A K2-t, brazil jiu jutsut, MMA-t sokan nem szeretik, mondván, hogy szteroiddal felgyúrt vadállatok ölik egymást, aminek semmi köze a technikához, taktikához, harcművészethez. Mások épp ellenkezőleg, abból indulnak ki, hogy a harcművészetekben egyedül a hatékonyság számít, és ezek a rendszerek a küzdelemről szólnak. Lehet filozofálgatni, mozgáskoordinációs gyakorlatokat végezni, azonban a ringben vagy a ketrecben dől el, melyik irányzat életképes.

Hosszan sorolhatnánk az érveket mindkét álláspont mellett, csak szerintem nem érdemes. Már volt róla szó, hogy a harcművészetnek számos megközelítése van, és valójában nem az érdekes, hogy ki milyen indíttatásból gyakorol, hanem hogy azt csinálja-e, amiről beszél.

A mai anyag pörgősen kezdődik (00:01), nekem a grafikai megoldások is bejönnek (00:06), a törések némelyike több, mint meggyőző (00:35, 00:43, 00:57, 01:26, 01:30, 01:35), az egyértelműen látszik, hogy az edzéseken tisztességes munka folyik (00:41, 00:47, 00:50, 01:03, 04:11, 04:27, 04:30, 05:07), és a srácok a versenyeken is megállják a helyüket (00:45, 01:03, 01:24, 01:29, 01:48, 01:55, 02:02). A technikák is eléggé ott vannak, sallangmentes, célratörő dolgokat csinálnak (00:54, 01:02, 01:23, 01:25, 01:27, 01:33, 01:59, 02:03, 04:35, 04:39, 04:48, 04:51). Az erőnlétükkel sincs gond (02:04, 03:25, 03:26, 03:37, 03:40, 03:43, 03:46, 04:52, 04:53, 05:09).

De csupán a felvétel az első perc után kezd gyanús lenni, hogy itt valami többről van szó (01:05, 01:08, 01:10, 01:12, 01:18, 02:10). Az, hogy ezek a srácok fogyatékos gyerekekkel edzenek, több szempontból is példamutató. Egyfelől nem mindegy, kit milyen közösség fogad be. Másfelől – mint azt már többen megfigyelték – a harcművészet mozgásanyaga kitűnő terápiás eszköz lehet. Harmadrészt meg a harcművészet lényege önmagunk legyőzése, önnön határaink kiterjesztése. Ezeknek a gyerekeknek az, hogy 10 cm-re magasabbra képesek emelni a lábukat, legalább olyan teljesítmény, mint másoknak a légspárga. Ők egész biztosan harcművészetet csinálnak.

Aki gyerekedzést vállal, amúgy is kemény fába vágja a fejszéjét. Nagyon nem mindegy, hogy egy gyereknél eléri-e az ember, hogy megértsék, mi a feladat, és pontosan végrehajtsák azt (01:17, 02:43, 02:45, 02:53, 03:10), vagy csak ellötyögnek az edzésen. Ebben a dojóban az utóbbiról láthatóan szó sem lehet (02:57, 02:58, 03:01, 03:02, 03:03, 03:04, 03:04, 03:06, 03:08). Az már csak hab a tortán, hogy ezek az edzések láthatóan jó hangulatúak (03:15) – igaz, különben nincs sok értelme az egésznek.

A K2 versenysport, de ebben a dojóban olyan szintű munka folyik, ami visszavisz azokba az időkbe, amikor iskolai tantárggyá csiszolták a karatét, mert rájöttek, hogy a harcművészet mozgásanyaga – megfelelő módon alkalmazva – kitűnő pedagógiai eszköz is lehet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.