A harcművészet nem sport. A harcművészet életforma. Egy időben a legtöbb harcművész szinte biztosan ezt válaszolta, ha megkérdezték tőle: „Mit sportolsz?”

Persze ez csak részben igaz. Egyfelől mert eredetileg a nyugati sportok szellemi-kulturális háttere legalább olyan mély, mint a harcművészeteké. Másfelől, mert azt a koncepciót, hogy a testedzést az iskolai oktatási keretbe illesztve, az iskola által közvetített társadalmi célok elérésére használják, a nyugati mintára kiépülő távol-keleti iskolarendszer – mint oly sok mást – az akkori Európából vette át.

Az is igaz, hogy mikor az 1960-as, ’70-es években a harcművészetek meghódították a világot, minden változás ellenére sokkal jobban képviselték a XIX. század végi oktatási rendszer egykori szellemiségét, mint a nyugati sportágak abban az időben. Ez a szellemiség vonzotta azokat a tömegeket, akik meg akarták érteni a Japán gazdasági csoda mozgatórugóját – még akkor is, ha ez a törekvés a legtöbb emberben nem feltétlenül volt tudatos. A judo és a karate egy határozott szellemi háttérrel rendelkező, hatékony életstratégiát kínált. Ráadásul ez a két iskola – a legtöbb távol-keleti rendszerrel ellentétben – végtelenül gondosan kidolgozott oktatási-nevelési célokkal, módszertannal rendelkezett.

A hagyományos harcművészetek napjainkra jelentősen visszaszorultak. Részint azért, mert folyamatosan igazgatták a változó körülményekhez, és az eredeti koncepciót szem elől veszítve, egyfajta üzletté alakították a harcművészetet. Részint pedig azért – és ez a hagyományos harcművészetek elsorvasztásának másik útja –, mert egyáltalán nem alkalmazkodtak a változó körülményekhez, és igyekeztek megőrizni a hajdan hatékonynak bizonyuló törzsanyagot és oktatási rendszert.

Napjainkban a különböző küzdősporttá, vagy ezzel teljes ellentétben, egyfajta misztikus alapú, életvezetési rendszerré átalakult harcművészeti stílusok azért jóval sikeresebbek, mint a hagyományos harcművészetek, mert azonosak önmagukkal. A profi sport, a maga nyers valójában, a küzdelemről és a pénzkeresetről szól. A különböző misztikus rendszerek egyfajta sajátos életstratégiát kínálnak az arra fogékonyaknak, ami megint egy rendkívül határozott, egyértelmű üzenet. Ráadásul üzletnek se rossz.

A hagyományos harcművészet viszont teljesen elveszítette talaját. Nem azért, mert – nyugati mintára – bevezették a versenyeket, ami teljesen idegen a hagyományos harcművészet eredeti céljától. Nem azért, mert – úgymond amiatt, hogy jobban tudják motiválni a nyugati tanítványokat – létrehozták a rangok végtelenített rendszerét. Hanem azért, mert ezek a pedagógiai eszközök lassanként céllá váltak, és eközben elfelejtették hozzáigazítani a harcművészeteket a mindenkori iskolarendszer oktatási-nevelési céljaihoz.

Ha vissza akarjuk kapni a hagyományos harcművészet szellemiségét, akkor nem a budo gyökereihez, hanem az iskolarendszer pedagógiai céljaihoz, módszertanához kell visszatérni.

Mindig, jelen időben.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)