Roy Jones Jr. többször szerepelt a Maflásban. Kétségkívül a profi boksz legnagyobb alakjainak egyike, szellemes megoldásai, dinamikája, remek reflexei gyorsan a nézők kedvencévé tették. Danny Greennel negyven évesen állt ki, amikor a legtöbb ökölvívó már leszálló ágban van, de persze egy Roy Jones szintű klasszist nem szabad leírni.

Danny Green ennek ellenére így nyilatkozott a mérkőzés előtt: „Amint meginog a lába, kapja a KO-t. Amíg ájultan fekszik a ringben, körberajzolom. Nem legyőzni akarom, hanem megsemmisíteni.”

Az ausztrál kemény, erős, de Roy Jones Jr. is az. Az mindenesetre látszik, hogy Green nagyon várja a kezdést (00:22). Az első másodpercekben keresgélik a távolságot, egy-egy tapogatózó jellegű ütés csattan (00:25, 00:28, 00:31, 00:34), de nem érik el egymást. Azután Jones úgy dönt, megvan a tempó és a biztonságos küzdőtáv, mert szokása szerint leengedi az első kezét (00:37). Megteheti, elég gyors ahhoz, hogy innen indítva is elérje az ellenfelet, ezek a szurkáló ütések (00:37) pedig elegendőek ahhoz, hogy egy-egy tizedmásodpercre megtörjék a támadó lendületét.

Azután Jones odabök egyet, amit ellenfele kivéd (00:41). Rögtön indítja a kontrát, de esélye sincs elérni a másikat (00:42). Utána Green próbálkozik első kezesekkel (00:45), azonban Jones könnyűszerrel kimozogja. Az ausztrál beindul, Jones biztos ami biztos alapon felveszi mindkét kezét, aztán megereszti híres első kezeseinek egyikét (00:48). Kicsivel később rádupláz (00:49), és bár Green betereli a sarokba, Jones néhány könnyű szurkálással (00:59, 01:02, 01:05) bontja a számára kényelmetlen távolságot. Nem igazán érzi veszélyesnek a másikat, ismét leengedi az első kezét és onnan ütöget. Megteheti, tényleg sokkal gyorsabb, mint Green, és láttuk már hátratett kézzel védekezni a kötélnél.

Az ausztrál azonban folyamatosan jön előre, láthatóan nem rendítik meg ellenfele gyors ütései, amiben az is benne van, hogy Jones ugyanúgy nem találja el őt, ahogyan ő sem az amerikait (01:13, 01:20, 01:27, 01:31). Green most Roy Jones kinyújtott hátsó kezét kóstolgatja (01:35, 01:36), lezúz egyet testre (01:36), majd amikor a másik teljesen kinyílik, elereszti a hátsó kezét is (01:37). Ez az ütés soknak bizonyul, Jones padlót fog (01:38), és ami sokkal kínosabb, nehezen áll fel (01:42).

Bár folytatja (01:50), láthatóan benne maradt az ütés. Az ausztrál pedig rögtön nekiugrik (01:52). Betereli ellenfelét a sarokba, és keményen osztja (01:54). Igaz, a java blokkba megy, de időnként odacsap egyet testre (02:03, 02:04), és némelyik pofon átmegy a fedezéken is (02:00, 02:05, 02:06). Aztán bontja a blokkot, és többször tisztán megüti Jonest (02:07, 02:11), aki csak tántorog (02:19). A bíró még tovább engedi a mérkőzés néhány másodpercig, de mikor látja, hogy Jones képtelen reagálni, véget vet a meccsnek (02:23).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Allan Corstorphin Smith az első európaiak közé tartozott, akik jujutsut tanultak. A skót gyökereire mindvégig büszke kapitány tizenhét évesen találkozott először a távol-keleti harcművészetekkel, amikor Glasgowban bemutatózott néhány japán jujutsu mester. Bárkivel kiálltak, aki meg akarta tapasztalni, mennyire működik a gyakorlatban, amit csinálnak. Smith ökölvívó tudásában bízva tett egy próbát, és ettől kezdve a jujutsu feltétlen híve lett.

Smith lelkesedése nem maradt elméleti. Vélhetőleg jó adag kalandorvér szorulhatott belé, mert 1908-ban Japánba utazott, hogy elmélyedhessen a jujutsuban. Rendesen megdolgozott az első danjáért, mert 8 évvel később vehette át a fekete övét. Tanárai között felbukkant egy ismerős név, az akkor ötödik danos Mifune Kyuzo.

Frissen szerzett danja birtokában megkísérelt jelentkezni a brit hadseregbe, de egészségügyi okok miatt kiszuperálták. Egy évvel később azonban már az Egyesült Államok hadseregében tanított közelharcot, és megkapta a kapitányi rangot.

A kiképzés anyaga egyébként a jujutsu mellett elsődlegesen az ökölvívásra épül (00:29), ami meglehetősen gyakorlatias felfogásról tesz tanúbizonyságot. Láthatóan vezényszóra gyakorolják az egyes ütéseket, kombinációkat (00:40). A technikákat nem csak kesztyűben mutatják be, hanem csupasz ököllel is (00:43). A kiképzők láthatóan nem sportban, hanem éles bunyóban gondolkoznak. Az egyes elemeket először lassan csinálják (00:43, 00:52, 01:04, 01:15, 01:33, 01:42, 01:55, 02:08, 02:18, 02:34), de amikor megvan a távolság és a tempó, nem óvatoskodnak tovább, hanem teljes sebességre váltanak (00:48, 00:59, 01:10, 01:21, 01:35, 01:49, 02:00, 02:12, 02:26, 02:41). Igaz, ott vannak a blokkok is (00:49, 01:23, 02:03, 02:13). A katonák azért mindezt inkább kesztyűben gyakorolják (02:46), viszont a küzdelem benne van az anyagban, és nem csak simogatják egymást (03:12).

Maga a jujutsu csak ezután következik (03:35). Először a feszítések (03:38, 03:48), de később a rúgások (03:56), blokkok és ellentámadások (04:15), végül a  földrevitelek (04:20, 04:39, 04:51, 04:59, 05:12, 05:21, 05:33, 05:46). A legviccesebb, ahogy csapatban gyakorolják ezeket (03:44, 03:51, 04:00, 04:23, 04:56, 05:04, 05:15, 05:26, 05:38, 05:50). Természetesen a földre került ellenfél semlegesítése se marad ki a tananyagból (05:48, 05:59, 06:29).

Smith láthatóan nem csak önvédelemben gondolkodott (06:07, 06:20), sőt egy idő után igyekezett harctéri helyzeteket szimulálni (06:31, 06:36, 06:38, 06:47, 06:52, 06:59, 07:06, 07:09, 07:14), bár a kés elleni pusztakezes védekezés nem a legsikerültebb része az anyagnak. A szuronyos támadás kivédése a harci gázzal borított csatatéren viszont célratörő (07:38), noha itt se a technika, hanem az utolsó mozzanat az érdekes (07:40).

A szuronyharc egyébként meglepően meggyőző (07:45 07:55, 08:02, 08:08, 08:12), és jók a harctéri mozgáskoordinációs gyakorlatok is (08:26). A csapatépítő játékok pedig úgy tűnik örökéletűek (08:34, 08:38, 08:44, 08:57, 09:07, 09:18, 09:30, 09:39), legyen szó cserkészetről, úttörőtáborról, küzdősportról vagy a hadseregről.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A portugál botvívás, a jogo do pau eredetén mindmáig vitatkoznak a szakértők. Vannak, akik szerint Indiából származik, ugyanis a technikák egy része rendkívül hasonlít az ottani harcművészeti iskolák anyagára. Ők úgy gondolják, hogy a jogo do pau technikai elemrepertoárja a nagy földrajzi felfedezések korában alakult ki. Mások úgy vélik, hogy a bot minden kultúrában alapvető fegyver, és nem kellett különösebb külső hatás ahhoz, hogy kialakuljon a portugál botvívás ma ismert rendszere.

Valójában mindegy, a harcművészeti rendszerek értékét nem az szabja meg, hogy milyen vélt vagy valós hagyományaik vannak, hanem a használhatóságuk. Régen rossz, ha egy technika értékét csupán az adja, hogy hány száz éve szerepel a ránk maradt sillabuszokban.

A portugál botvívás valószínűleg azért ennyire életszerű, mert a 20. század első évtizedében szinte még egész Portugáliában gyakorolták. A hegyi falvak pásztorai számára a bot a mindennapi élethez tartozott: segített hegyet mászni, hatékony védelmet jelentett a ragadozók vagy a tolvajok ellen, és természetesen az egymást közt felmerülő vitás kérdéseket se csupán szájkaratéval rendezték. Ilyenkor jól jött bármilyen eszköz, a bot pedig amúgy is kéznél volt. A harmincas években viszont szinte teljesen eltűntek a korábban virágzó botharcos iskolák. Úgy tartják ez alapvetően két okra vezethető vissza: a közbiztonság javulására, illetve a lőfegyverek elterjedésére.

Mindenesetre a mai anyagban látható botvívók komolyan veszik a dolgot. A kötött formagyakorlatokat teljes sebességgel és erőbedobással csinálják (00:08, 00:14). Aki már dolgozott bottal, az értékelni fogja a két srác lendületes bemutatóját.

A páncélos gyakorlatok már inkább a lovagi hadviselés mozgáskultúráját idézik (00:23). Talán a felszerelés súlya, talán a kendóra emlékeztető védőfelszerelés jellege miatt, de kicsit olyan érzésem van, mintha középkori metszeteket néznék (00:23, 00:28, 00:29, 00:37, 00:41). Persze minden eszköznek megvan a logikája, így a páncélban vívott szálfegyveres küzdelemnek is, ami óhatatlanul rányomja a mozgásra a bélyegét.

A rövidbot technikák viszont egyértelműen a kardvívással rokoníthatók (00:42). Ezeket a támadásokat és hárításokat karddal a kézben is végre lehetne hajtani (00:43, 00:44, 00:45, 00:50).

Ami valóban szokatlan elem az európai harcművészetekben, az a több támadó elleni védekezés (00:58). A mozgás mindenesetre elég gyors és erőteljes ahhoz, hogy meggyőző legyen (00:59, 01:00). Ami igazán szép benne, hogy lassításban nézve ugyanolyan pontosnak és hatékonynak látszik (01:04, 01:07, 01:09, 01:12, 01:13, 01:16).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Erik Paulson a legjobb edzők egyike. A Greg Nelsonról szóló első posztban látható egy villanásra. Paulson azok közé tartozik, akik a gyakorlatban is tesztelték a tudásukat: öt évig volt félnehézsúlyú Shooto világbajnok, és veretlenül vonult vissza.

Mint a harcművészet legtöbb igazán nagy alakja, ő is több stílust tanult. Judóval kezdte, de csakhamar rájött, hogy nem árt több oldalról megközelíteni a küzdelmet. Többek közt elmélyedt a klasszikus birkózásban, a brazil jiu-jitsuban, de belekóstolt a szambóba, az ökölvívásba, a taekwondóba, a muay thaiba, a Jeet Kune Do-ba, a kaliba – Dan Inosanto az egyik korai videóban vele mutatja be a technikákat.

Erik Paluson azok közé tartozik, akik a harcművészetben a hatékonyságot tartják elsődlegesnek. Az ő technikái éles helyzetben is működni fognak. Ehhez természetesen megfelelő fizikumra van szükség, de erőnlét nélkül amúgy sincs hatékony önvédelem. Az ő rendszerében a legváltozatosabb módon edzik fel a testet.

Bár rengeteg irányzatot tanult, ezek nem egymás mellett élnek benne, hanem egységes egészet alkotnak. A vezérelv amire felfűzi őket, nem valami sajátos filozófia, vagy a hagyomány, hanem egy rendkívül gyakorlatias nézőpont: mi az, amit el lehet adni a bunyóban. Számára az esztétikum a célszerűségben rejlik.

Bár lenyűgöző módon dolgozik, mégse a technikái a legérdekesebbek, hanem az, ahogyan tanít. Mindent tud az egyes technikákról és az anatómiáról, amit tudni lehet. Valójában az izgalmas, ahogy felépít egy technikát: a szemléletmódját érdemes átvenni, és mindent, amit az ember tanult vagy tanul, ezen a szemüvegen át nézni.

A bevezető képsorokból látszik, hogy Paulson nem bízza a képzeletre, hogyan festenek ezek a fogások a gyakorlatban (00:23). Erő, sebesség, fókusz és dinamika – amikor bemutat valamit mindez ott van. Emiatt válik az ember nyitottá a magyarázatra.

Első lépésben több szögből bemutatja a technikát (01:12, 01:19, 01:30, 01:40), amivel több legyet üt egy csapásra. Egyfelől memorizáltatja a mozdulatsort, másfelől már itt felvillannak azok a finomságok (01:53, 02:02, 02:10, 02:14, 02:28, 02:35, 02:55, 03:37), amitől igazán működik a dolog, és amikor magyaráz, már nem lesznek egészen ismeretlenek. Sosem tekinti statikusnak a helyzetet, mindig mutat valami apróságot, amivel korrigálni lehet, ha nem jönnének össze 100%-ra a dolgok (03:01, 03:06, 06:14, 06:23, 07:08, 08:43).

Nála nincs misztikus varázslás, csak kőkemény anatómiai alapra épülő testmechanika (05:04, 05:26, 06:43, 06:47, 06:50, 06:54, 07:33, 08:05, 08:27).

Bár rengeteg végtelenül gondosan felépített oktató DVD-t adott ki, fölösleges másolni a technikáit. Ha az ember azzal az igényességgel, céltudatossággal és kreativitással közelít bármely rendszerhez, mint ahogyan Paulson, egész biztosan jó lesz az, amit csinál.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Keith Hackney a ketrecharc legendás figurája. Valójában a 363 kilós amatőr szúmó bajnok, Emmanuel Yarborough elleni mérkőzésével írta be a nevét a küzdősportok történetébe. Hackney akkor mintegy 90 kiló lehetett, vagyis ellenfele több, mint háromszor annyit nyomott, mint ő. Kétségtelen tény, hogy Yarborough közel sem olyan erős, mint amilyen a súlya alapján lehetne, de a tömege mindenképpen veszélyessé teszi.

http://modernninjutsu.tumblr.com/post/153820750846/keith-hackney-vs-emmanuel-yarbrough

A versenyzők nem viselnek kesztyűt, és ebben a szabályrendszerben a leggyilkosabb technikák kivételével szinte minden megengedett. A szúmós semmi sem korlátozza, csupán az a kérdés, mikor sikerül sarokba szorítania jóval kisebb ellenfelét. Hackney egyedül a mozgékonyságában bízhat. Igyekszik tartani a távolságot, néha beszúr combra egy-egy feltartó rúgást (00:29, 01:31, 01:42, 01:50, 01:52), de ezek egyáltalán nem hatnak Yarboroughra, gyakorlatilag lepattannak róla. Az elején kifejezetten fogócska jellege van a mérkőzésnek. Mindenki az várja, hogy a szúmós mikor éri utol harmadakkora ellenfelét, és fejezi be a találkozót. Azután Hackney nekilendül, és hátsó lábbal előrelépve lezavar egy irgalmatlan nagyot (00:35). Mindenki legnagyobb meglepetésére az óriás összerogy és elterül a földön (00:37). Hackney azonnal odarohan, lenyom még egyet a másiknak (00:38), majd elég szerencsétlen módon belemegy a birkózásba (00:39).

A fekete elkapja a lábát, és pár másodperccel később Hackney kerül alulra (00:40), és kezdi nyelni a pofonokat (00:41, 00:42, 00:43, 00:44, 00:45). Nem adja fel, a záporozó ütések ellenére is sikerül talpra küzdenie magát, és szembefordulni ellenfelével. Elcsattan pár ütés (00:47, 00:48, 00:53), de a szúmós továbbra is erősen fogja, majd nekilódítja a ketrec falának – illetve pont az ajtónak (00:54). A kisember a nézők közé repül (00:57). Kissé ziláltan ér vissza a küzdőtérre 01:01), és szalad a ketrec másik végébe (01:03). Azért ez a kocogás elárulja, hogy az előbbi összekapaszkodásban nem csupán a trikóját tépázták meg. Hogy a tekintete elszánt vagy aggodalmas, nemigen lehet kideríteni (01:10, 01:11).

Újra kezdődik a korábbi terelés-menekülés (01:24, 01:43). Hackney időnként ismét megpróbálkozik az előbbi maflással (01:27, 01:38), ám ezúttal nem jön be neki. Aztán az egyik feltartó rúgásnál Yarborough elkapja ellenfele lábát (01:52). Hackney azonban odaugrik, és teljes erejejéből csépelni kezdi a szúmós fejét (01:53, 01:54). A fekete nem bírja az ütéseket, elterül a földön (01:56). Hackney rögtön ráveti magát, és folyamatosan gyilkolja a másikat (01:57, 02:00, 02:05, 02:08, 02:13, 02:17, 02:20, 02:24). Majd fél percig mészárolja, mire a bíró úgy dönt, hogy megállítja a küzdelmet (02:24). Hackney aggodalmasan pillant a kezére (02:34), mint később kiderül, eltörte ellenfele fején.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A lethwei burmai stílusú harcművészet. Gyökerei állítólag az ősi Kínába és Indiába nyúlnak, de valójában nem lehet tudni, hogy a mai rendszerben mennyi a tradíció és mennyi a huszadik századi technika. Faluhelyen mindmáig gyakorolják a közösségi szórakozásnak ezt a sajátos formáját, de azok az összecsapások leginkább kocsmai bunyóra emlékeztetnek. 

A mai anyagban látható burmai bajnok sokkal képzettebb, mint az átlag lethwei harcosok. Az utóbbi időben divatba jöttek a burmai thai összecsapások – ezek váltakozó eredménnyel folynak. Ez a mérkőzés is ilyen presztízs meccs. A lethwei szabályai némileg eltérnek a muay thaitól: itt megengedett a fejelés, illetve kiütés után a földre került versenyző még öt percig úgy dönthet, hogy folytatja a küzdelmet – ha akarja. A másik lényeges különbség, hogy a lethwei mérkőzéseket kesztyű nélkül vívják.

A második menetben kapcsolódunk be az összecsapásba. Az első menetben inkább a thai bajnok dominált, ököllel, könyékkel, lábbal is többször megfogta a burmai bajnokot, és amikor összekapaszkodtak, ő jött ki jobban a földrevitelből.

A thai srác kék, a burmai fehér nadrágban van. A burmai fiún nem látszik, hogy különösebben megrendítették volna az előző menetben kapott pofonok. Folyamatosan jön előre, tereli ellenfelét (00:44). Ütés nemigen csattan, ha valaki nem tudja befejezni az akciót (00:48, 01:09), inkább odébb szökken (00:49, 01:10, 01:13), de nem kockáztat. Kesztyű nélkül több az üresjárat, élesebb a bunyó. Itt minden ütésnek súlya van. Aztán a burmai jön előre egy rúgással (01:11), majd elcsattan egy lecsúszó könyökös is. A thaiföldi megereszt egy térdest (01:12), de minden látható eredmény nélkül.

Ismét a burmai kezdeményez egy ütés-rúgás kombinációval (01:18), azonban nem jön be neki, mert a thaiföldi elkapja a lábát, és földhöz vágja (01:19). A könyököse viszont elhibázza az ellenfél fejét (01:20). Majd megint a burmai srác indul neki, ám ezúttal rászalad egy zártöklös pofonra (01:49). Külön jellegzetessége a lethweinek, hogy a lassításokban a tiszta találatokat hangeffekttekkel is jelzik.

Aztán nekilódul a lethwei bajnok, de nem tud áthatolni ellenfele védelmén (01:59), aki lefogja és beleviszi egy birkózásba (02:01). Most a thai próbálkozik rúgással (02:18), és fordított előjellel ismétlődik meg az előbbi jelenet – ő kerül padlóra (02:19). Miután feláll, megkísérel pontot tenni a találkozó végére (02:30), de nem jön össze a dolog, és összekapaszkodós, huzakodós birkózás lesz belőle (02:32). Ekkor már látszik, hogy a burmai bírja jobban fizikailag (02:42), ami csakhamar egyértelművé válik (02:56, 03:03). A thaiföldi két ütést is benyal, az egyiket a sarokban (03:06), a másikat miközben földre vitte az ellenfelét (03:13), és ebben a műfajban ez sok (03:24). Az ő elcsúszott könyököse (03:10) gyakorlatilag nem oszt és nem szoroz.

Bár rendesen padlót fog (03:27), úgy dönt, folytatja (04:27), ellenfele azonban nem kíméli (04:28, 04:32, 04:50, 04:57), tőle pedig már csak erőtlen csapkodásra telik (04:58).

A gong után folytatják (05:22, 05:29), ám hiányzik belőle az a meggyőződés, amit az első menetben mutatott. Nem sokáig húzza, bekap egy pofont (05:38), és ez több mint elegendő (05:47, 06:01, 06:13). Hiába próbál, nem tud lábra állni (06:17, 06:19, 06:20), végül ellenfele nyalábolja fel (06:24), és viszi be a sarokba (06:30).

Az első menetet a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Soke Kelemen István a magyarországi harcművészeti élet egyik legeredetibb figurája. Hosszú utat járt be. Judóval kezdte, majd a Haditorna Klub tagjaként folytatta, ahol elsődlegesen a középkori lovagi birkózással, harci technikákkal foglalkoztak. Itt találkozott először a jujutsuval, ami a továbbiakban meghatározta az életét. 

Természetesen nem Kelemen István rendszere az egyetlen magyar alapítású harcművészeti iskola. Viszont – amennyire én tudom – az ő ryuja az egyedüli, amit önálló stílusként jegyeztek be Japánban.

Ha jellemezni kéne a stílust, az első, ami beugrik róla, hogy rendkívül gyakorlatias. Az alapító azok közé tartozik, aki – természetesen sok egyéb, lényeges vonás mellett – a harcművészetben alapvetőnek tartja a hatékonyságot. A rendszer a full contact küzdelemre épül, és Kelemen István hosszú évek munkájával csiszolgatta a technikákat olyanná, hogy azokat éles helyzetben is el lehessen adni az ellenfélen. Egyszer azt mondta, azért szereti a jujutsut, mert ebben az irányzatban egy 8 danos mestert is belehet vinni egy olyan utcába, ahol már csak 2 danos. A mai anyagban látható kontra technikák is erre az elvre épülnek.

Ahhoz, hogy a jujutsu valóban működjön az utcán, nem csupán erőre, állóképességre, gyors reagálásra és tempóérzékre van szükség, hanem végtelen pontosságra is. A jujutsu hatékonysága a technikák a precíz kivitelezésében rejlik – enélkül csupán maszatolás lesz a dologból. Kelemen István rendszerében épp ezért csak lassan haladnak előre a ranglétrán az emberek. Úgy tartja, ha kiad egy dant, akkor amögött álljon megfelelő tudásszint. Amihez természetesen rengeteget kell gyakorolni.

Az első technikában közbeütésekkel (00:01, 00:04) zavarják meg a másik figyelmét, mielőtt átveszik az irányítást. Jól megfigyelhető, hogy egész testtel dolgoznak az izület ellen (00:01, 00:03). A befejezés gyors, pontos és meggyőző (00:06).

Ebből a sorozatból egyébként nekem a második a kedvencem. Az a pillanat, amikor a srác kifordul a földrevitelből nagyon ott van (00:11). A földre került ellenfél bemozgatása (00:13), illetve a könyéktörés a végén már csak hab a tortán (00:14). Itt kristálytisztán lehet érteni, mire gondol Kelemen István, amikor a hatékonyságról és pontosságról beszél.

A harmadik elem megint más világ (00:20), még akkor is, ha az alapelvek – a másik lendületének átvétele, a pontosság, az egyensúly elvétele – természetesen ugyanazok, mint az előbb. Ezek a technikák nagyon jól jelenítik meg Kelemen István szemléletét: a dolgokkal való kíméletlen szembenézést, azt a következetességet, amivel addig vizsgálta a tanult technikákat, amíg rá nem jött, hogy mitől működnek valójában. Sose érte be félmegoldással, ugyanakkor biztos volt abban, hogy amit csinál az hatékony, csak újra fel kell fedezni, hogyan.

Azok közé tartozik, akik helyesen értelmezik a hagyományt. Nem vette át szolgai módon a tanultakat, hanem a lelküket kereste. A rendszer, amit létrehozott, új, önálló iskola, viszont visszanyúl a jujutsu gyökereihez, az éles küzdelemhez. És ez már jóval több, mint egy önálló stílus: ez a harcművészet filozófiája.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.