Már írtam a kínai birkózásról, a suai jiaoról illetve a hozzá kapcsolódó különleges erőnléti edzésekről is. Láttunk kínai MMA-t, ahol érdekesen keveredtek a jujutsu és a hagyományos birkózás elemei. A mai anyagban ismét kevert stílust láthatunk. Lehet bogozgatni, hogy melyik technika miből ered, de a lényeg, hogy elég hatékonynak tűnik.

Pedig az elején szokványos bazil jiu jitsunak tűnik, ami persze minden MMA-s számára kötelező házi feladat. Aki földharccal foglalkozik, annak a BJJ kikerülhetetlen, vagy legalábbis valamilyen szinten mindenki belekóstol. Az, hogy a srácok milyen keményen gyűrik az ipart (00:05, 00:18, 00:30, 00:39), nem különösebben meglepő, a brazil jitsuban nem különösebben szokták kímélni egymást az emberek (01:02, 01:15). Még akkor se finomkodnak, amikor láthatóan csak bemutató jelleggel csinálják a technikát (01:33, 01:36, 01:40, 01:53).

Az, hogy itt valami minőségileg más történik, csak később lesz gyanús az embernek (01:21), de csak a feszítésnél válik bizonyossággá (01:26). Az fel se merül bennük, hogy a gyakorlásnak abból kell állnia, hogy az egyik fél (ráadásul a „támadó”) ellenállás nélkül várja, hogy végrehajtsák rajta a fogásokat (01:43). Itt bizony rendesen huzakodnak (01:44), és még a dobásnál se merül fel az ellenfélben, hogy neki most szépen kéne gurulnia arra, amerre a mester hajította (01:45). Csak akkor megy, amikor nagyon muszáj (01:46), a lábfeszítésnél pedig már nagyon egyértelmű, hogy itt senki se játszik a másik keze alá (01:47).

Az erő, a lendület szinte minden akcióban ott van (02:00), ráadásul a legszebb pillanatok azok, amikor tényleg rendesen összeakaszkodnak (02:06). Itt senkit sem érdekel az esztétika, láthatóan az érdekli őket, hogy mennyire eladható éles helyzetben a technika, ami azért érdekes, mert se a dobás (02:07), se a befejezés nem szokványos (02:09).

Azután mindezt bemutatják ruhafogással is (02:13, 02:20, 02:24, 02:29), bár nekem semmi kétségem se volt afelől, hogy nem zavarja őket, ha giben kell mozogni. Mindenesetre a hagyományos judo (02:45) Chau mesternek ugyanúgy fekszik, mint a klasszikus birkózás az elején. Természetesen ezeket a technikákat szintén küzdelemben adja el (02:54, 03:52). A partnertől mi sem áll távolabb, hogy megadóan tűrje a mester próbálkozását (02:53). De bárhogy kapálódzik, megcsinálják rajta a lábfeszítést (02:57). És még egyszer (03:09, 03:13).  

Bármilyen meghökkentőek is sokszor ezek a megoldások (03:49, 04:20, 04:44), Chau mester nagyon meggyőző (04:46). A háttérben, a tükör előtt tai chi chuant gyakorló ember (04:47), pedig emlékeztet rá, hogy amit látunk, az alapvetően kínai harcművészet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A SWAT ugyanolyan filmes toposz lett mára, mint az öreg kung fu mester, vagy a szamuráj. A különleges alakulatok mindig megőriztek valamit a harcosok korának romantikájából, ami abból fakad, hogy vannak pillanatok, amikor be kell vállalni a rázós helyzeteket. Persze a SWAT se cowboykodik éjjel-nappal, ha lehet inkább ésszel, mint tűzerővel oldják meg a problémát.

A katana sikeresen túlélte a szamurájok korát, és egyfajta ikonná vált. Ebbe a japán militarizmus hangsúlyos kardkultusza ugyanúgy benne van, mint a japán filmipar által gerjesztett jakuza mítosz. Normális ember persze manapság már nem járkál az utcán karddal az oldalán, de nem vagyunk egyformák. A bulvársajtóban időről-időre felröppen egy-egy a szamurájkarddal kapcsolatos hír. Nem csak nálunk, külföldön is.

A mai felvételt a Washington állambeli Seattleben forgatták. A katanával felfegyverzett férfi a démonával hadakozik (00:03, 00:11, 00:15, 00:21, 00:26), de mivel a nyílt utcán teszi, kihívták a rendőrséget, akik persze első lépésként lezárják a környéket (00:00, 00:11). Tegyük hozzá, a férfi alapvetően nem a SWATre utazik – a démonnal van leszámolnivalója –, de ettől függetlenül le akarják fegyverezni.

Gondolom, másként fest az akció, ha nekimegy a rendőröknek, de erre nem kerül sor. Így először csak gumilövedékekkel próbálják jobb belátásra bírni (00:34), de nem mennek vele sokra, mert a fickó egy idő után rájön, hogy lepattognak róla a golyók (00:44). A könnygáz ugyanilyen hatástalannak bizonyul (01:00). Úgyhogy két választásuk marad: vagy szitává lövik, vagy kitalálnak valami értelmeset.

A vízágyú mellett döntenek (01:09). A bivalyerős vízsugár gyorsan térdre kényszeríti a férfit, és pár pillanattal később teljesen elterül a földön (01:19). A SWATesek egy létrával rögzítik, de az elv ugyanaz, mint ahogy a rendőrségnél dolgozó szamurájok tették ártalmatlanná a sarokba szorított bűnözőket. Egy csáklyával lefogják a fegyvert tartó kezet (01:29), és már véget is ér az akció. A fickó a továbbiakban orvosi segédlettel hadakozhat a démonával (01:37).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A karatét valamikor szinte misztikus csodának tartották. Aztán lassan lefoszlott róla az újdonság varázsa, egyre inkább a mai értelemben vett sporttá alakult, és ezzel párhuzamosan elveszítette varázsát. A mai felvétel legnagyobb erénye, hogy nagyon sokat visszahoz ebből.

Az első gyakorlat a nigiri gaméval bemutatott formagyakorlat. Ami azt illeti, a talajhoz való tapadással hallhatóan nincs baja a mesternek (00:02, 00:05, 00:09, 00:15, 00:21, 00:24). A mély állásai ( 00:12, 00:26) ugyanolyan meggyőzőek, mint az a magabiztosság, amivel a két edényt emelgeti (00:27, 00:37). Bár ez a gyakorlat nem olyan könnyed, mint a kősúlyzókat dobáló kínaiak produkciója, legalább annyira ott van.

Azt, hogy ebben a rendszerben formagyakorlat is mást jelent, mint amit a legtöbben értenek ezalatt, már az első fél percben is láthattuk. Az első pár paskolás akár még barátinak tűnhet (01:23, 01:26), de ami ez után következik (01:30, 01:34, 01:39, 01:45, 01:52, 02:21, 02:28), minden várakozáson túltesz. Megjegyzem: ezeket az ütéseket és rúgásokat láttuk a kézerősítésről szóló posztban is. Hogy mennyire nem finomkodnak, az abból is látszik, hogy a katát járó mester időnként megroggyan a rúgásoktól egy tizedmásodpercre (02:37, 02:39, 03:17, 03:34). A segítő a kinyújtott ujjakba is rendesen beleüt (02:44), de a szívet se kíméli (02:51).

A páros gyakorlatokat is meggyőzően mutatják be (04:31, 04:42). Az emberben valahogy nem merül fel, hogy mindez ne működne. A blokkok (04:48, 04:54, 04:58, 05:03, 05:17, 06:05) és a támadások (04:50, 04:52, 05:08, 05:21, 05:34) többnyire természetesen kyusho pontokba mennek. De ugyanilyen elsöprő erejűek a földrevitelek (05:14, 05:30, 05:42), hiszen a klasszikus karate szereti a földön befejezni az akciót (05:15, 05:30, 05:43, 06:02).

A makiwara gyakorlatoknál látszik igazán, hogy a karatét utcai önvédelemre találták ki. Mindvégig abban gondolkoznak, hogy a másikon nagy valószínűséggel ruha van, ezért az öltözéket megragadva tudják kontrollálni az ellenfelet (06:23). A következő páros gyakorlatokban azután értelmet nyer mindez (07:15, 07:25). De persze ruhafogás nélkül ugyanolyan hatékony a rendszer (07:27). Ne felejtsük el, hogy ezeket a blokkokat, ütéseket, rúgásokat a makiwarán hosszú évek munkájával feledzett testfelületekkel hajtják végre. Ha valaki tudni szeretné, mitől lett világhírű az okinawai karate, a filmet megnézve választ kap a kérdésre.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A rövid botot szinte minden délkelet ázsiai harcművészetben használják. Nevezik yawarának, kogának, dulo dulónak, stb. Egyesek a vajra nevű, buddhista rituális tárgyból eredeztetik, de az alkalmazás szempontjából teljesen mindegy, hogy ez igaz-e vagy sem.

A rövid bot azok közé az önvédelmi fegyverek közé tartozik, amit újra meg újra felfedeznek a harcművészek. Az előnyei könnyen láthatók: nem foglal sok helyet, könnyű elsajátítani az alkalmazását, és rendkívül hatékony eszköz. Bár számtalan formában gyártják, önvédelemre még mindig a hétköznapi tárgyak a legalkalmasabbak: egy elemlámpa, kanál, toll, dezodor, mobiltelefon, dugóhúzó vagy bármilyen más, 15-20 cm hosszú, kellően erős cucc.

Gyakorlott harcművészek viszonylag gyorsan felfedezik, hogy szinte az összes tanult technikát végre lehet hajtani a rövid bot segítségével. Nem csak ütni (00:08, 00:09, 00:11, 00:12, 00:13, 00:14, 00:15), döfni, blokkolni (00:20, 00:21, 00:23, 00:24), lehet vele, hanem feszíteni vagy akár fojtani is. Ettől függetlenül éles küzdelemben akkor se nagyon érdemes feszítéseket alkalmazni, ha tudjuk, hogy az eszközzel végrehajtott technikák rendszerint fájdalmasabbak, mint a puszta kezesek.

A rövid bot akkor is jelentősen növeli a hatékonyságot, ha izmokat (00:20, 00:21, 00:24), izületeket (00:23), lágy részeket (00:10, 00:12, 00:13, 00:20) vagy kyusho pontokat (00:08, 00:09, 00:14, 00:15, 00:25) támadunk vele. Természetesen mindez csak akkor igaz, ha akkorákat ütünk az eszközzel (00:11), ami a csövön kifér – ugyanis a legjobbnak kikiáltott fegyver se fog bennünket megvédeni, ha mi magunk nem küzdünk teljes erőbedobással.

A nyugati világ a ’20-as ’30-as évek fordulóján, Frank A. Matsuyama révén ismerkedett meg a yawara jutsuval. Ő rendőrségi oktató volt, és számos tanítványa erősítette meg az általa tanított módszer eredményességét. A jujutsu elterjedésével párhuzamosan a yawara is egyre ismertebbé vált, ám amikor a tradicionális harcművészetek visszaszorultak, illetve sporttá váltak, a hagyományos fegyverek és önvédelmi módszerek is egyre inkább kikoptak az oktatásból.

Az, hogy a rövid bot ma újra reneszánszát éli, elsősorban az eszközös küzdelemre (kés, bot, machete, kard, balta, sarong, stb.) épülő fülöp-szigeteki, maláj, indonéz harcművészetek elterjedésének köszönhető. Nemegyszer a kést használják rövid botként – vagy úgy, hogy tokkal együtt forgatják, vagy úgy, hogy nem pattintják ki a rugós kés pengéjét.

A rövid bot ideális női önvédelemre, hiszen remekül lehet vele fogást bontani – a kézcsontok rendkívül sérülékenyek. Ha valaki megtanul rendesen odacsapni vele, akár jelentős súlykülönbségnél is le tudja ütni testen a támadóját, még akkor is, ha pulóver van a másikon.

Természetesen minél képzettebb valaki, annál hatékonyabban tudja alkalmazni ezt az eszközt is. A mai videón látható mesterek az alapirányú támadások bemutatása után, már blokkokkal kötik össze a techikákat. Ezekben a rendszerekben alapvetően irányokban gondolkoznak, és emiatt nem érdekes, hogy a másik ütéssel (00:27, 00:29), rúgással (00:31, 00:33), esetleg bottal vagy késsel támad-e. És mivel az első találat nem feltétlenül teszi harcképtelenné a támadót – a rövid botot használva is folyamatos kombinációkkal (00:30, 00:33) igyekeznek lebontani az ellenfelet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A szamurájok harcművészete rendkívül sokoldalú volt. A kardforgatáson és a lovagláson túl egy sor más területre is kiterjedt, amibe a páncélos birkózás, a pusztakezes küzdelem vagy a harctéri zászlójelek ismerete ugyanúgy beletartozott, mint a foglyul ejtett ellenfél megbízható semlegesítése – mármint, ha valami miatt nem akartak azonnal végezni vele. Ez utóbbiból (is) egy önálló harcművészeti ág nőtte ki magát, a hojo jutsu.

Don Angier már szerepelt a Mafláson. Egyike azoknak a nyugati mestereknek, akik tudását számos japán harcművész is megirigyelhetné. A mai anyagban a hojo jutsuba nyerhetünk pár perces bepillantást.

Maga a hojo jutsu az ellenfél megkötözésének művészete. A japánokat – mint sok minden másban – ebben is alapvetően két szempont vezényelte: a hatékonyság és az esztétika. Ha a foglyul ejtett ellenség valamilyen szempontból értékesnek bizonyult magas rangja, esetleg a belőle kicsikarható információk miatt, az elsődleges problémát az jelentette, hogy valami módon kontrollálni kellett a mozgását (03:02, 03:20).

Tovább bonyolította a kérdést, hogy a harcos nemegyszer segítőtársak nélkül, egymaga fogta le és kötözte meg áldozatát. Erre alapvetően két lehetőség kínálkozott. Az egyik, hogy kiütötte ellenfelét, és míg az ájultan hevert, összekötözte. A másik, hogy miután a földön valamilyen kulccsal, feszítéssel, stb. rögzítette a legyőzöttet, ebben a helyzetben tekerte rá a kötelet. A hojo jutsu technikákat ezért fél kézzel is végre kell tudni hajtani. Innen nézve persze számos jujutsu technika befejezése is egészen más értelmet nyer (01:00, 01:04).

A kötelet úgy hurkolták végig a testen, hogy az egyszerre nehezítse a légzést, rögzítse a kezeket (01:13, 01:59, 03:33, 05:42), nyomja az izületeket (01:14, 01:35), a légcsövet (01:17, 03:29, 05:10) – esetleg a nyaki verőeret –, és a különböző idegpontokat (01:09, 01:24, 06:40). Ennek elsődleges célja nem a legyőzött kínzása volt, hanem az, hogy megakadályozzák a szabad mozgását (07:11).

Természetesen a japánok a hojo jutsut is gondosan szabályozták. Más színű kötél járt egy átlagos bűnözőnek, más egy kiemelten veszélyesnek, megint más a magas rangú-, illetve a közönséges szamurájoknak. Máshogy kötöztek meg egy nőt, egy papot, vagy egy jól képzett harcost. Minden harcművészeti iskola kidolgozta a maga speciális kötözési módszerét (01:43, 02:19, 02:36). Ezeket féltve őrzött titokként kezelték, aminek elsődlegesen gyakorlati okai voltak: ha egy technika ismert, sokkal könnyebb megtalálni az ellenszerét.

A hojo jutsu az Edo (1600-1867) korszakban élte virágkorát. Mára csaknem eltűnt, hiszen a modern bilincsekkel sokkal biztonságosabban és egyszerűbben lehet korlátozni a foglyok mozgását. Igaz, a szamurájoknak megvoltak a maguk sajátos szempontjai a különböző hojo jutsu technikák kidolgozásakor (06:17), azonban ezek mára ugyanúgy kimentek a divatból, mint a kötözés művészete.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Az amerikai utcai harcosok királyáról, Kimbo Sliceról már született egy poszt a Maflásban. A mai küzdelmet nem ő jegyzi, illetőleg csak szervezőként van jelen -, mégis érdemes megnézni, mert nagyon jól kijön, mennyire más csupasz ököllel verekedni, mint bármilyen kesztyűben. 

Maga a bunyó szakmailag nem túl csillogó, de ezekben az összecsapásokban nem ez a lényeg. Aki gyors kiütéseket akar látni, az biztosan szívesen kattint ezekre a mérkőzésekre. A szakmai finomságokat kedvelőknek viszont valószínűleg nem ez a kedvenc műfajuk. De akárhogy is viszonyulunk ezekhez a rendezvényekhez, letagadhatatlan, hogy ezek a srácok odateszik magukat – és ez akkor is igaz, ha a legtöbb meccs már az elején, fejben eldől.

Csupasz ököllel ugyanis nem nagyon lehet hibázni. Ezek az ütések szinte biztosan sérülést okoznak – a fog, orr, a vékonyabb arccsontok nagy valószínűséggel törnek, de könnyen repedhet a borda, vagy szakad a szemöldök. Nem feltétlenül az győz, aki folyamatosan megy előre és többet üt, de az első megrendítő találat rendszerint eldönti a mérkőzést.

A bevonulásnak itt is megvan a maga bejáratott procedúrája, mint a hagyományos ringben – bár ez is az utcai harc sajátos koreográfiája szerint zajlik. A versenyző sok esetben valami bazi nagy terepjáróból száll ki (00:03), az összecsapás színtere pedig lehet kiskert, fészer vagy mint ahogy most is, parkoló. Itt nem szurkolnak tömegek, azonban a kamera ugyanúgy nélkülözhetetlen eleme a bunyónak, mint a pénzükért aggódó, izgatott fogadók maroknyi csapata. A Kimbo Team biztosítóembere (00:07) és a hátérben sorakozó hajók (00:29) megadják az alaphangulatot. Marcus érkezése (00:03) pedig csipetnyi kételyt se hagy afelől, hogy milyen lelkiállapotban kezdi az összecsapást.

Amúgy egyik srác se az a vékony darab, egy kis fölösleg pedig mindenkin akad aki komolyan gyúr, és éppen nem testépítő versenyen mutogatja magát. Marcus lendületesen jön előre (00:20), zártan támad (00:22), kiprovokálja ellenfeléből az ütéseket (00:23, 00:25).

Azután ő is lekever egy taslit. Ellenfele innentől már nem meri odatenni magát igazán (00:29). Kinyújtott kézzel igyekszik távol tartani magától a másikat (00:30, 00:31), de persze ez a kapálódzás nem sokat ér. A következő másodpercben benyeli az újabb pofont (00:32), azután belemennek egy kis dulakodásba (00:33), a bíró viszont megakadályozza, hogy Marcus a zavarosban halásszon (00:35).

Most Carl indul előre (00:40), azonban nem sikerül eléggé felszívnia magát. Megint elhibázza Marcust (00:41), aztán elcsattan egy horog. Carl kétségbeesetten rohamoz, láthatóan mindent egy lapra tesz fel, ám képtelen áthatolni ellenfele védelmén (00:43). Összeakaszkodnak (00:44), ismét eldurran egy ütés (00:45), azután meg egy (00:46), és ez így már kezd sok lenni Carlnak (00:47).

Szegénynek láthatóan semmi kedve folytatni (01:14), de most ezért fizetik. A folytatás a szokásos menetrend szerint zajlik: Carl rohamoz, Marcus dukkol (01:22), majd üt (01:24). Ezúttal többet is (01:26). Összekapaszkodva csépelik egymást (01:28), és a bíró úgy dönt, nem szól bele, hagyja kibontakozni őket. Marcus ismét tisztán talál fejen (01:34), és ellenfelének nagyon elege lesz (01:36), villámgyorsan térdelésbe menekül a másik rohama elől (01:37). Pár másodperccel később megértjük, miért (01:46). Baromi nagy a nyomás, hogy folytassa, de több esze van annál (02:32).

A többi már csak levezetés, a show része a dolognak.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok. 

Rocky Marciano a leghíresebb öklözők egyike – pályafutása, alakja Sylvester Stallonét is megihlette, bár a Rocky elsődlegesen nem Marciano életére épül. Sikereit elképesztő ütésálló képességének, fáradhatatlanságának és ütőerejének köszönhette. Egy kommentátor úgy jellemezte, hogy Marciano gyorsúszást rendezett a ringben, neves ellenfele, Archie Moore pedig csak annyit mondott róla: bokszkesztyűs bika. Ő az egyetlen nehézsúlyú bajnok, aki veretlenül vonult vissza.

Aktív versenyző korában az a mondás járta, hogy „Ha az ütésed elhibázza Marcianót, elnézést kér, és odatartja az arcát”. Rockyt elsősorban agresszív harcmodora miatt szerette a közönség, de ebből az anyagból kiderül, hogy ugyanakkor remekül védekezett, csak ez valahogy elsikkadt a 49 profi győzelem (ebből 43 kiütéssel) mellett.

Szerencsére a szerző nem csupán válogatta, de ki is lassította az egyes jeleneteket, tehát kényelmesen lehet elemezni a felvételt. Mindenesetre bármilyen jól bírja is valaki a pofonokat, sokkal kellemesebb kivenni magunkat az ütés hatósugarából (00:21, 00:26, 01:01, 01:06, 01:49, 02:47, 02:57, 03:20, 03:40), mint arccal blokkolni a támadást. Persze az ökölvívásban mások a szabályok, de ez a mozdulat (00:30) az MMA-ban is szép lenne, legfeljebb másként folytatnák. A következő védést (00:39) sokan a Kaliból ismerik, pedig az ökölvívásban is alap. Egyébként a pusztakezes Kali technikák feltűnő hasonlóságot mutatnak a nyugati boksszal. A filippínók szerint a közel fél évszázados amerikai megszállás egyáltalán nem hatott a harcművészetükre. Mit lehet erre mondani…vannak csodák.

Marciano nem volt gyors, mégis remekül fogott tempót és érezte a távolságot. Pontosan ismerte saját korlátait – és az erényeit is. A dukkolásai nagyon ott vannak (00:54, 01:14, 01:21, 01:33, 01:52, 02:02, 02:12, 02:33, 02:37, 02:43, 03:13), és akkor se fagy le, ha közben keményen eltalálják (01:12). Ilyenkor jól jön legendás ütésálló képessége. Egyébként a kontrából is szépen veszi ki a fejét (01:27).

Ezzel szemben az ő ellentámadásai megrendítő erejűek (01:41, 02:05, 02:13, 02:46, 02:59, 03:42, 04:02). Érdemes megnézni, hogy ennek ellenére se marad ott a sikeres ütéseket követően (01:55, 02:20, 04:04), és még akkor is milyen pontosan védekezik, amikor a sarokba szorított ellenfelet beteszi a darálóba (03:44). Ha kell elhajol (03:48), ha kell lezár (03:54), ha kell közbeüt (04:02), de nincs üresjárat. Rockynál az elmozgások, blokkok, támadások komplex egységet alkottak, folyamatos ütései pedig felőrölték az ellenfeleket. Nem véletlenül lett az egyik legnagyobb név a profi ökölvivás történetében.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.