A hőskor dramaturgiája szerint a harcművészet olyan eszközt adott a kisebb és gyengébb ember kezébe, amivel le tudta győzni a nála nagyobb és erősebb ellenfelet. Persze ezt nem lehetett egyik napról a másikra elsajátítani, de több éves (évtizedes) mindennapos kitartó munkával el lehetett jutni erre a szintre. Erre nemigen van igény a mai, kémiai segédanyagokkal topra gyúrt világban. Pedig az így kifejlesztett képességek – beleértve az önismeretet és a helyzetfelismerő képességet – adták azt a bizonyos gerincet, tartást, nyugodt magabiztosságot és szerénységet, amit a közgondolkozás még ma is a harcművészetekkel társít.

 (Forrás: http://www.smarshallphotography.com/travel-japan/)

„A harcművészet nem sport. A harcművészet életforma.” Ezzel az idézettel kezdtem a könyvemet. Ezalatt azt értettük akkoriban, hogy a harcművészetben van valami szellemi többlet, ami az államilag dotált, eredménycentrikus nyugati sportokból mára kikopott, és ami – hitünk szerint – az átlagember fölé emeli a harcművészetet gyakorlót. Ugyanakkor a harcművészet nagyon is kézzel fogható, gyakorlati tudást is jelentett: egy régi vágású judóst, vagy no-contact karatét gyakorló, Japánban diplomázott JKA instruktort nemigen fogtak meg éles helyzetben. Mára ez az imázs lekopott a harcművészetekről.

Ennek több oka van. Az első, hogy mint a könyvemben is írtam, „semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika.” Ha a ’70-es években fejbe rúgott az ember valakit, annak akkor is volt visszatartó ereje, ha a másik nem ment le. Egy könyököst vagy csuklófeszítést mindenki ájultan nézett. Mindez ma már – finoman szólva – nem hat az újdonság erejével. Az az előny, amit a meglepetés jelentett, visszavonhatatlanul odalett.

  (Forrás: http://www.smarshallphotography.com/travel-japan/)

Ahogy a harcművészetek elvesztették mitikus aurájukat, egyre inkább előtérbe kerültek a versenyek. A versenysportoknak a hazai kultúrában súlya van, a versenyeredmények objektívak, mérhetők. Igaz, hogy a szabályok jelentősen leszűkítik a technikai elemrepertoárt, viszont az egyre csökkenő piaci érdeklődésből fakadó anyagi veszteségeket hathatósan ellensúlyozhatja a kanonizált versenysportoknak járó állami támogatás, és a baráti szponzoroktól is könnyebb a reklámhordozóként is eladható eseményekre pénzt szerezni.

 (Forrás: https://www.drootphoto.com/SPORTS-NARRATIVES/Reebok-%7C-VanZant-and-Weidman/2)

Tudom, hogy a jelenlegi, állami támogatásokon szocializálódott közegben szentségtörés ilyesmit mondani, de el kell felejteni a versenysportok állami támogatását. Közpénzt kizárólag tömegsportra, az egészséges életmód elősegítésére szabadna adni. Az amatőr versenyekre utazzon mindenki a saját pénzéből, az élsport pedig tartsa el önmagát – de ne az állami cégek szponzorálják őket. Egyetértek Hosszú Katinkával: az úszás például profi sport – és innentől egy fillér közpénzt se költsünk úszószövetségre, úszóversenyekre, se arra, hogy bármilyen sportesemény címén kitiltsák az adófizető polgárokat az adójukból épült uszodákból. Arra adjunk közpénzt, hogy ússzanak az emberek. Most rendeztünk, egy erősen túlárazott, hazánkban világhírű világversenyt 170 milliárd Ft közpénzért, miközben az egész világ azt nézte, hogy Phelbs gyorsabb-e vagy a fehér cápa. 

 (Forrás: https://www.inverse.com/article/33153-who-will-win-michael-phelps-shark-race)

A versenysportoknak nem állami támogatásra, médiaközvetítésre van szükségük ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Fordítva ülünk a lovon: jó bunyók kellenek, és akkor majd lesz nézettség, pénz, médiaközvetítés, hírnév, meg minden. De mindehhez nemzetközi szinten eladható áru kell. A magyarországi küzdősportok jelenleg nem azok.

Felmerül a kérdés, hogy javítani fogja-e a harcművészetek helyzetét az, hogy addig lobbiztuk, míg a küzdősportok bekerültek az iskolai oktatásba. Magyarán: lesz-e ettől tömegbázisa a harcművészeteknek? Visszatérhet-e ennek eredményeként a harcművészetek aranykora?

A következő posztban ezt vizsgálom meg.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

(Folyt. köv.)

Kamaszkoromban, a ’70-es, ’80-as évek fordulóján harcművészetet tanulni egyenlő volt az istenkirálysággal. Már lazult a pártállami diktatúra szorítása, szabadon áramlottak be a nyugati kultúra termékei, még ha nem is lehetett szabadon hozzájuk férni. Számunkra ez elsősorban a zs-kategóriás kung-fu és szamuráj filmeket, akciófilmeket jelentette. Leginkább ezekből vettük a technikáinkat, az edzésmódszereinket és a harcművészettel kapcsolatos elképzeléseinket.

A harcművészet egyfajta rést jelentett a pártállam ideológiai nagy falán. A harcművészet más kultúrát, más szemléletet, más filozófiát hordozott – és a mindent lefedő vulgármarxizmushoz képest alternatívát adott, sőt olyan ezoterikus mélységekkel, illetve többlettel kecsegtetett, ami teljességgel szemben állt az uralkodó ideológiával. A harcművészeteknek volt egy határozottan ellenzéki jellege. Hab a tortán, hogy semmit se fogtunk fel a távol-keleti társadalmak értékrendjéből: az egyén kiteljesedésének és önmegvalósításának eszközét láttuk a harcművészetben.

 (Forrás: https://giphy.com/search/enter-the-dragon)

Minden adott volt, hogy a harcművészet meghódítsa a béketábor legvidámabb barakkját: a szűk, kínálati piac, az egzotikum (ami ebben az esetben egy több ezer éves kulturális hátteret is jelentett), a hivatalostól eltérő világnézet egy ideológia-vezérelt társadalomban, a félig-meddig tiltott, de valójában inkább tűrt gyümölcs zamata, illetve az, hogy nemigen dúskáltunk a szabadon választható szabadidős tevékenységekben. Ráadásul a harcművészet ekkor tarolta le a nyugati világot, azaz még a vasfüggöny résein átkukucskálva is végtelenül trendinek számított.

 (Forrás: http://www.garyokakudojo.eu/karate-ujsag-1980)

Ha az ember belépett egy dojóba, a létező szocializmustól teljesen eltérő világba csöppent – és aki élt azokban az időkben, pontosan tudja, milyen értéke volt azoknak a helyeknek, ahol azt játszattuk, hogy néhány órára kiszakadunk a pártállami diktatúra mindent lefedő világából. Tovább növelte a harcművészetek vonzerejét, hogy kevés volt a képzett oktató, és a hiánygazdaságban a nehezen megszerezhető dolgok felértékelődnek.

 (Forrás: http://www.karate.hu/kepgaleria/A-magyar-karate-hoskora-a-70-es-80-as-evek#prettyPhoto)

Kétségkívül ez volt a nagy létszámú dojók, az elhivatott gyakorlók, az (alternatíva híján) erős szövetségek, egyszóval a magyar harcművészet sokszor visszasírt aranykora. Az is igaz, hogy a harcművészet az egész világon válságban van: nem csak nálunk, nem csak a nyugati világban, hanem a harcművészetek őshazájában, Délkelet-Ázsiában is. Ennek okaival részletesebben foglalkoztam a könyvemben, most nem ismételném magamat.

  (Forrás: http://www.garyokakudojo.eu/karate-ujsag-1980)

Az a kérdés, hogy a siránkozáson, a versenytársak kiszorítására irányuló törekvéseken, a piaci pozíciók bebetonozását célzó adminisztratív intézkedéseken és az állami pénzekért való kuncsorgáson kívül van-e bármilyen lehetséges eszközünk, elképzelésünk, tervünk arra, hogy nagy tömegek számára vonzóvá tegyük a harcművészeteket, azaz visszatérhet-e a harcművészet aranykora? A következő posztban erre keresem a választ.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

(Folyt. köv.)

Sokan alapból gyűlölték a Mayweather–McGregor találkozó ötletét. Jó előre elmondták, hogy cirkusz az egész, nem lesz semmi sportértéke, stb. Pedig ennek a meccsnek nagyon komoly tétje volt, és egyáltalán nem az, hogy ki győz, ki a jobb bunyós vagy – a végletekig leegyszerűsítve – mi hatékonyabb, a profi ökölvívás vagy a ketrecharc.

A profi ökölvívás mára túljutott a fénykorán. Az senki számára se kérdés, hogy verhető-e egy első osztályú ökölvívó, ha kicsit szabadabbak a szabályok. Számos sportág ráver a bokszra életszerűségben. Emiatt egyre kevesebb embert érdekel, hogy melyik jól képzett ökölvívó győzi le a másikat. Sokkal izgalmasabb, hogy – sportágtól függetlenül – ki a jobb bunyós. Ennek van tétje, és erre érzett rá a meccs két főszereplője.

A mostani meccs több szempontból nyitott volt. Mayweather mellett szólt a veretlensége, a sok éves ökölvívó tapasztalat, az hogy technikailag magasan képzett, szinte áthatolhatatlan védelmet kifejlesztő bunyós, és persze ott a régen legendás sebessége is. Pontosan tudja, mit jelent tizenkét menetet tölteni a szorítóban, ami nem mondható el az ellenfeléről. Viszont már elmúlt negyven éves, két éve letette a kesztyűt (és a profi bunyó világába nagyon nehéz visszatérni hosszabb kihagyás után), ráadásul hosszú évek óta egyetlen vitathatatlan kiütést se láthattunk tőle. Kétségkívül tény, hogy nagyon okosan építette a karrierjét, Pacquiaóval is csak akkor állt ki, amikor a Fülöp-szigeteki már túl volt a fénykorán. Mayweather meccsei régóta élvezhetetlen, megúszós küzdelmek, amelyek rengeteget ártottak az ökölvívásnak.

McGregor ezzel szemben bő tíz évvel fiatalabb, most van a csúcson (a szervezete remekül reagál a kémiai segédanyagokra), éhes, kitűnően érzi a távolságot, robbanékony, és gyilkos a keze. Ellene szól, hogy leengedett kézzel bunyózik, szélesen tartja a kezét, sokkal kisebb kesztyűhöz szokott (nem csak az ütőerőről van szó, hanem az ellenfél védekezésén is nehezebb áttörni), és – mint azt a Diaz ellen vívott első meccsén láttuk, nem ütésálló a feje. Ott egyetlen pontos találat után szétesett.

Tegyük hozzá, ez a találkozó marketingszempontból maga a megvalósult álom. Két magasan képzett profi, öreg vs fiatal, fekete vs fehér, Amerika vs Európa, ökölvívás vs ketrecharc – és mindezt kommunikálták is rendesen.

A meccs előtt sok mindenki jósolt sok mindent, de a mérkőzés képe egész más lett, mint amit a legtöbben vártak. McGregor persze csibészkedett (ez eleve benne volt a pakliban), de Mayweather legendás lábmunkájából semmit se láthattunk. Ami elképesztő volt, hogy Floyd jött előre rendesen, lehetőséget adva McGregornak, hogy megcsillogtathassa kontratechnikáját. Ami meglepett, hogy milyen iszonyatos mennyiségű testütést nyelt be Mayweather, anélkül, hogy ez megrendítette volna (a terv valószínűleg az lehetett, hogy McGregor felőrli testen az ellenfelet, de ehhez kevés volt az ír ütőereje.) Ez a meccs fejben dőlt el, és az öreg sokkal összeszedettebb volt, mint fiatalabb kihívója. A mérkőzés végén biztos sokat fognak rugózni, de az a helyzet, hogy McGregor egyszer sem ütött vissza az utolsó pofoneső során. Lehetett volna sokkal véresebb a vége, azonban kizárt, hogy az ír összeszedte volna magát. Ehhez nem elég ütésálló. Megjegyzem, ő sem tiltakozott, amikor a bíró végett vetett a mérkőzésnek.

Lehet fanyalogni, de jó volt ez a meccs. Igazából mindenki nyert – természetesen a profi ökölvívás a legtöbbet. Remélem egyre több lesz az ilyen jellegű kihívás, és igazi bunyókat láthatunk. Nem lenne rossz, ha visszatérne a Jack Depsey nevével fémjelzett időszak, amikor a bajnokot az tette bajnokká, hogy mindenkivel kiállt, és a legtöbb összecsapást kiütéssel nyerte.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Somrak Khamsing (vagy Somluck Kamsing, magyar átiratban Szomrak Khamszing) a legnépszerűbb thai bunyósok egyike. Amikor őt nézi az ember, olyan, mintha egy-egy villanásra visszazuhannánk az időben, mert előszeretettel használja a ringben a tekercsekről ránk maradt, ősi muay boran technikákat. Ugyanakkor 1996-ban olimpiai aranyérmert nyert ökölvívásban. Az elődöntőben a számunkra sem ismeretlen Pablo Chacónt (igen, ő vette el Kokótól a világbajnoki címet Budapesten) verte, a döntőben pedig a bolgár Szerafim Todorovot győzte le. Szóval nem Conor McGregor az első harcművész, aki ökölvívó szabályok szerint lép ringbe jól képzett ökölvívóval szemben. Ami Somrak Khamsingnak sikerült, a ketrecharc fenegyerekének is összejöhet.

A muay boran az Ong Bak című filmmel robbant be a köztudatba. Tony Jaanek köszönhetően kellően látványos, sokszor akrobatikus, ám végtelenül letisztult, hatékony harcművészetet ismerhetett meg a világ. Ráadásul a film rendesen rájátszott a romlatlan, ősi, misztikus tudás mítoszára. Persze az emberben mindig ott motoszkált a kisördög: működhet-e mindez élesben?

Somrak Khamsing hihetetlen virtuozitással mozog a ringben. Lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan kifolynak belőle a könyéktechnikák, és nem csupán a muay thai versenyeken megszokott ütések (00:19, 00:21, 00:32, 00:33, 01:08, 01:21, 01:26), hanem azok az elemek is, amik rendszeresen visszaköszönnek az akciófilmekben, de senki se hinné, hogy el lehet sütni éles küzdelemben (00:29, 00:37, 01:00, 01:16, 01:22, 01:50, 02:11, 02:49). És mégis…

Persze a csillogó technika önmagában semmit sem ér, ha a versenyzőkből hiányzik a gyilkos ösztön, egy idő után unalmassá válik a bunyó. Somrak Khamsing viszont láthatóan szeret verekedni. Ez teszi végtelenül egyedivé a stílusát, illetve az folyékonyság, ahogy a tradicionális technikákból vált a nyugati ökölvívásra (00:40, 00:54, 01:10, 03:14), és vissza (00:45, 01:11, 01:38, 02:14, 02:23, 02:39, 03:09, 03:10, 03:13).

Nem kérdés, hogy miért akkora sztár odahaza. Ő szerezte Thaiföld első olimpiai aranyérmét ökölvívásban, odatéve a muay thait helyüket más versenyrendszerben is megálló küzdősportok közé. Remek állóharcos, akinek az eszköztárában ugyanúgy szerepel a látványos védekezés (00:41, 00:52, 02:39), mint a lerohanó támadás (00:26, 0:29, 01:11, 03:16), ha kell tartja a távolságot (01:04, 02:00), de otthon van a belharcban is (00:35, 02:49), nem idegenek tőle a földrevitelek (01:36, 01:53, 01:55, 01:56, 02:04, 02:34), és ha tiszta a célpont, a lába is elsül (01:18, 01:58, 02:36, 03:04). Igazából a kotrabokszban a legjobb (00:46, 00:52, 02:15, 02:20), ám bármikor benne van a pakliban, hogy padlóra küldi az ellenfelet (01:10, 01:26, 02:27). És persze leginkább azért szeretjük, mert sikeresen ötvözte az ősi muay boran technikákat a modern nyugati ökölvívással, megmutatva, hogy a bunyóban nem a tradíció vagy a modern edzésmódszer számít, hanem csak az, hogy az adott pillanatban, a velünk szemben álló ellenfélnek eladható-e amit az ember csinál, vagy sem.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

Régi tétel, hogy minden ninja titkos MacGyver – vagy MacGyver egy szupertitkos ninja: ez valójában mindegy – a lényeg, hogy a ninjutsu vonzódik a szokatlan megoldásokhoz. Ez nem csak a küzdelemre igaz, annál is inkább, mert a ninjutsu anyagában eredetileg nem szerepeltek harcművészeti technikák, csak a lopakodás, a „láthatatlanná válás”, az őrzött helyekre való észrevétlen bejutás, vagy, mint ebből az anyagból is kiderül, az onnan történő kijutás.

Persze el kell jutni odáig, hogy az ember kijuthasson, és a fenti videó a szabadulás első eleméhez ad ötletet. Igazából minden benne van: a helyzetelemzés, a kreatív problémamegoldás, és a hétköznapi tárgyak szokatlan módon történő felhasználása.

Nem azt mondom, hogy a fenti technika bárkin is segít: egyfelől remélem, egyetlen olvasóm se kerül hasonló helyzetbe, másfelől az is kérdéses, hogy melyik anyag fárad el előbb, illetve most értettem meg, hogy több oka is lehet annak, hogy az őrizetesektől miért veszik el gondosan a cipőfűzőjüket.

De ez a módszer remekül alkalmas a gondolkozás fejlesztésére, arra, hogy az adott problémát a rendelkezésre álló eszközökkel próbálja megoldani az ember, illetve az alapelvek gyakorlati alkalmazására.

.

Persze ez még mindig csak a szabadulás első lépcsője. Még ki kell jutni onnan, ahova zárták az embert, kijátszani az őröket, és eljutni oda, ahol segítséget lehet kérni.

A ninjutsu a gyengék fegyvere. Egy olyan szemléletmód, ami nem a fizikai vagy technikai erőfölényre épít, hanem arra, hogy az ember maximálisan kiaknázza saját adottságait, képességeit és a környezet által kínált lehetőségeket. A ninjutsu nem a hírnév, a látványos győzelem, hanem a túlélés útja, és a mai anyag azt a szemléletmódot példázza, ami lehetővé teszi ezt.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára – ha pedig kipróbálnátok az edzéseinket, kattintsatok ide.

.

Tótisz András, a magyarországi SKI (Shotokan Karate International) megalapítója mondta egyszer: „a sikeres edzői munka 90%-ban azon múlik, hogy mennyire tudod fanatizálni a tanítványaidat.” Nem tudom, hogy a fenti tétel matematikailag mennyire pontos, de az biztos, hogy a megfelelő motiváció kulcskérdés a bunyóban.

Az ütős bunyó jellemzően nem a gazdagok sportja. Akkor se, ha egyes műfajokban a sztárok komoly pénzeket szakítanak. A jó versenyzők ugyanis nem a semmiből jönnek. Ehhez kell egy olyan – minél szélesebb közeg – amelyben a konfliktusokat gyakran nyers erővel rendezik, és emiatt a férfikép meghatározó eleme, hogy az ember ki tudjon állni magáért, ha kell. Erre nem csak azért van szükség, hogy nagy legyen a merítés, hanem a szakértő közönség is ebből a közegből jön. Ők azok, akiket nem lehet megetetni szórakoztatóipar által ügyesen felépített figurákkal, gagyi meccsekkel, mert tudják, hogy a bunyó nem arról szól, hogy ki milyen látványosan védekezik, és hány pontot gyűjt a menetek során.

A szórakoztatóipar igyekszik a saját eszközeivel formálni a küzdősportokat. A nézettség maximalizálásának érdekében minden fogást bevetnek – és működik is a dolog. Csakhogy a bunyó nem hőseposz. Az egyéni teljesítmény mítoszának összeomlását pontosan rögzíti a Tűzszekerek című film. Azt ma már mindenki tudja, hogy a jó bunyósok nem a fán teremnek. De azért túlzás, hogy elemzőkkel, orvosokkal, kommunikációs szakemberekkel feltuningolt csapat dolgozik azon, hogy egy-egy mérkőzésen ki hogyan „oldja meg” az ellenfelet.

A legfurább, hogy, amikor a szórakoztatóipar mítoszt gyárt, sokkal pontosabban érzi a küzdősport lényegét, mint amikor reális termékként akarja eladni a bunyót. Az első Rocky filmek pontosan megfogalmazzák, miről szól a boksz, honnan jönnek ezek a srácok. De mindig van egy olyan szegmense a világnak, hol ilyenek a körülmények. Muhammad Ali nemzedéke nem a luxuslakóparkokban nőtt fel, ahogy a muay thai aranykorának, az 1980-as, ’90-es évek nagy sztárjai sem.

A lethwei (burmai boksz) ma azért van feljövőben, mert ezek a srácok tényleg így élnek és edzenek, ahogy az a belinkelt videó mutatja. Számukra kitörési lehetőség a bunyó. Ők az életmódjukból fakadóan kemények. Folyamatos küzdelemben választódnak ki a legjobbak. Itt nem óvják a versenyzőket, aki nem bírja, kihullik. Száz jelentkező van a helyére, és mindegyik győzni akar.

Magyarországon ma adottak a feltételek ahhoz, hogy nemzetközi mércével is jónak számító, színvonalas mérkőzéseket láthassunk. Ehhez azonban el kell felejteni a sportdiplomáciai manővereket, a bajnoképítést, a pitiáner belharcokat, illetve azt a hozzáállást, hogy a legtöbben csak kivenni akarnak a bunyóból, anélkül, hogy komolyan beleraktak volna. Nem bajnokokra, médiaközvetítésre, és állami támogatásra van szükség, hanem kőkemény, őszinte meccsekre. A nagy sztárok, mint Gatti, Rambaa, Manhoef, Tun Tun Min, nem nyerték meg minden meccsüket. De nem is vonultak vissza egy-egy verség után, és a közönség tudta, hogy akár győznek, akár veszítenek, addig mennek előre, amíg ki nem dől a másik vagy ki nem dőlnek.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

A múltkor föltettem egy indiai urat két szöges óriásbuzogánnyal a Maflás FB oldalára, és többen kértétek, hogy mélyedjünk el egy kicsit a témában. Az aszimmetrikus súlyzók több távol-keleti harcművészet eszköztárában megtalálhatók – ezek formájában, méretében, illetve a gyakorlatok kivitelezésében vannak közös pontok és vannak eltérések. Általánosságban elmondható, hogy az aszimmetrikus súlyzót azokban a rendszerekben használják, ahol a fogásoknak, földreviteleknek komoly szerepe van.

Az extrém terhelés nem tesz jót az embernek, de ízületek különösen sérülékenyek, már csak azért is, mert az izmok sokkal gyorsabban fejlődnek, mint ahogy az ízület erősödik. Aki rendesen odateszi magát, az előbb-utóbb belefut a problémába. Sose felejtem el az a súlyemelő bácsit a BME-n, aki minden reggel ezzel a versikével kezdett neki az aznapi gyúrásnak: „Ízületek, ízületek, melyik sajog közületek?”

 (Forrás: https://hiveminer.com/Tags/2016%2Cakhara)

Persze mint az már többször is megírtam, megfelelő erőnlét nélkül nincs hatékony harcművészet. Hacsak nem sikerül valamely spirituális fortély segítségével a technikáinkba csempészni a világmindenség energiáját, vagy nem rendelkezünk az erőnket meghétszerező varázsgyűrűvel, nincs mese: erősíteni kell. A kulcsszó nyilvánvalóan a fokozatosság, mert mégiscsak jobb hosszú évek kitartó munkájával szétnyúzni az ízületeket, mint egy pillanat alatt gallyra tenni.

(Forrás: http://www.ycgf.org/ShuaiJiao/History/Performance.html)

A történelem során kitaláltak jó pár ízületgyilkos edzésmódszert, de az aszimmetrikus súlyzó mindenképpen az élbolyba sorolható. Ennek ellenére töretlen a népszerűsége – igaz, azt már korábban megírtam, hogy a harcművészet és az egészségmegőrző torna két külön kategória.

Tegyük hozzá, azért az aszimmetrikus súlyzónak megvannak a maga előnyei. Kiválóan erősíti a mellkast, a vállakat, az alkart, a csuklót és a fogást – nem véletlen, hogy a kardvívók is felvették a maguk eszköztárába. Maga az eszköz valószínűleg perzsa találmány, onnan került át Indiába, majd a különböző küzdőstílusok terjedésével Kínába, és tovább először Okinavára, majd Japánba.

 (Forrás: http://senseiopalenik.weebly.com/sensei-os-blog/category/hojo%20undo)

A formája, súlya, mérete sokféle lehet, van félkezes (00:04, 01:59) és kétkezes változat (00:37, 01:22), forgathatnak egyszerre kettőt (01:13, 01:40), vagy birkózhat az ember eggyel (02:06). Az aszimmetrikus súlyzó nem játék, és nem a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy bizonyítani akarjon az ember (00:40). Bár bizonyos gyakorlatok minden rendszerben megtalálhatók, minden küzdőstílus a saját felfogásához idomította az aszimmetrikus súlyzó használatát: az indiai rendszerekben folyékonyan robosztusak (00:24), a kínai alkalmazásban tetten érhető a könnyed elegancia (01:06), a karatés változat végtelenül szertartásos 01:38(). Okinaván és Japánban csi isinek hívják az eszközt, erről korábban már írtam egy posztot, amelyben Morio Higaonna mutatja be a goju ryuban kifejlesztett gyakorlatokat.

(Forrás: http://antikvariat-japan.ru/component/virtuemart/view/category/virtuemart_category_id/204.html)

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.