A harcművészet összetett fogalom. Rendszerint az ősi közelharc iskolákból kinőtt távol-keleti rendszereket értjük alatta. A harcművészeteket a közös eredeten túl a sajátos távol-keleti művészetfelfogás is összeköti, ami a tökéletességet nem a műalkotásban, hanem alkotóban kívánja megvalósítani. A művészet csupán az ember tökéletesedésének útja, eszköze. Ez akkor is igaz, ha Funakoshi Gichin, a modern karate egyik megteremtője előszeretettel figyelmeztetett arra, hogy „nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.”
A távol-keleti művészet elválaszthatatlan a filozófiától. Filozófia alatt nem a nyugati értelemben vett nagy szellemi rendszereket, hanem a klasszikus görög filozófia felfogást kell érteni, amely arra törekedett, hogy az ember minden helyzetben megőrizze lelki egyensúlyát.
Míg nyugaton az emberi élet harmóniáját és nyugalmát egyre inkább külső körülményekkel próbálták biztosítani, a Távol-Keleten, ahol nem igazán alakult ki a nyugati demokráciákra jellemző, az egyén jogait és szabad lehetőségeit biztosító jogrend, eleven maradt az a hagyomány, amely az ember belső szabadságát és harmóniáját valamennyi téren függetleníteni akarta a társadalmi környezet alakulásától.
A távol-keleti művészetfelfogás minden olyan tevékenységet művészetnek tekint, ahol ez a cél, a kézművességtől, a teaszertartáson, vagy akár a tűzgyújtáson át, az emberölés különféle módozataiig.
A harcosok rendje különösen fogékonynak bizonyult ezekre a tanításokra, hiszen a fegyverforgató alapvetően fogyóeszköz. A lelki béke és a haláltudat kultusza – legalábbis ideális esetben – hozzásegítette a fegyveres kaszt tagjait, hogy gondolkodás nélkül vessék magukat a küzdelembe. Ez a fajta felfogás, a feltétlen hűséggel és engedelmességgel kiegészülve, mind a mai napig meghatározza a harcművészetek eszmeiségét.
A harcművészet már a késő középkorban, túlmutatva a szakmai fogások rendszerén, az önnevelés, és a végső igazság megismerésének eszközévé vált. Ez a törekvés – a hagyományőrzéssel összefonódva –, biztosította az ősi rendszerek túlélését. A folyamat sikerében komoly szerepet játszott a régi uralkodó osztály hatalmának XIX. századvégi átmentése is.
Ahogy a technológiai fejlődés mindinkább háttérbe szorította a közelharc művészetének gyakorlati alkalmazását, egyre hangsúlyosabbá vált a harcművészetek filozófiai háttere. A harcművészetek pedagógiai célja azonban korántsem egységes, és ebből fakadóan olyan sokszínűek a harcművészetek.
Némelyik irányzat egyfajta szakrális tevékenységként gyakorolja az ősi mozgásformákat, mások mind teljesebben próbálják megőrizni a hajdani eszmeiséget és technikákat, megint mások a mindenkori gyakorlati alkalmazhatóságot tartják elsődlegesnek, és így tovább. Több ezer bejegyzett harcművészetet ismerünk, amelyek időt, pénzt és energiát nem kímélve fontosnak tartották, hogy megkülönböztessék magukat a többi iskolától.
Bár a különböző stílusok máshova helyezik a hangsúlyt, közös bennük, hogy az ősi távol-keleti küzdőrendszerekből erednek, és az, hogy a technikák gyakorlását a tökéletesség eléréséhez vezető útnak, az önnevelés eszközének tekintik.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
