a hagyományos harcművészetek pedagógiai rendszerében. A harcművészetekben a technikák túlmutatnak önmagukon, és az egyensúly megőrzése illetve elvétele az alapelvek demonstrációjának egyik legkedveltebb eszközévé vált. Az érintés nélküli egyensúlyelvétel módot ad arra, hogy bemutassuk, hogyan tágíthatjuk saját határainkat fizikai valónkon túlra, vagy akár azt, hogy – legalább is az ellenfél szemszögéből nézve – belenyúljunk az időbe, amikor meg nem történtté tesszük egy általa biztosra vett esemény bekövetkeztét. Ilyenkor kézzelfoghatónak tűnő illúziókat teremtünk, ami a klasszikus iskolák értelmezésében a szellem győzelme az anyag felett. Ezzel lehet játszadozni, amíg jóindulatú és kellőképp megilletődött ellenfelek állnak az emberrel szemben, de ha valaki nem elég körültekintően választ partnert az ilyen mutatványokhoz, egy idő után elég keményen bezavar a valóság.

Ahhoz, hogy valakit ne lehessen kimozdítani az egyensúlyából, minden mozdulatának a saját határain belül kell maradnia, ami megint csak az önismeret kérdésköréhez vezet. Minél jobban uraljuk a határainkon belül lévő teret, minél tökéletesebben kitöltjük azt, annál inkább egyensúlyban leszünk, a dinamika, a lazaság és a rugalmasság pedig új dimenziókat nyit az egyensúly értelmezésében. Minél sikeresebben terjesztjük ki az egyensúly fogalmát a gyakorlatban, annál hatékonyabbá válnak a technikák.

A fizikai, mentális és koordinációs egyensúly a hagyományos harcművészetekben egyszerre eszköz és cél, azonban a belső egyensúly gyakran illúziókra épül. A mozgásművészettel vegyes filozófiai irányzatok esetében a belső egyensúly nagyon sérülékeny, amikor a valósággal ütközik, de olyankor, amikor egy működő rendszer mögé építenek alternatív világmagyarázatot, nem befolyásolja a hatékonyságot. Ettől függetlenül annak, aki a valóság megismerésére törekszik, le kell ásnia az évszázados illúziók mögé. Rengeteget fog veszíteni, de cserébe rengeteget kap.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)