A mai poszt két korábbi bejegyzéshez is kapcsolódik, a hagyományos okinawai karate edzésekhez, és a hagyományos kínai birkózáshoz, a shuai jiaohoz. A közös pont az erősítés speciális, távol-keleti eszköze. 

A kínaiak mindig szerették elegyíteni a harcművészeteket a kitűnő fizikai adottságokat igénylő mozgásművészettel. Míg a japánok inkább a bázishoz, katákhoz kapcsolódó izometrikus gyakorlatokat részesítik előnyben, Kínában a kősúlyzót is jóval dinamikusabban használják, és ahogy elnézem a filmet, egy önálló sportág fejlődött ki a harcművészetekhez kapcsolódó, erőnléti gyakorlatokból.

Ha a csi isiről szóló posztban azon töprengtem, vajon milyen hatással lehet az eszköz az izületekre, most ismét fel kell tennem ugyanezt a kérdést (00:25, 02:31, 02:32, 02:34, 03:34). Ennek ellenére lenyűgöző a látvány.

Némelyik gyakorlat ismerős a kettlebellből (00:30, 00:33, 00:48, 02:21), de persze alaposan felturbózva (00:37, 00:40, 00:49, 00:59, 01:24, 01:25, 02:25). Az se hétköznapi pillanat, amikor feldobja behajlított felkarjára a súlyzót (00:42, 01:13, 02:02), amit persze megtart öklön (00:30, 00:54, 01:41, 02:07), a kinyújtott karján (01:56), sőt a három ujján is (02:12). Igaz, hogy különböző nagyságú súlyokkal dolgoznak (00:56, 01:14, 01:21, 02:29), de vannak köztük egészen durva méretűek is (00:30).

A pörgetések pedig egészen varázslatosak (01:04, 02:42, 02:49, 02:52, 03:02, 03:06, 03:16). Gondolom, jó sokszor kellett leejteni ezeket a böhöm súlyokat, mire elérték, hogy ilyen olajozottan menjen a dolog.

Kínáról lévén szó, nem lep meg, hogy ez is csapatsport (02:26, 02:55, 03:22). Nyilvánvaló, hogy a film nem annyira a klasszikus módszereket, mint az azokból kinőtt, modern változatot mutatja be. A hagyományos kősúlyzós gyakorlatokra később még visszatérünk.