Az egyik legnagyobb hiba, amit az oktatás során el lehet követni, ha nem tudatosítjuk a diákokban a feladat fogalmát. Ehhez nem elég feladatokat adni, azokat értékelni, és közben várni, hogy a tanuló valami isteni csoda folytán ráébredjen, mit akarunk tőle, mert vagy rájön, vagy nem, de ha mégse, akkor sikeresen kondicionáltuk benne saját alkalmatlanságának tudatát. A tanárnak világosan kell tudnia, hogy mit és miért akar megtanítani, és úgy felépíteni az anyagot, hogy a diák számára egyértelmű legyen, mit kell teljesítenie.

Ez nem mindig jön össze. A leggyakrabban úgy oldják fel a dilemmát, hogy a feladat megoldásába beszámítják, ha a tanuló az egyik részterületen túlteljesít, és akkor is elfogadják a végeredményt, ha a diák nem oldotta meg a feladat minden elemét. Ez a gyakorlat két okból veszélyes. Az egyik, hogy sose tanulja meg száz százalékra megoldani a feladatot. A másik, hogy emiatt hiátusok lesznek a tudásában, ami később keményen visszaüt.

A feladat fogalmának megértéséhez egymásra épülő modulokra kell felbontani a tananyagot. Csak a minimumot kérjük, de azt száz százalékra. Ennek előfeltétele, hogy meggyőződjünk arról, hogy a diák pontosan érti-e, mit várunk tőle. Az értékelés során ne feledkezzünk meg arról, hogy az érdemjegy elődlegesen a tanárnak szóló visszajelzés. Azt mutatja, milyen hatékonyan sikerült átadni a tananyagot, és megértetni az elvárásokat.

A harcművészet gyakorlatiasságából fakad, hogy itt csupán 0%-os és 100%-os megoldások vannak. Vagy kivédi az ember az ütést, vagy bekapja. Egy pofon elől nem lehet félig elhajolni. Ebben a műfajban viszont egyértelmű a visszajelzés, és ha a tanár ügyel rá, még azelőtt rámutathat a személyiségtorzító énvédő mechanizmusokra, mielőtt mélyebben hatni kezdenének.

A modern ninjutsu kiemelt figyelmet fordít a feladat fogalmának tisztázására. Erre a testmechanikai alapelvek a legalkalmasabbak, mert itt érhető legkönnyebben tetten a feladat pontos végrehajtása és a hatékonyság közti összefüggés. Taníthatunk egy-egy alapelvet számos technikában, vagy megnézhetjük újra meg újra ugyanazt a technikát, de mindig más szempontból, vagy akár ötvözhetjük a két módszert, időnként visszatérve az alapokra, mintegy összegezve az addig tanultakat – ezek olyan módszertani kérdések, amit mindig a tanár és a tanítványok viszonya határoz meg. Ami lényeges, hogy könnyen elsajátítható modulokra bontsuk az anyagot, és szoktassuk rá a tanítványokat, hogy minden pillanatban a 100%-os teljesítményt nyújtsanak, mert enélkül lehet jól bunyózni, de az sose lesz harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A harcművészet távol-keleti értelemben vett művészet. Míg a nyugati művészetben egyedül az alkotás tökéletes volta számít, az alkotó személye nem, a Távol-Keleten máshonnan közelítik meg a kérdést. Úgy vélik, az embernek kell tökéletessé válnia, és ez a tökéletesség rajta hagyja a lenyomatát mindenen, amit csinál – függetlenül attól, hogy a végeredmény hibátlannak mondható-e.

Ebben benne van, hogy szakrális tevékenységnek tekintik a művészeteket: a földi lét és a túlvilági hatalmak közt közvetítő nem hibázhat, ezért olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, ami kiemeli a hétköznapi létből. És az a felfogás is tetten érhető, hogy a szakrális sík az emberi lét valamennyi tevékenységében fellelhető, ha valaki elég kitartóan műveli, hogy felfedezze azt.

Ráadásul a harcos fél lábbal mindig a halál birodalmában jár, a homlokán ott a túlvilág kézjegye. A létének minden perce az elmúlással rokon. Mivel a harcművészet a mozdulatokban testesül meg, abban is van valami „őszies tökéletesség”, hogy amint elérjük a tökéletességet, az rögtön szertefoszlik. Elérhetjük egy-egy pillanatra, de nem ragadhatjuk meg.

A harcművészet sok mindent megőrzött ebből a felfogásból, noha a mindennapos túlélés eszközéből pedagógiai rendszerré változott. A harcművészet anyaga az ember: a test és szellem egységét kell megteremtenie. Ennek egyik lehetséges útja az önismeret, ami első szinten a test megismerését jelenti. Nem csupán saját határaink megtapasztalását, azt, hogy meddig tágíthatók ezek, hanem a valóságban gyökerező anatómiai és élettani tudást, ami segít megérteni saját fejlődésünk legoptimálisabb módját.

A test egyszerre eszköz, börtön és mérce. Lehetőségeket nyit, és korlátokat szab. Érzéseink, gondolataink pontos tükörképe. Mindenkin látni lehet, hogyan érzi magát a bőrében: ha egyensúlyban van, a teste, a mozgása is harmonikus lesz, ha gondok gyötrik, megbillen érzelmileg, az szintén lerí róla. A folyamat azonban megfordítható: a test egyensúlya visszahat a lélekre – és a legtöbb pedagógiai jellegű mozgásrendszer erre a tényre épül. A test egyensúlyának megteremtése a test és a szellem harmóniáját célozza.

A lélek csendjét több úton is elérhetjük. Az egyik, hogy hosszú évek meditációs gyakorlataival olyan álomvilágot építünk magunknak, amelyben megteremtjük önmagunk és a világegyetem harmóniáját. A másik lehetőség a folyamatos tanulás és finomhangolás: szellemi és fizikai lehetőségeink és korlátaink pontos felmérése, adottságaink maximális kihasználása.

A harcművészet alapja a tudatosság. Nem pusztán arról van szó, hogy ismerni kell a test anatómiáját és élettanát, hanem azt is, hogy gondolataink, érzelmeink milyen hatással vannak egymásra, illetve, hogy mindez hogyan befolyásolja fizikai képességeinket. Ha az ember lelki egyensúlya megborul, szétesik a mozgása is. Hogy ez ne történhessen meg, szembe kell nézni önmagunkkal, felfejteni, hogy milyen érzelmekből milyen gondolatok fakadnak, és visszamenni ezek gyökeréig, hogy megértsük saját mozgatórugóinkat. A hosszú folyamat során lemetszünk magunkról mindent, ami idegen tőlünk. Megismerjük, kik vagyunk, és képesek leszünk elválasztani az önmagunkkal azonos dolgokat a külvilág elvárásaitól. Végül tudni fogjuk, mi fakad belőlünk, és mi az, ami csupán évek alatt ránk tapadt. Ha ezt elérjük, mások gondolatai, ítéletei nem vetnek bennünk érzelmi hullámokat. Azonossá válunk önmagunkkal.

A tökéletesség nem azonos az eredményességgel. Ha teljesítményfokozó szerekhez nyúlunk, a megnövekedett izomtömeg, reakciósebesség és agresszió kifejezetten jó esélyeket teremt a küzdelemben, azonban így nem lesz meg a testmechanika állandó tökéletesítésének kényszere. Fejlődésünk gyors és látványos lesz, a hatékonyságunk is robbanásszerűen javul, de így olyan – a küzdelemben meghatározó – tulajdonságokra helyezzük a hangsúlyt, amelyek nem feltétlenül követelik meg a száz százalékos önismeretet.

A harcművészet tökéletessége a belső harmóniából fakad. A mozgás hatékonysága csupán ennek gyakorlati megnyilvánulása. A harcművészet – mint minden távol-keleti művészet – az élet minőségéről szól, ez azonban nem a környezet minőségében ölt testet. A luxust nem az anyagi javak sokasága jelenti, hanem az ember hosszú évek kemény munkájával megteremtett belső világának tökéletes volta. Ez másfajta gazdagság, mint amit megszoktunk. A felületes szemlélő számára gyakran ugyanúgy rejtve marad, mint egy szándékoltan dísztelen tárgy vagy tér leheletfinom arányai, amelynek értékét csak a gyakorlott szem ismeri fel.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Éles helyzetben nincs idő helyzetelemzésre. Reagálni kell. A harcművészet erre készít fel. A jól összerakott rendszer határozott választ ad minden szituációra, és nem ismeri a kételyt. Az edzések azt célozzák, hogy probléma esetén reflexszinten pattanjanak ki az emberből a működő megoldások. A harcművészetben a filozófia, és a gyakorlat tökéletes egységet alkot, amit csupán el kell sajátítani, hogy a továbbiakban ne legyen megoldhatatlan gond az életünkben.

A XXI. századi iskolai oktatás ezzel szemben alapvetően nem kész válaszokkal szolgál, hanem helyzetelemzésre és kreatív gondolkozásra tanít. Természetesen bizonyos dolgokat, mint például helyesírást vagy a szorzótáblát készségként kell tudni, de alapvetően a logikus gondolkozásra, és a helyzet felmérésére igyekszik építeni a problémamegoldást. Persze kérdés, hogy ha így van, miért gondoljuk, hogy a harcművészet gyakorlása javítja a diákok iskolai teljesítményét, és miért pont az egyetemeken vert leginkább gyökeret a reflexszerű válaszokkal operáló harcművészet.

A válasz a hagyományos harcművészet oktatás módszertanában rejlik. Bár a harcművészetben addig sulykolják a technikákat, amíg azok készséggé nem válnak, a tanulás folyamatában kulcsszerepet kap az analitikus gondolkozás, illetve az egyes technikák mikéntjének megértése.

Az, hogy ne csupán lemásoljunk, és beidegezzünk egy mozdulatot, hanem kielemezzük, és megértsük, mitől működik, az átlagosnál mélyebb anatómiai, mechanikai és élettani ismeretekre lesz szükség. Mozgásunk, reakcióink megértéséhez önmagunk megismerése jelenti a kulcsot, ráadásul ilyenkor nem csupán megértjük, hanem megtapasztaljuk a megoldást. A hagyományos harcművészetben azonban nem csupán a hatékony pofon a cél, legalább ennyire lényeges a tanulás folyamata, ami során elsajátítunk egy-egy mozdulatot. Valójában tanulni is tanulunk, és az itt beiskolázott módszerek bármely más tantárgy elsajátításánál hasznunkra lehetnek. És itt nem csak az a mód érdekes, ahogy megközelítünk egy problémát, elemeire bontva azt, hanem az is, hogy az egyes technikákban megtalálható alapelveket egy idő után felfedezzük más mozdulatsorokban, és egyéb élethelyzetekben is. A harcművészeti tudás absztrahálása, és kiterjesztése az élet egyéb területeire elősegíti, hogy a többi tanórán megszerzett ismereteinket is aktívan használjuk a mindennapok során.

Közel sem élünk olyan tudatosan, mint hinni szeretnénk. Az ember a nap minden percében dönteni kényszerül, és a felmerülő helyzetekre adott válaszaink többnyire nem alapos megfontolás eredménye-

ként születnek, hanem reflexszerűen reagálunk. Ez egyfelől abból fakad, hogy a legtöbb esetben nincs idő mérlegelni. Másfelől az ember biológiai lény, ami azt jelenti, hogy igyekszik a lehető legkevesebb energiát felhasználni, márpedig az analitikus gondolkozás komoly energiaveszteséggel jár. Az – egyébként az esetek többségében meglepően eredményes – intuitív megoldások során agyunk automatikus rendszere reflexszé vált válaszokat ad, az általa felismert (vagy felismerni vélt) helyzetekre. A történtek szinte azonnal koherens egésszé állnak össze bennünk, ami a probléma sikeres vagy sikeresnek vélt megoldása esetén kellemes magabiztossággal tölti el az embert.

Azokon a területeken, amelyekben valóban jártasak vagyunk, az intuitív döntések mögött komoly tapasztalat húzódik. Ilyenkor mélyebb elemzés nélkül is felismerjük a mintákat, és agyunk a helyzetnek megfelelő válasszal reagál. „Gondolkozás nélkül” is tudjuk mit kell tennünk, és végtelenül könnyedén birkózunk meg az akadályokkal. Kevés energiát használunk, sikeresek vagyunk, és ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az intuitív problémamegoldás ténye, és nem az adott területen szerzett gyakorlat miatt oldjuk meg lazán a gondokat.

Ez azonban könnyedén tévútra visz. Ha a kellő ismeretanyag hiányában nem látunk át egy területet, hiába próbáljuk intuitív módon megoldani a felmerülő problémákat, nagy valószínűséggel nem fogjuk felismerni a mintázatot. Ilyenkor – bár a reflexeinkből fakadóan a megszokott magabiztossággal cselekszünk –, csupán a szerencsén múlik majd a siker. És mivel agyunk még a véletlen halmazokban is képes rendszert felfedezni, ha kellő ismeretanyag, és elemzés nélkül igyekszünk úrrá lenni a helyzeten, könnyen kudarcot vallhatunk. A folyamat mélypontja, amikor önigazolásként különböző ellenünk irányuló összeesküvés elméletekkel magyarázzuk a sikertelenséget, vagy ezoterikus módszerek segítségével próbáljuk leküzdeni a nehézségeket.

A harcművészet gyakorlása során elsődlegesen önmagunk határait tanuljuk meg, illetve azt, hogyan reagálunk különféle konfliktushelyzetekben. Ami ezen túlmutat az az, hogy kellő ismeretanyaggal, pontos helyzetelemzéssel és szívós kitartó munkával lehet elérni az eredményeket. Ez teszi az iskolai oktatás hatékony eszközévé a hagyományos harcművészeteket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Távol-keleti rendszerekkel foglalkozó emberektől – így nemegyszer harcművészektől is – gyakran lehet hallani, hogy „nekem már nincs egóm”. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a keleti mesterek előszeretettel vetik nyugati tanítványaik szemére, hogy túlságosan nagy az egójuk. Tipikus nyugati megoldás, amikor valaki gyökerestül igyekszik megszüntetni a problémát. Ha nincs egója, egy gonddal kevesebb. A feladat kipipálva. Csakhogy a kérdés jóval bonyolultabb annál, hogy ennyivel el lehessen intézni.

A távol-keleti misztikus rendszerek egyik célja a mindenségben való teljes feloldódás. Ez a törekvés természetesen a nyugati vallási rendszerekben is megtalálható, ám a távolság és a történelmi ismeretek hiánya sokak számára vonzóbbá teszi az ázsiai tanításokat. És természetesen ott az egzotikum varázsa, ami már önmagában megajándékozza az embert a titkos tudás illúziójával. Azonban a ma leginkább elterjedt, küzdősport jellegű, hagyományőrző vagy önvédelmi stílusok többsége egyáltalán nem törekszik arra, hogy a gyakorló elérje az én nélküli létezés állapotát. 

A legtöbben épp azért kezdenek harcművészettel foglalkozni, hogy megerősítsék az egójukat. Senki se szereti, ha lábtörlőnek használják, és a harcművészetek köré épült mítosz hatékonynak tűnő megoldást kínál a problémára. Legtöbbször beválik a módszer, hiszen a kellő fizikum már önmagában is magabiztosabbá teszi az embert, az éveken át tartó edzésnek köszönhetően pedig megtapasztaljuk saját képességeinket, határainkat, és jóval rutinosabban kezeljük a konfliktushelyzeteket. Persze ha valakinek csupán az ad tartást, hogy meg tud verni másokat, az össze fog omlani, amikor egyszer alulmarad.

Mindenkinek van egója. Az ego hozzátartozik az ember életéhez. Ösztöneinkkel, vágyainkkal, és bizonyos tulajdonságokkal jöttünk a világra. Az ösztönöket kordába lehet szorítani, a vágyakat ki lehet oltani, de azok attól még ott munkálnak bennünk, mint ahogy a valódi énünket se lehet megváltoztatni. Személyiségünk nagy része szabadon alakítható, azonban ha diszharmóniába kerülünk a valódi énünkkel, előbb vagy utóbb összeroppanunk. A harmónia kulcsa az önismeret.

Amennyiben ismerjük önmagunkat, képesek vagyunk megadni magunknak azt, amire szükségünk van. Nem arról van szó, hogy mindenáron meg akarjunk felelni a környezetünk által belénk nevelt elvárásoknak. Csakhogy az egónk mi magunk vagyunk, és hogyha megpróbáljuk elnyomni, az keményen visszaüt. Ha megadjuk az egónknak, amire szüksége van, akkor békében ellesz, mint a jóllakott macska, és nem dúlja szét az életünket.

Létre lehet hozni olyan álomvilágot, amelyben nincs egónk, de az ugyanúgy nem valóságos, mint az, amiben a legtöbben élnek. Igaz, a kiválasztottság tudat látszólag jót tesz az embernek, hiszen rengeteg problémát orvosolni lehet vele, de hosszú távon, ahogy az álomvilágunk nap mint nap ütközik a valósággal, ez a folyamatos konfliktus egyre komolyabb jellemtorzulásokhoz vezet.

A harcművészet célja nem önmagunk legyőzése, vagy az, hogy különbek legyünk másoknál. Önmagunkkal és a világgal való harmóniánkat keressük. Nem leépítjük, hanem megismerjük az egónkat. Persze az évek során bekapott pofonok szerényebbé teszik az embert, ám ez csak annyit jelent, hogy valós értékén kezdi mérni önmagát és a világot.

A hagyományos harcművészet pedagógiai rendszer. Nincsenek misztikus céljai. Olyan iskolai tantárgy, amely – a maga sajátos eszközeivel – arra törekszik, hogy a diákok a lehető leghatékonyabban végezzék a tanulmányaikat. Ebben az önismeret, illetve önmaguk elfogadása és kiteljesítése segíti őket, és nem az, ha hamis kiválasztottság tudatot csöpögtetünk beléjük.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Az etika és morál a harcművészet neuralgikus pontjai közé tartozik. A mester rangja elvileg nem csak technikai, tudásbeli, hanem egyfajta erkölcsi többletet is jelent. Amikor a lőfegyverek elterjedésével visszaszorult a közelharcban való jártasság hadászati jelentősége, egyre inkább elterjedtek azok a rendszerek, amelyek célja elsődlegesen már nem a csatatereken aratott győzelem, hanem valamiféle belső cél elérése volt. A harcművészet egyre inkább a jellemformálás eszközévé, azaz távol-keleti értelemben vett művészetté vált.

A Tokugawa korszak véget vetett a polgárháborúk korának. A szamurájok többé nem a háborúban mutathatták meg uruk iránti elkötelezettségüket. A harcosok rendjének eszménye egyre inkább egyfajta, tökéletesnek tekintett lelkiállapot elérése lett. Az ideális szamuráj a régmúlt idők erényeinek megtestesítője a hanyatlás korában – és ez a fajta morális felsőbbrendűség tudat köszön vissza a harcművészetek erkölcsi felfogásában.

A feudális értékrend egyes elemei mind a mai napig meghatározzák a harcművészetek szemléletmódját. A már létező hierarchia elfogadása, az engedelmesség és a hűség csaknem minden irányzatban elvárásként jelentkezik. Meglepő módon a problémák nem a XXI. századi és a feudális értékrend összeütközéséből fakadnak, hanem abból, hogy az érintettek egyáltalán nem értik, mit jelent a feudális etika.

A feudális világkép az isteni rendet tükrözi. A hatalmon lévők kiválasztottak, ám ez nem korlátlan hatalmat jelent: felelősséggel jár. Azért követelik meg a vezető iránti feltétlen engedelmességet, mert ő az, aki tudja, mit kell tenni annak érdekében, hogy a közösség békében és jólétben élhessen. Szakrális tudása révén ő biztosítja a menny és a föld harmóniáját. Az uralkodás valójában a közösség szolgálata, és a vezető a közösség minden egyes tagjáért felelősséggel tartozik, és nem gyarapodhat a többiek rovására.

A harcművészetekben elvárásként jelentkezik a stílus, és annak letéteményese, a mester iránti feltétlen elfogadás. Úgy tartják, a tanuló olyan kincset kap a kezébe, amivel tökéletessé teheti az életét, és ezért feltétlen engedelmességgel tartozik, hiszen a mester az, aki végig tudja vezetni az úton. A közösség iránti hűség ugyanilyen meghatározó, és itt megint visszaköszön a feudális etika logikája: e szerint a mesternek való engedelmesség, a hierarchia kétely nélküli elfogadása az egész közösség fejlődését biztosítja.

Azonban a feudális világkép szerint ennek kétoldalúnak kell lenni. A mester nem tekintheti haszonállatnak a tanítványt. Ugyanolyan hűséggel kell viseltetnie irányában, amit saját maga és a stílus iránt elvár. Ezt nem csak a feudális etika diktálja: ha valaki tanít, és elfogad egy tanítványt, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy biztosítsa annak fejlődését – vagy tanácsolja el.

Tovább színezi a képet, hogy a harcművészet ma már elsősorban üzlet – ami elég távol van mind a Tokugawa kori-, mind a hagyományos harcművészetek eszményétől. Üzleti szempontból több stratégia is létezik, a laza és nyitott tanfolyamoktól a szektajellegű harcművészeti irányzatokig. Ezek közös jellemzője – függetlenül attól, hogy valós tudást kínálnak-e, vagy milyen alapon biztosítják a tanítványok előrehaladását –, hogy alapvetően egy szűk kör egzisztenciájának megteremtése a cél. Hogy mit kezdenek az így szerzett pénzzel, luxusautókra költik-e, vagy saját harcművészeti fejlődésükbe fektetik, nem érdekes.

Az, hogy a harcművészeti tudás megszerzése a diák anyagi helyzetének függvénye jóval demokratikusabb, mint a feudális korban, ahol az ember csak a születése jogán tanulhatta a közelharc művészetét. Ám a harcművészetekben mind a mai napig élő feudális reflexek és az üzleti megközelítés rendkívül sajátos egyveleget eredményezett. A mester helyzetéből, a szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokból fakadóan sokan úgy érzik, hogy rájuk nem vonatkoznak az üzleti tisztesség elemi szabályai. Torz értékrend született, amely megkérdőjelezhetetlennek tartja a mester kiváltságait, de nem vesz tudomást arról, hogy a vezető felelősséggel tartozik a közösség minden tagja iránt. Bár nem beszélhetünk szakrális tudásról, szakralizálják a tudást.

Mindez fura módon pont abból fakad, hogy a harcművészetek társadalmilag légüres térben mozognak. A harcművészeti tudás legfeljebb egyes – és valljuk be: nem a legfelkapottabb szakmákban – hasznosítható, a harcművészeti rangok pedig egyáltalán nem konvertálhatók társadalmilag. Ennek eredményeként alakult ki a harcművészetek szektajellegű üzleti modellje.

Ezzel szemben a hagyományos harcművészetek etikája a mindenkori iskolarendszerét követi. A mester itt inkább tanárként jelenik meg. Az előmenetel egyedül a tanítvány képességein múlik. Az iskolai tananyag oktatási-, nevelési céljaival és módszertanával tökéletes összhangban lévő harcművészetnek nem kell keresgélnie a saját társadalmi értékét: világosan kijelöli az oktatásügyben betöltött szerepe. Ez módot ad rá, hogy a harcművészet ne egyfajta kulturális zárványként, felemás módon, hanem a XXI. század értékrendjével harmóniában illeszkedjen a társadalom szövetébe.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Amikor életstratégiáról beszélünk, legtöbbször azt értjük alatta, hogy milyenek szeretnénk lenni – ami stratégiai hiba. A hatékony életstratégia alapja az önismeret és az elfogadás. Nem az a kérdés, hogy milyenek legyünk, hanem az, hogy milyenek vagyunk – és ebből kiindulva találjuk meg helyünket a világban. Persze abban, hogy ezt a célt milyen módszerrel érjük el, már jóval sokrétűbbek a lehetőségeink, de azért itt sem árt az adottságainkból kiindulni.

A harcművészet nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy egy hatvan kilós ember ne akarjon ketrecharcos lenni, mert ebben műfajban kellő tömeg nélkül nem rúghat labdába. Ez akkor is igaz, ha egy utcai helyzetben a képzettség, gyorsaság, a kellő időzítés, az agresszió és a megfelelő ütőerő kiegyenlítheti a súlykülönbséget. A ring alapvetően más, oda mindenki bunyózni megy be, és senki se számít rá, hogy a másik lehajtott fejjel eloldalog, ha csúnyán néznek rá. A szabályok közé szorított, sportszerű küzdelemben a meglepetésnek és a váratlan lerohanásnak jóval kisebb a szerepe.

Az ember a legritkább kezd harcművészetet tanulni azért, mert lenyűgözte a mester személyisége. A mintáinkat a szórakoztatóipartól kapjuk, legyen szó mesterről, tanítványról, harcművészről. Csakhogy a filmek és regények által megteremtett szerepek nem konvertálhatók a mindennapi életben. Egyfelől, mert senki se lesz jobb ember attól, hogy jól tud verekedni. Másfelől, mert a hétköznapokban nem így merülnek fel, és nem három pofonnal oldódnak meg a problémák. A harcművészetről szőtt álom és a mindennapos edzés valósága közti ellentét a legtöbb harcművész életében nagyon sokáig feloldatlan marad – és itt nemegyszer fekete öves instruktorokról, vagy akár iskolavezető mesterekről van szó.

A legtöbben sose kapják meg azt, amiért elkezdtek harcművészetet tanulni. A harcművészetek társadalmi elismertsége véget ért a katonai arisztokrácia korával, az önjelölt köpenyes igazságosztókat pedig villámgyorsan lesittelik. A fizikai erő kultuszára épülő, a harcművészeti tudás révén kivívott tekintélyt legfeljebb a maga sajátos szubkultúrájában, a dojóban élvezheti a harcművész.  

A hagyományos harcművészet egyfajta életstratégiát kínál: a kitartó, folyamatos munkával egymás után megszerezhető rangokból álló hierarchiába való beilleszkedést. Bár a harcművészetek értékrendje sok tekintetben a feudális arisztokrácia mintáit követi, az előre meghatározott követelményrendszer, a nyílt vizsgáztatás, a vizsgabizottság valójában a modern iskolarendszerből származik.

A cizellált vizsgarendszer egyfelől egyértelmű viszonyokat teremt, és világos kapaszkodókat nyújt, másfelől azonban könnyen tévútra vihet. Sokan elfelejtik, hogy az övfokozat csupán technikai szintet jelez, és ezalatt nem csupán azt kell érteni, hogy a fekete övtől senki se lesz automatikusan jó bunyós, hanem azt is, hogy az iskola tudást adhat, de a bölcsességet és a morális tartást nem garantálhatja.  

A számos tekintetben feudális mintákat követő hagyományos harcművészetben az előmenetel alapvető feltétele (minden modernitás ellenére) a hűség és az engedelmesség – ami tökéletesen megfelel a századfordulós japán iskolarendszer oktatási-, nevelési céljainak. Ha azonban nem expanzív birodalomban gondolkozunk, eltolódnak a hangsúlyok. A XXI. századi európai oktatás nem kijelölni akarja az ember helyét a társadalomban, hanem arra készít fel, hogy mi magunk találjuk meg a számunkra legkedvezőbb pozíciót.

A modern harcművészet ebben nyújt segítséget. Azon túl, hogy az ember megtanulja, hol vannak a fizikai és mentális határai, illetve megtapasztalja, hogyan és mennyire tágíthatja azokat, mindenki felmérheti, hogyan reagál a konfliktushelyzetekre, és milyen módon őrizheti meg harmóniáját, miközben valaki rá akarja kényszeríteni az akaratát. A hosszú évek gyakorlása során kifejlesztheti az adottságainak legjobban megfelelő válaszokat, és azzal is tisztába jön, hogy mely helyzeteket tanácsos elkerülnie.

Bár a technikák sokszínűek, a legtöbb rendszer alapvetően néhány alapelvre és mozdulatra épül. Akkor beszélhetünk harcművészetről, amikor valaki már átlátja ezeket. A mindennapi életben felmerülő problémákkal sincs ez másként. Aki régóta edz, pontosan tudja, hogy a dojóban gyakorolt technikák valójában a hétköznapi életben tapasztalható konfliktusok modelljének is tekinthetők – bár ezeket legtöbbször nem egy ütés-rúgás kombinációval, vagy földrevitellel szoktuk rendezni.

A tanár feladata, hogy tudatosítsa a tanulóban, hol vannak a korlátai, elmélyítse a diák önismeretét, és a személyiségéhez legjobban illő megoldásokat kínáljon neki. Az már a tanítványon múlik, hogy milyen mélységben érti meg mindezt.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A stratégiai gondolkozás kiépítése a harcművészeti edzések egyik legfontosabb eleme. Ez jóval túlmutat a pillanatnyi problémák megoldásán. A stratégiai gondolkozás távlati célokat feltételez, de a távlati cél önmagában nem elég: a megfelelő helyzetértékelés és a realitás nélkül legfeljebb végetérhetetlen ábrándozás lesz belőle, ami hosszú távon többet árt, mint használ, mert az ember megvalósíthatatlan dolgok elérésére fordítja az energiáit. És akkor még szó se esett az énvédő mechanizmusok által lekötött erőforrásokról.