A K2-t, brazil jiu jutsut, MMA-t sokan nem szeretik, mondván, hogy szteroiddal felgyúrt vadállatok ölik egymást, aminek semmi köze a technikához, taktikához, harcművészethez. Mások épp ellenkezőleg, abból indulnak ki, hogy a harcművészetekben egyedül a hatékonyság számít, és ezek a rendszerek a küzdelemről szólnak. Lehet filozofálgatni, mozgáskoordinációs gyakorlatokat végezni, azonban a ringben vagy a ketrecben dől el, melyik irányzat életképes.

Hosszan sorolhatnánk az érveket mindkét álláspont mellett, csak szerintem nem érdemes. Már volt róla szó, hogy a harcművészetnek számos megközelítése van, és valójában nem az érdekes, hogy ki milyen indíttatásból gyakorol, hanem hogy azt csinálja-e, amiről beszél.

A mai anyag pörgősen kezdődik (00:01), nekem a grafikai megoldások is bejönnek (00:06), a törések némelyike több, mint meggyőző (00:35, 00:43, 00:57, 01:26, 01:30, 01:35), az egyértelműen látszik, hogy az edzéseken tisztességes munka folyik (00:41, 00:47, 00:50, 01:03, 04:11, 04:27, 04:30, 05:07), és a srácok a versenyeken is megállják a helyüket (00:45, 01:03, 01:24, 01:29, 01:48, 01:55, 02:02). A technikák is eléggé ott vannak, sallangmentes, célratörő dolgokat csinálnak (00:54, 01:02, 01:23, 01:25, 01:27, 01:33, 01:59, 02:03, 04:35, 04:39, 04:48, 04:51). Az erőnlétükkel sincs gond (02:04, 03:25, 03:26, 03:37, 03:40, 03:43, 03:46, 04:52, 04:53, 05:09).

De csupán a felvétel az első perc után kezd gyanús lenni, hogy itt valami többről van szó (01:05, 01:08, 01:10, 01:12, 01:18, 02:10). Az, hogy ezek a srácok fogyatékos gyerekekkel edzenek, több szempontból is példamutató. Egyfelől nem mindegy, kit milyen közösség fogad be. Másfelől – mint azt már többen megfigyelték – a harcművészet mozgásanyaga kitűnő terápiás eszköz lehet. Harmadrészt meg a harcművészet lényege önmagunk legyőzése, önnön határaink kiterjesztése. Ezeknek a gyerekeknek az, hogy 10 cm-re magasabbra képesek emelni a lábukat, legalább olyan teljesítmény, mint másoknak a légspárga. Ők egész biztosan harcművészetet csinálnak.

Aki gyerekedzést vállal, amúgy is kemény fába vágja a fejszéjét. Nagyon nem mindegy, hogy egy gyereknél eléri-e az ember, hogy megértsék, mi a feladat, és pontosan végrehajtsák azt (01:17, 02:43, 02:45, 02:53, 03:10), vagy csak ellötyögnek az edzésen. Ebben a dojóban az utóbbiról láthatóan szó sem lehet (02:57, 02:58, 03:01, 03:02, 03:03, 03:04, 03:04, 03:06, 03:08). Az már csak hab a tortán, hogy ezek az edzések láthatóan jó hangulatúak (03:15) – igaz, különben nincs sok értelme az egésznek.

A K2 versenysport, de ebben a dojóban olyan szintű munka folyik, ami visszavisz azokba az időkbe, amikor iskolai tantárggyá csiszolták a karatét, mert rájöttek, hogy a harcművészet mozgásanyaga – megfelelő módon alkalmazva – kitűnő pedagógiai eszköz is lehet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ezen a filmen rengeteget gondolkoztam. Nem hiszek a misztikus csodákban, és a mai anyag már-már ezt a határt súrolja. Természetesen van racionális magyarázat arra, amit látunk, de az első pillanatban ezzel együtt is elég nehezen emészthető a dolog. És persze az is benne van, hogy bármilyen meggyőzően is fejtegetik, mi a megoldás, nagy kérdés: ki vállalná be, hogy letesztelje, tényleg így van-e?

A távol-keleti harcművészetek elválaszthatatlanok a keleti vallási-filozófiai rendszerektől, amelyek egyik alaptétele, hogy a világon minden energiából épül fel. A Nyugat erősen lebutított változatban ismerhette meg ezt a szemléletet a Csillagok háborújában, ami bármilyen sikeres is, nem vált a világnézetünk alapkövévé. A keleti emberek egy része azonban ma is ebben a fogalomkörben gondolkozik. Ott mindez élő hagyomány.

A harcművészetekben már régóta gyökeret vert az az elképzelés, hogy valami módon jó lenne a legyőzhetetlenség érdekében megcsapolni a mindenség energiáját. Számos rendszernek vannak erre irányuló, titkos gyakorlatai, és bizonyos jelenségeket, eredményeket ennek tulajdonítanak. A média jóvoltából az egyik legismertebb iskola a Rod Sacharnoski által alapított Juko kai. Sacharnoski a kevés nyugati mester egyike, akit Japánban is jegyeznek. A tanítványai számos bemutatót tartottak, amelyek joggal nyűgözték le mindazokat, akik látták ezeket.

A mostani felvétel kizárólag a lényegre koncentrál: képes-e valaki elviselni, ha telibe rúgják a heréit? Mindenesetre nem aprózzák el, a tesztrúgások elvégzésére Justice Smith-t kérték fel.

Az elején még csak bábuval sokkolják a nyájas közönséget (00:19), de hamarosan eljön a  várva várt pillanat (00:45). Az akciót természetesen lassításban is megcsodálhatjuk (00:51). Mindenesetre egyértelmű, hogy a tesztalany sem élvezi igazán a dolgot (00:57), és van egy olyan érzésem, hogy nem csupán a reflektorok miatt izzad (01:11). Ezt nézni is fájdalmas, csupán a Juko kai alapítójának arcáról süt az elégedettség (01:00).

A tesztalany hosszan törölgeti kezét a törölközőjébe (01:07, 01:13, 02:03), amivel persze egy pillanatig sem akarom csökkenteni a teljesítmény értékét. Jól látszik, hogy a rúgás elemelte a talajról az áldozatot (01:22, 01:23, 01:39, 01:47, 02:00).

Ha kikapcsoljuk a „biztosan trükk, csak megjátsszák, szuszpenzort hord” típusú megoldásokat, a magyarázat vélhetőleg az, hogy nem a herékkel, hanem az évek hosszú során gondosan feledzett szeméremcsonttal fogják fel a rúgást. Elképzelhető, hogy felhúzzák az alhasba a heréket, ami további védelmet jelent. Több felvételen is megnéztem az ilyen tárgyú bemutatót, és a tesztalany minden esetben elemelkedik a talajtól, tehát a rúgás erejének benyelése is szerepet játszhat a dologban. De ha az a kérdés - miután ilyen okosan körbejártuk, mi lehet a jelenség mögött -, rászánnék-e hosszú éveket, hogy megtanuljam és bevállalnám-e ezt a mutatványt, határozott nem a válasz. Gondolom, ezzel mások is így vannak.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A pillangókés tizenkevés korban kihagyhatatlannak tűnik, faszán lehet pörgetni, meg minden. Sokaknak ugyanúgy hozzátartozik a felnőtté váláshoz, mint az első cigaretta, sör, stb. Azután valahogy szép lassan leszokik róla az ember, amikor rájön, hogy mégse olyan menő késsel hadonászni egy sötét sarokban. A blogban már volt szó késharcról és rövid botról is. A pillangókés a kettő kombinációját kínálja, illetve azt a lehetőséget, hogy az ember küzdelem közben váltogassa a kalapács- és a jégcsákány fogást.

A video az alapoknál kezdi (00:14), valahol ott, ahol tizenhárom évesen abbahagyta az ember, de később is visszatér ezekre a technikákra (01:15). A következő momentum (00:27) vélhetőleg azoknak fog legjobban tetszeni, akik nem akarják feltétlenül kifilézni a támadót. A zárt késsel történő döfés – főleg, ha kyusho pontba megy – megroggyanthatja az ellenfelet, vagy bizonyos pontok támadása esetén kis időre megbéníthatja a kart. De ne legyen kétségünk: a karra (01:24), fejre, nyakra mért ütések (00:37, 00:41, 01:29) is mind idegpontokba mennek, a rövid botként használt pillangókés pedig megsokszorozza a technika hatékonyságát.

A pengét akkor nyitja ki, amikor szükségesnek látja, bár ennél a földrevitelnél (00:42) is láthatóan ügyel rá, hogy csupán harcképtelenné tegye az ellenfelet, ha másként nem tudja biztonságosan megoldani a helyzetet (00:44). Hogy ezt követően ujjfeszítés, vagy a tenyér, esetleg az ujjak megvágása következik, azt mindig az adott pillanat dönti el (00:49). Mindenesetre ez a rendszer elsődlegesen ütésre használja a pillangókést (01:00), de ha muszáj, a pengével is dolgozik (01:07).

Bár a kali szereti a végtelenített drilleket, ezen a felvételen nem mutatnak be ilyet. A lefegyverzés viszont gyors, folyékony, hatékony és lényegre törő. A blokkot azonnali ütés (01:40) követi – ezúttal is idegpontot támad, ahogy a kontroll (01:44) is – az így megszerzett késsel viszont igyekszik azonnal harcképtelenné tenni az ellenfelet (01:46). A blokkoló kéz azért van ott, hogy kontrollálja a támadó kezet, a védekezés elsődlegesen a kitérésre épül (01:57).

Természetesen egy ütés nem ütés, ha sikerül megakasztani a másik lendületét, igyekszik a nyakra, kézre mért ütésekkel lebontani a kezet. Könnyedén alkalmazkodik a változó helyzethez (02:03), amiben az is segíti, hogy a kali elsődlegesen nem technikákban, hanem szögekben és irányokban gondolkozik. Mindenesetre villámgyorsan az előbbi feszítésbe manőverezi a támadó kezet (02:03). A lefegyverzés és ellentámadás innen már ugyanaz.

Az utolsó másodpercekben visszatér az alapokhoz, és a kalapácsfogást váltogatja jégcsákány fogással (02:06). Érdemes megnézni, hogy a bő negyvenes tanítvány milyen üdvözült mosollyal tanulja a technikát (02:14) – valószínűleg régi kamaszkori álmát váltja valóra.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Morio Higaonna már többször szerepelt a blogban. A karatéról a legtöbb embernek az ütések-rúgások jutnak eszébe, pedig az okinawai eredetű rendszerek jóval sokoldalúbbak. A távolról indított támadásokat közelharccal folytatják, és nemegyszer valamilyen dobással oldják meg a földrevitelt, a földön lévő ellenfelet pedig gyakran valamilyen feszítéssel rögzítik.

Mindebből mostanra nagyon kevés maradt meg a versenykarate elemrepertoárjában. Természetesen a katák őrzik a hagyományos értelmezéseket, azonban ezeket viszonylag kevesen ismerik teljes mélységben. A másik, hogy minden technika annyit ér, amennyire éles helyzetben alkalmazni tudja az ember. Hiába szép egy megoldás, és gyakorolják időnként a dojóban, ha éppen az utcán derül ki, hogy valami miatt nem működik úgy, ahogy azt elképzelte az ember.

Hiaonna sensei ezúttal nem az egyes fogásokra helyezi a hangsúlyt, hanem azt járja körbe, mik azok a momentumok, amelyek esetleg segíthetik a technikát. A hatékony önvédelem alapja természetesen a megfelelő erőnlét. Lehet egymást markolászni (00:09), ha valakinek nincsenek kellően feledzett ujjai és tenyere (00:30), alapvetően hatástalan lesz a próbálkozás. Mindig más a gyakorlás, esetleg egy baráti huzakodás, és az, amikor az ellenfélben dolgozik az adrenalin (vagy esetleg más is), és rendesen helyben akarja hagyni az embert.

Az izmok (00:11) vagy a bőr (00:09) megragadása adott helyzetben elvonhatja a másik figyelmét egy tizedmásodpercre, amit ki lehet használni. A klasszikus fojtás (00:17) mára kiment a divatból, pedig ha sikerül megroppantani az ellenfél gégéjét, hamar vége a küzdelemnek.

A fejen (00:21, 00:27, 00:30, 01:36) és a nyakon (00:23) viszonylag sok jól támadható kyusho pont található. Amennyiben valaki ismeri ezeket – és a támadás megfelelő módját, szögét és irányát – az sokkal hatékonyabb lesz a küzdelemben. Természetesen a testen (00:34, 00:37, 00:38, 00:42, 00:48, 01:28), a karon (00:06, 01:25), a lábon (00:44, 00:52, 00:54, 00:58, 01:30) is rengeteg érzékeny terület van, és persze nem maradhat ki az örök klasszikus se (00:45).

Higaonna senseiben az ujjfeszítéseknél fel se merül, hogy ne alátámasztással (01:04, 01:08, 01:10, 01:12, 01:20) végezze a technikákat. A csuklófeszítésnél ugyanígy bázist ad az izületnek (01:23). Az izületi feszítés egyébként nála törést jelent (01:12, 01:17), ő egész biztos nem azért ragad meg egy ujjat, hogy utána percekig parádézzon.

Ez az anyag természetesen nem a karate teljes eszköztára, csupán kedvcsináló. Az érzékeny területek, pontok támadása önmagában nem hatékony, ha valaki pusztán erre akarja alapozni az önvédelmet, azt éles helyzetben kellemetlen meglepetések fogják érni. De mindez lényegesen hatékonyabbá teszi a technikákat, ami hozzásegíthet a győzelemhez.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A koreai harcművészetek nagyon sokszínűek, de a legtöbb stílus akrobatikus rúgásairól ismert, ezek alapja pedig a taekkyonban gyökerezik. A taekkyonról sokáig csak annyit lehetett tudni, hogy ez a koreai lábtechnikákat és a japán kéztechnikákat ötvöző taekwondo alapja. Ebben a rendszerben a kezet inkább csak védekezésre használják, amiből azért sejteni lehetett, hogy a taekkyon alapvetően fegyveres küzdelemben gondolkodik.

Ebből manapság nem sok látszik. Az az igazság, hogy a taekkyon a japán megszállás alatt gyakorlatilag kihalt. Mégis maradt egyetlen mester, aki tovább gyakorolta az ősi művészetet, és ő adta át a tudását a mai nemzedéknek. Kicsit moziba illő történet, de persze vannak véletlenek.

Mint a távol-keleti harcművészetek többségét, a taekkyont is legendák övezik. Eredete állítólag a falusi mulatságokra vezethető vissza, ahol gyakran vívtak taekkyon mérkőzéseket – és meg kell vallani, hogy a taekkyon mai formája leginkább egyfajta akrobatikus elemekben bővelkedő néptáncra emlékeztet (01:10, 01:12, 01:16, 02:53, 02:56, 02:57, 03:24, 04:00, 05:35). Ha mindenképpen hasonlítani kell valamihez, akkor a capoera jut róla eszembe, csak nekem a taekkyon sokkal jobban bejön.

Az mindenesetre már az első kockábból látszik, hogy a koreai rendszer a kőkemény blokkok helyett inkább az elmozgásokat részesíti előnyben (00:52, 00:54, 00:55, 04:58, 05:02, 05:10). A stílus egyébként nem csupán a fejrúgásairól, hanem a lábsöpréseiről és dobásairól (00:56, 01:18, 04:20, 04:36, 05:13, 05:17, 05:19, 05:39, 05:57) is híres – és ezek a technikák elég kínosak tudnak lenni.

Persze vannak inkább cirkuszi mutatvány jellegű megoldások (01:04, 01:20, 01:32, 05:46), amelyek végrehajtásához leginkább a két fél gondos összmunkája szükséges, de eltagadhatatlan, hogy ezekhez azért kitűnő fizikumra van szükség. Egyébként az erősítés és a testfelület keményítés a taekkyonban is alapvető (01:43, 01:49, 01:52).

Akik kedvelik az akrobatikus megoldásokat, egész biztosan beleszeretnek ebbe a stílusba (02:07, 02:08, 02:10, 02:38, 02:44, 03:03, 03:29, 03:38), bár igaz, hogy ezek között van olyan elem is, ami az utcai önvédelemben is hatásos lehet (02:42, 03:26). Ebben a filmben elsősorban inkább a rendszer sport jellegét kihangsúlyozó rúgásokat és dobásokat láthatunk, de azért a film közepén bemutatott kézerősítések (01:45) jelzik, hogy a fegyverré edzett karral, ököllel történő támadások és a töréstechnika a taekkyon eszköztárából se hiányzik. A taekkyon harci változata nagyon más. Később még visszatérünk rá.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A kendo érdekes sport. Vívás, de bottal gyakorolják, ráadásul rendszeresen elhangzik, hogy csak ütnek és nem vágnak – ami egyébként nem igaz. Az átlagembernek az elefántfülként lobogó szárnyú sisakok, és a komikusan üvöltő, egymást csépelő versenyzők ugranak be. Akik mélyebben ismerik, középkori páncélos kardvívásnak látják a kendo mérkőzéseket.

Kendózni sokféle indíttatásból lehet. Van akinek versenysport – mély történelmi gyökerekkel rendelkező sport, de sport, akár az európai vívás. Mások számára a hagyományőrzés eszköze. Akadnak, akik számára egyfajta dinamikus meditáció, és olyanok is, akik a kendóban látják a harcművészet esszenciáját. Ismerek olyan felfogást, amely szerint minden kendo küzdelem, valójában egy halálos kimenetelű párbaj imitálása. Hogy ki melyik nézőpontot választja, az természetesen egyéni döntés kérdése.

Bárhonnan fogjuk meg, a kendo mindenképpen a kardhoz kötődik, és a kardot a nyugati ember – legalábbis a Highlander sorozat megjelenéséig – a középkorhoz, vagy a Zorro-filmekhez társította. A judóra, kungfura, karatéra mindenki önvédelmi sportként tekint, de a kendo ugyanúgy kiesik ebből a halmazból, mint hagyományos japán íjászat, a kyudo.

A kendósok viszont egészen másként látják. Ahogy a régi európai vívóiskolákban sem csupán kardforgatást, hanem elvezetéseket, dobásokat és ökölvívást is oktattak, sok kendo dojóban ma is egész testtel való küzdelemben gondolkoznak, és a kardot a test szerves részének tekintik.

A mai anyag sajátos módon képviseli ezt a felfogást. Bár nem látunk igazán magas szintű kardforgatást, az egyértelműen kiderül belőle, hogy Japánban a kendót hatékony önvédelmi rendszernek tartják. Az alaphelyzet persze nem tér el a megszokottól: vannak a rossz fiúk (00:45) és a potenciális áldozat (01:00), de némi huzakodást követően (01:15) „természetesen” megcserélődnek a szerepek (01:16, 01:30).

Bár kendo bemutatóról van szó, elég sokára kerül sor a botvívó technikák alkalmazására (01:35), egészen addig pusztakezes megoldásokat láthattunk, hiszen az ember a legritkább esetben sétál ölbéli kardjával vagy botjával a kezében. Mindenesetre a közönség hálás tapssal nyugtázza az első „kendós” megmozdulást (01:42) – érezni, hogy azért ez a harcművészet igazán a szívük csücske.

Az aprítás innen már a szamurájfilmekből megszokott koreográfia szerint zajlik (01:58, 02:01), legfeljebb annyi az eltérés, hogy az egyszer már hidegre tett ellenfél újból visszatér. Érdemes megfigyelni, hogyan bont a védekező ember bottal távolságot (02:08) Fel se merül benne, hogy ne a versenyen használt technikát alkalmazza. A lefegyverzés is klasszikus, vívásból ismert megoldás (02:15), ahogy a támadó kiiktatása is (02:16, 02:17). Mindez természetesen végrehajtható, bottal, esernyővel, golf-, vagy baseballütővel is.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ezen a felvételen szinte tapinthatóan dögmeleg van. Még a thaiföldi srácok is kókadtak a hőségtől (00:00). Ki tudja miért ebben az időpontban akartak felvételt készíteni, amikor láthatóan senki sincs csúcsformában. Az éppen soros versenyző se túl nagy meggyőződéssel ütögeti a pontkesztyűt (00:07). Azután elhangzik (történik?) valami (00:15), amitől gyökeresen megváltozik a kép… 

A legszebb az egészben, hogy sose fogjuk megtudni, mi az. Mindenesetre a pontkesztyűs tréningparner egészen másként jön ki a sarokból, mint ahogy eddig dolgozott (00:19). Fogalmam sincs, hogy ezt miért találják olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak a srácok (00:22), de a kék gatyás fickónak egyelőre semmi oka sincs a vigasságra (00:34, 0:35). Persze tempót vált ő is (00:36), azonban erre csupán egy újabb rúgás a válasz (00:37). Itt szakad el a cérna, és amikor megindul a következő rúgás, a megelőző horgot már nem a pontkesztyűbe üti (00:39).

Meg kell hagyni, jól fog ütemet, és a pofon is elég meglehetősre sikerült (00:40). Máshol vélhetőleg egy kiadós anyázás lenne a reakció, ám itt az örül legjobban, aki a maflást kapta. Vigyorog, mint a tejbetök (00:42), bár kicsit bizonytalanul folytatja a munkát. Érdemes megnézni a kép jobb szélén álló edzőt, hogy milyen elégedetten szemléli az eseményeket (00:45).

A kesztyűs fickó határozottan feléled (00:47), és egyre keményebben teszi oda magát (00:50, 00:51, 00:53, 00:54). Időnként testre is lezúz egyet (00:55, 00:59, 01:05, 01:12), és ezek az ütések eléggé ott vannak. Persze nem muay thai edzés lenne, ha nem csattanna el időnként egy-egy ellentámadás (00:58, 01:00, 01:04). Azután hogy hogy nem, a kesztyűs srácnak megint sikerül elhibáznia a célpontot (01:13). Az áldozat ezúttal nem fog padlót, de eléggé tántorog (01:14). Míg az állát igazgatja, edzőtársa a jól végzett munka tudatában vonul a sarok felé (01:16).

Úgy látszik, kellett ez a kis sikerélmény, hogy felpörögjön (01:36) a srác. Most már a pontkesztyűt is olyan erővel üti, hogy a partnere időnként elveszíti az egyensúlyát (01:44, 01:59). Majd megint becsúszik egy ütés – igaz, ezúttal testre –, de ez se lehet túl kellemes (02:03).

Kis pihenőt követően rátesznek még egy kört (02:29), és a fickó ekkor tényleg meghúzza az ütéseket (02:33, 02:34, 02:39, 02:47). Azután valószínűleg odaszólnak, hogy idő van, mert ugyanolyan váratlanul fejezi be a gyakorlást, ahogy bevitte az első fejreütést.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.