A kívülállók sokszor úgy gondolják, hogy a harcművészetek valamiféle morális többlettel bírnak a nyugati küzdősportokhoz képest. Mielőtt nagyon elszállnánk, felidézném az egyik legnevesebb magyar harcművész szavait: „Az a baj a harcművészettel, hogy teli van bunkókkal”.
Persze, nagy kérdés, hogy a nyugati sportok, és az újkori olimpiai mozgalom alapítói sportszerűnek minősítenék-e azt, ami ma, akár az amatőr, akár az élsportban folyik. Attól tartok, nekik egészen más képük volt a sportemberről és a sportszerűségről. A nyugati sportok szellemi alapjait erodálta a pénz, illetve az, hogy mára megváltozott a világ. Kérdés, mi maradt meg a hagyományos harcművészetek eredeti szellemiségéből.
Etika és morál
Amikor a harcművészeteket a társadalmi-, illetve az önnevelés eszközévé tették, nagyon pontosan kijelölték azokat az értékeket, aminek a hagyományos harcművészet az elismertségét köszönheti. Ez az a többlet, ami azután kisugárzott a távol-keleti harcművészetek egészére. A probléma csak az – Funakoshi sensei kedvelt mondását idézve –, hogy nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.
A harcművészet összetett dolog. Nem elég odaállni és bírni a pofonokat, bizonyos szellemi és morális alapokra is szükség van ahhoz, hogy valaki joggal nevezhesse mesternek magát. Lehet valaki jó bunyós, akár bushi, de ettől még nem lesz harcművész a szó XIX. század végi értelmében. És a fordítottja is igaz: hiába végtelenül tiszta valaki, ha nem bírja a fájdalmat, és nem szereti odatenni magát, akkor mozgásművészetet és nem harcművészetet csinál.
Ez önmagában nem lenne probléma. Semmi gond azzal, ha valaki bármilyen küzdőrendszert saját anyagi helyzetének javítására, vagy dédelgetett énképének fényezésére használ. Ő amikor reggelente belenéz a tükörbe, nem lát semmi különöset. A környezetének pedig vagy feltűnik a dolog, vagy nem. Azért a tanítványnak is van felelőssége abban, hogy kitől tanul.
Az viszont már baj, amikor valaki azt hiszi, hogy a rang előnyöket, és nem fokozott felelősséget jelent. Főleg azért, mert sokan a hagyományos harcművészeteket övező szellemiség miatt választják valamelyik távol-keleti rendszert. Különösen, ha a mester maga is szívesen hivatkozik ezekre az értékekre – miközben sokszor fel se fogja, miről beszél.
A csoportépítés
Mindennek következtében gyökeresen megváltozik a csoportépítés jellege. A csapat összetartó ereje a közös cél és szellemiség helyett a kiválasztottság tudat és a közös ellenségkép lesz. Egyre nagyobb hangsúly tevődik a külsőségekre. Megjelenik a kötelező egyenruha, és a rangok végtelenségig cizellált rendszere.
Bár a módszer rendkívül hatékony, hátulütője, hogy legfeljebb középtávon működik, hiszen a külvilág és a csoport értékrendje közötti folyamatos súrlódás előbb-utóbb szétzilálja a társaságot.
A távol-keleti harcművészetek meghódították a világot, de közben elveszítették önmagukat. Ideje felkötnünk a fehér övet.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.