Vannak, akik telisírják a sajtót, hogy az emberek nem olvasnak, és vannak, akik tesznek ellene. Joe Kovalik az utóbbiak közé tartozik. A magyar kultúrának nem támogatásra van szüksége, hanem arra, hogy olyan művek szülessenek, amiket szívesen néznek, olvasnak az emberek.
Hogy Joe Kovalik miért Josheph MacLeod néven ír, nem tudom. De azt igen, hogy az Élni vagy pokolra jutni legalább olyan jó, mint azok az amerikai, német, skandináv, stb. krimik, akcióregények, amelyek elárasztják a könyvesboltokat. Aki szereti az Agave könyveket, a húzós akcióregényeket, az Élni vagy pokolra jutni-t is nyugodtan megveheti. Élvezni fogja.
Joshep MacLeod regénye ütős könyv. A szerzőtől nem idegen a műfaj világa. Második danos karate mester, és kaszkadőrként számos film forgatásán dolgozott. Szeret veszélyesen élni, és ez a tapasztalat áthatja a regény minden oldalát.
ÉLNI VAGY POKOLRA JUTNI
„Holdon mosolygott. Mindig mosolygott, ha megfenyegették. Nem a túlzott vidámság rendezte ebbe a féloldalas vigyorba – szájának csak a bal szeglete húzódott felfelé – vonásait, csöppet sem rajongott érte, ha fenyegették. Sőt. Kimondottan nehezen viselte. Az évek folyamán azonban megtanulta, a hideg fej a legfontosabb a szorult helyzetekben. A növekvő adrenalin szint és az azonnali cselekvőinger legyűréséhez szükséges mesterséges nyugalom eredménye volt ez a kis félmosoly. Ám aki a szürke szemek acélos hidegségébe pillantott ilyenkor az rögtön tudta; a jókedv nagyon távol áll tőle.
Még most is, pedig ez a két srác igazán nem izgatta fel! Itt áll egy motoros rock club mosdójában és két huszonéves izomkolosszus állja el a kifelé vezető utat. A meztelen villanykörte homályos fényt ad, a földön vizelettócsák tekergőznek a szanaszét heverő csikkek körül. A falon mindenféle obszcén felirat és szabadelvű anatómiai ábra külön lüktet, a több ezer watton dübörgő őrült metal zenétől. Mindkét srác jóval száz kiló fölött jár, trikójuk, bőrmellényük alól kigyúrt izmok bukkannak elő. Csizmás lábuk szétvetve, karjuk mintha dinnyét vinnének messze eláll testüktől. Hülyék – gondolta Holdon – , hogy akarnak ilyen tartásból ütni? Mert, hogy ütni fognak az nem volt számára kérdéses.
– Hé ember! Megsüketültél tán? A haverom azt kérdezte, mit szaglászol itt. Vagy tényleg azt akarod, hogy eltörje a nyakad?
A félmosoly feljebb húzódott az arcán, tekintete azonban nem változott. Továbbra is a két fiú közé meredt, látszólag a semmibe, valójában azonban periférikus látószögében tökéletesen helyezkedett el a két alak. Balra a kopasz, hatalmas karika fülbevalókkal, jobbra a szakállas, hosszú zsíros hajjal. A taktika egyszerű, felváltva szövegelnek, hogy, ha valamelyiküknek nagyobb figyelmet szentel, azonnal üthessen a másik. Nem azért csinálták így, mert nem bíztak magukban, Holdon száznyolcvanöt centije és kilencven kilója ellenére szinte gyereknek tűnt mellettük. Hosszú évek rituáléja szerint jártak el, a módszer tökéletesen működött, igazán jó profiként dolgoztak. Legalábbis szerintük. Csupán abban tévedtek, hogy a profi itt Holdon volt.”
(Folytatása következik)
A kiegészítő anyagokat szokás szerint a Maflás Facebook oldalán találjátok.
