Amikor életstratégiáról beszélünk, legtöbbször azt értjük alatta, hogy milyenek szeretnénk lenni – ami stratégiai hiba. A hatékony életstratégia alapja az önismeret és az elfogadás. Nem az a kérdés, hogy milyenek legyünk, hanem az, hogy milyenek vagyunk – és ebből kiindulva találjuk meg helyünket a világban. Persze abban, hogy ezt a célt milyen módszerrel érjük el, már jóval sokrétűbbek a lehetőségeink, de azért itt sem árt az adottságainkból kiindulni.

A harcművészet nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy egy hatvan kilós ember ne akarjon ketrecharcos lenni, mert ebben műfajban kellő tömeg nélkül nem rúghat labdába. Ez akkor is igaz, ha egy utcai helyzetben a képzettség, gyorsaság, a kellő időzítés, az agresszió és a megfelelő ütőerő kiegyenlítheti a súlykülönbséget. A ring alapvetően más, oda mindenki bunyózni megy be, és senki se számít rá, hogy a másik lehajtott fejjel eloldalog, ha csúnyán néznek rá. A szabályok közé szorított, sportszerű küzdelemben a meglepetésnek és a váratlan lerohanásnak jóval kisebb a szerepe.

Az ember a legritkább kezd harcművészetet tanulni azért, mert lenyűgözte a mester személyisége. A mintáinkat a szórakoztatóipartól kapjuk, legyen szó mesterről, tanítványról, harcművészről. Csakhogy a filmek és regények által megteremtett szerepek nem konvertálhatók a mindennapi életben. Egyfelől, mert senki se lesz jobb ember attól, hogy jól tud verekedni. Másfelől, mert a hétköznapokban nem így merülnek fel, és nem három pofonnal oldódnak meg a problémák. A harcművészetről szőtt álom és a mindennapos edzés valósága közti ellentét a legtöbb harcművész életében nagyon sokáig feloldatlan marad – és itt nemegyszer fekete öves instruktorokról, vagy akár iskolavezető mesterekről van szó.

A legtöbben sose kapják meg azt, amiért elkezdtek harcművészetet tanulni. A harcművészetek társadalmi elismertsége véget ért a katonai arisztokrácia korával, az önjelölt köpenyes igazságosztókat pedig villámgyorsan lesittelik. A fizikai erő kultuszára épülő, a harcművészeti tudás révén kivívott tekintélyt legfeljebb a maga sajátos szubkultúrájában, a dojóban élvezheti a harcművész.  

A hagyományos harcművészet egyfajta életstratégiát kínál: a kitartó, folyamatos munkával egymás után megszerezhető rangokból álló hierarchiába való beilleszkedést. Bár a harcművészetek értékrendje sok tekintetben a feudális arisztokrácia mintáit követi, az előre meghatározott követelményrendszer, a nyílt vizsgáztatás, a vizsgabizottság valójában a modern iskolarendszerből származik.

A cizellált vizsgarendszer egyfelől egyértelmű viszonyokat teremt, és világos kapaszkodókat nyújt, másfelől azonban könnyen tévútra vihet. Sokan elfelejtik, hogy az övfokozat csupán technikai szintet jelez, és ezalatt nem csupán azt kell érteni, hogy a fekete övtől senki se lesz automatikusan jó bunyós, hanem azt is, hogy az iskola tudást adhat, de a bölcsességet és a morális tartást nem garantálhatja.  

A számos tekintetben feudális mintákat követő hagyományos harcművészetben az előmenetel alapvető feltétele (minden modernitás ellenére) a hűség és az engedelmesség – ami tökéletesen megfelel a századfordulós japán iskolarendszer oktatási-, nevelési céljainak. Ha azonban nem expanzív birodalomban gondolkozunk, eltolódnak a hangsúlyok. A XXI. századi európai oktatás nem kijelölni akarja az ember helyét a társadalomban, hanem arra készít fel, hogy mi magunk találjuk meg a számunkra legkedvezőbb pozíciót.

A modern harcművészet ebben nyújt segítséget. Azon túl, hogy az ember megtanulja, hol vannak a fizikai és mentális határai, illetve megtapasztalja, hogyan és mennyire tágíthatja azokat, mindenki felmérheti, hogyan reagál a konfliktushelyzetekre, és milyen módon őrizheti meg harmóniáját, miközben valaki rá akarja kényszeríteni az akaratát. A hosszú évek gyakorlása során kifejlesztheti az adottságainak legjobban megfelelő válaszokat, és azzal is tisztába jön, hogy mely helyzeteket tanácsos elkerülnie.

Bár a technikák sokszínűek, a legtöbb rendszer alapvetően néhány alapelvre és mozdulatra épül. Akkor beszélhetünk harcművészetről, amikor valaki már átlátja ezeket. A mindennapi életben felmerülő problémákkal sincs ez másként. Aki régóta edz, pontosan tudja, hogy a dojóban gyakorolt technikák valójában a hétköznapi életben tapasztalható konfliktusok modelljének is tekinthetők – bár ezeket legtöbbször nem egy ütés-rúgás kombinációval, vagy földrevitellel szoktuk rendezni.

A tanár feladata, hogy tudatosítsa a tanulóban, hol vannak a korlátai, elmélyítse a diák önismeretét, és a személyiségéhez legjobban illő megoldásokat kínáljon neki. Az már a tanítványon múlik, hogy milyen mélységben érti meg mindezt.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)