Az ember nem véletlenül választja a harcművészeteket. Vagy azért jön le edzésre, mert eleve élvezi a bunyót, vagy pedig azért, mert meg akar felelni az általa kívánatosnak tartott eszményképnek. Ahhoz, hogy az ember éveken keresztül verjen másokat, illetve veresse magát, szükség lesz arra, hogy másként tekintsen a fájdalomra, sérülésekre és a küzdelemre, mint a legtöbben. Az, aki nem képes átállítani az agyát, előbb-utóbb lemorzsolódik.

Az edzéseken megtanuljuk kezelni az agressziót. A kezdőknél nem feltétlenül arra törekszünk, hogy csapjon szét mindenkit, aki elé kerül, bár az egyik első lépés a kezdők tanításánál az, hogy ne lötyögjenek gyakorlás közben, hanem folyamatosan húzzák meg az ütéseket, és az edzés elejétől a végéig tegyék oda magukat. De legalább ennyire fontos, hogy az ember megtanulja elkerülni az agressziót, felismerje a jeleket, és ne hagyja magát belehúzni egy olyan helyzetbe, amit még nem feltétlenül tud megoldani.

Az agresszió elviselése ugyanilyen alapvető. Ez az a készség, amit talán a legkönnyebben tud hasznosítani a tanuló az élet más területein. A jól felépített harcművészeti edzéshez az is hozzátartozik, hogy az ember nagy nyomás alatt is képes legyen alkalmazni a tanultakat. Fontos, hogy ne billenjen ki a lelki egyensúlyából, amikor valaki más megpróbálja ráerőltetni az akaratát, hanem képes legyen higgadtan reagálni, illetve fordítani, átvenni a kezdeményezést. Ha valaki nyugodt marad, az nem kapkod, nem reagálja túl a dolgokat, amikor támadás éri, és ennek előnyei a hétköznapi életben is kézzelfoghatók.

A konfliktushelyzetek kialakulásának szerkezete nem változik attól, hogy a végén pofozkodásba torkollik-e a helyzet, vagy sem. Aki elég rutinos, az már a kezdetek kezdetén felismeri a jeleket, és el tudja dönteni, hogy csírájában elfojtja a másik támadókedvét, vagy olyan irányba tereli a vitát, amivel kifogja a szelet az ellenfél vitorlájából.

A harcművészetben eszközként használjuk az agressziót. Aki kicsit is komolyabban veszi a dolgot, annak meg kell tanulnia a másodperc törtrésze alatt felszívnia magát. Ez nem azt jelenti, hogy elborult aggyal csapkod össze-vissza, hanem azt, hogy képes szisztematikusan lebontani a másikat. Az agresszió és a higgadtság nem zárják ki egymást.

A legtöbb harcművész életében van egy korszak, amikor hajlamossá válik arra, hogy egy-két pofonnal rendezze a dolgokat. Az agresszió kezeléséhez azonban az önfegyelem is hozzátartozik. A harcművészeti edzéseken az emberölés technikáit tanítjuk, és a tanár felelőssége, hogy milyen mentalitású embereket szabadít a társadalomra.

Bár látszólag csak érintőlegesen kapcsolódik ide, de az edzések légköre, a tanár-diák viszony is az agresszió tárgykörébe tartozik. A harcművészetekben is számos példát találunk rá, hogy valaki visszaél a pozíciójával, és a közösségben betöltött rangjával egyenes arányban nő az arca. Felnőtt ember viszont nem élvezi a hatalmat, mert tudja, hogy a rang nem kiváltság, hanem felelősség.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A legtöbb ember nemmel fog válaszolni, hiszen a hagyományos angolszász csapatsportok látszólag sokkal tisztábban jelenítik meg az európai értékeket. A pusztakezes küzdelem a jogállam korában anakronizmus, aki pedig hatékony önvédelemre vágyik, az egy kézifegyverrel sokkal többre megy, mint ha hosszú évtizedeken át ütlegelteti magát a dojóban. Bár az adott rendszer gyakorlati értékének igénye a legtöbb harcművészetben felmerül, erre valójában csak a profiknak van szükségük: a hivatásos bunyósoknak, illetve katonáknak, rendőröknek, kidobóknak, pénzbehajtóknak.

A harcművészetek népszerűsége ennek ellenére töretlen, olyannyira, hogy a piacon a legkeményebb küzdősportoktól az inkább filozófiai vagy ezoterikus rendszereknek tekinthető mozgásművészetekig minden megtalálható. Az utóbbiak jelzik, hogy a harcművészet messze túlmutat a test-test elleni küzdelmen, vagy legalábbis olyan tapasztalatokat szerez gyakorlás közben az ember, amelyek az élet más területein is alkalmazhatók. Ahhoz, hogy ez működjön persze szükség van némi absztrakciós képességre, de az ember elvont gondolkozásra való képességében bízva tanítanak az iskolában matematikát.

Az edzések során megismerjük saját határainkat. Megtanuljuk, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint gondoltuk, és kitapasztaljuk azokat a korlátokat, amiket már nem tudunk átlépni. Amikor egy problémát lehetetlen a megszokott eszközeinkkel megoldani, más utat kell keresnünk. És a harcművészet erre rengeteg megoldást kínál. Élesben muszáj megtalálni a módját, hogy fordítsunk a helyzeten.

Minden stílus komplexitásra törekszik. Akár úgy, hogy olyan tökélyre próbálja fejleszteni a saját eszközeit, hogy rá tudja kényszeríteni az ellenfélre a maga harcmodorát, akár úgy, hogy igyekszik felkészíteni a gyakorlót arra, hogy a harc minél több szegmensében jártas legyen. Számos irányzat van, amelyik ebből kiindulva beépítette anyagába a különböző fegyverek alkalmazását.

A ninjutsu olyannyira központba állította a folyamatos változás és a mindenkori helyzethez való tökéletes alkalmazkodás elvét, hogy a biztos győzelem érdekében igyekszik kizárni a hagyományos felállást. Legtöbbször olyan megoldásokat keres, amelyek a nullával teszik egyenlővé az ellenfél esélyeit. 

Az ember nem azért küzd, hogy veszítsen. A harcművészetben minden pillanat új kihívást jelent, amit meg kell oldani. Ahhoz, hogy ne pusztán a szerencsén múljon a dolog, tökéletes önismeretre és helyzetfelismerésre van szükség. Ebben a műfajban elég egyértelműen kiderül, sikerült-e megbirkózni a feladattal, vagy sem. A visszajelzések nem sok teret engednek annak, hogy énvédő mechanizmusaink torzítsák a tapasztalatainkat.

A harcművészet gyakorlása hozzásegít, hogy nagy nyomás alatt, váratlan helyzeteket oldjon meg az ember, és ez a képessége egy idő után az élet más területein is működni fog.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Körülöttünk minden folyamatosan változik. Mi magunk is ezt tesszük, noha az ember mindig úgy érzi, azonos önmagával. De ha visszagondolunk, hogy pár éve mit tartottunk elsődlegesnek, és hogyan alakult át értékrendünk az életünk során, rá kell döbbennünk, hogy kevés dolog van, amihez ugyanolyan intenzitással viszonyulunk – vagy legalább is egész más miatt tartunk fontosnak egyes dolgokat, mint ami miatt korábban tettük.

Bármennyire is szeretnénk, nem őrizhetjük meg magunkat valamiféle általunk ideálisnak tartott állapotban. Lehet, hogy valaki harminc évesen is ugyanannyi kilót nyom, mint tizenhat éves korában, azonban testének arányai egészen mások lesznek. Mindez igazából csak akkor jelent gondot, ha valaki képtelen elfogadni a változásokat. Minél inkább szétcsúszik az ember önmagáról alkotott képe és a valóság, annál komolyabb konfliktusokra lehet számítani.

A változás során bizonyos képességeink elhalványulnak, míg mások ezzel párhuzamosan egyre jobban kibontakoznak. Például, ha látványosan megnöveljük az izomtömegünket, hosszú távon le fogunk lassulni* (és most vonjuk ki a képletből az egyes kemikáliák által ideiglenesen megnövelt reakciósebességet, mert előbb-utóbb úgyis eljön az igazság pillanata.) Ezt felfoghatjuk oly módon, hogy a sebességünk rovására növeltük az erőnket, de valójában nem veszítünk, és nem nyerünk. Csupán mások leszünk. Az új képességek új helyzetet teremtenek, és nekünk ezt kell a lehető legjobban kiaknázni.

Bármely helyzetnek nem egy, hanem számtalan megoldása van. Valójában nincs tökéletes módszer. A madár könnyedén átrepül a szakadék felett, de a vakond, ha megfeszül se fog szárnyat növeszteni. Az adott pillanatban, az adott helyzetben kell megtalálnunk a számunkra legkedvezőbb megoldást.

A legtöbb ember azért kezd el harcművészettel foglalkozni, mert elégedetlen önmagával, és meg akar változni. Él benne egy kép, amilyenné válni szeretne. De az, aki valóban a dolgok mélyére hatol, az előbb-utóbb megérti, hogy sokkal jobban jár, ha nem a külvilág által közvetített ideának próbál megfelelni, hanem arra törekszik, hogy azonos legyen önmagával.

Ha ismerjük önmagunkat, tisztában vagyunk azzal, hol vannak a határaink, és milyen képességeinkre támaszkodhatunk. Az ember lehet sokoldalú, de megvannak a maga erősségei és gyengéi – magyarán mindenki azzal főz, amije van. Azért van olyan sokféle harcművészeti irányzat, mert mindegyik más adottságokra épít, más helyzetből indul ki, más megoldásokat keres. Az egyes iskolák az alapítók (vagy a vezető mesterek) fizikai, mentális és kulturális korlátainak lenyomatai.

Aki önmagából építkezik, az egy idő után nem valamilyen stílust fog gyakorolni, hanem előbb-utóbb megteremti a maga harcművészetét. A hagyományos harcművészet célja, hogy az ember megértse az egyes mozdulatsorok mélyén rejlő alapelveket, és ezeket úgy alkalmazza, hogy a lehető legjobban kiaknázza saját képességeit. 

Az edzések során valójában nem fejlődünk, hanem megismerjük saját határainkat. Amikor kibontakoztatjuk a bennünk lévő adottságokat, beéljük lehetőségeinket. A saját árnyékát senki se lépheti át, de azonossá válhatunk önmagunkkal. A folyamatos gyakorlás arra is megtanít, hogy felismerjük és kövessük, hogyan változunk. A mindennapos tréning egy idő után finomhangolássá válik.

A harmóniát nehéz megteremteni, de könnyű elveszíteni. Ez ugyanolyan képesség, mint a nyelvtudás, vagy bármi más. Ha az ember nem gyakorolja, elsorvad. A harcművészet arra törekszik, hogy az ember folyamatosan alkalmazkodjon a pillanatnyi helyzethez,  és közben mindvégig megőrizze saját harmóniáját.  

A jól összerakott harcművészeti képzésben megjelenik az állandó változás. Hogy ezt milyen szegmensekre terjesztik ki, illetve mennyire rugaszkodnak el a realitástól, már az adott irányzaton múlik, de maga az elv mindenképpen tetten érhető. Egyfelől abban, hogy hányfajta helyzetet imitálnak, másfelől abban, hogy egy adott mozdulatsort hányféle szituációban lehet alkalmazni – ugyanaz a technika a távolságtól és szögtől függően lehet blokk és ellentámadás, elvezetés és dobás, vagy izületi feszítés. A formagyakorlatok értelmezésekben számos példát lehet találni erre.

A harcművészeti edzés azonban mindig csak modellez. Egyfelől abban az értelemben, hogy a tréningeken nem vívunk élet-halál küzdelmeket, és olyan szemszögből nézve is, hogy a gyakorlás során megtapasztalt technikák bizonyos elvek megtestesüléseként értelmezhetők. De ezek sosem elvont fogalomként jelennek meg, hanem átélhetők. Ebből fakadóan sokkal könnyebben beépíthetők a mindennapi életünkbe, mint az elméleti tanítások.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

* Az első 20-30 méteren a súlyemelők sokkal jobban gyorsulnak, mint a sprinterek, ami nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a súlyemelés milyen robbanékonyságot kíván. Ennek ellenére a 100 méteres síkfutás döntőjében ritkán látni súlyemelőket.

Mindez nem sokat ér, ha nem vagyunk képesek elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Amíg ezt nem tudjuk megtenni, a belénk nevelt reflexek irányítják az életünket.

Talán ennél is nehezebb megérteni, hogy a világ teljesen semleges irányunkban. Épp ezért teljesen fölösleges érzelmi alapon szemlélni a történéseket. Ha érzelmekkel viszonyulunk a jelenségekhez, akkor akaratlanul is ítélkezünk. Valahányszor megítélünk másokat vagy egy helyzetet, visszatérünk a megszokott mókuskerékbe, és újra és újra ítélkezni fogunk magunk felett.

A jelenségeken nem tudunk változtatni. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az egyetlen, amin változtatni tudunk az, ahogyan viszonyulunk a dolgokhoz – és ez valóban olyasmi, ami egyedül rajtunk múlik. Ezt az alábbi történettel szoktam megvilágítani.

Képzeljük el, hogy sétálunk az erdőben. Kellemes nyári idő van, a napfény átszűrődik a fák lombjai között, orrunkat betölti az erdő illata. A kanyargós ösvényt, amin haladunk egyszer csak egy hatalmas fa zárja el. Nem tudunk tovább menni tőle, megkerülni is bajos, mert az ösvény két oldalát sűrű, tüskés bozót szegélyezi.

Persze sok mindent tehetünk: csüggedten visszafordulhatunk, arra, amerről jöttünk, megkísérelhetjük átvágni magunkat a bozótoson, kivághatjuk a fát – akár eladhatjuk deszkának vagy tűzifának –, felköltözhetünk a lombok közé, alagutat áshatunk a fa törzse alatt, felgyújthatjuk, átmászhatunk rajta, stb. A lehetőségeknek csupán a fantáziánk szab határt. Egyetlen egy dolgot azonban nem tehetünk meg: nem tudjuk megoldani, hogy az adott pillanatban ne magasodjon a fa az ösvényen. Ezzel szemben az, hogyan viszonyulunk a helyzethez, kizárólag rajtunk áll.

De nem csak a jelenségek – a körülmények és a történések – semlegesek. Valójában mások, velünk kapcsolatos reakciói sem bennünket céloznak. Környezetünk egyáltalán nem kíváncsi ránk. Éppen azért próbál meg formálni, hogy minél könnyebben beilleszthetők legyünk az általuk megélt alternatív valóságba. Bármit mondanak vagy tesznek mások velünk kapcsolatban, az valójában nem ránk irányul, hanem pusztán arra, hogy megóvják saját álomvilágukat. A legtöbb konfrontáció abból fakad, hogy az egyik (vagy mindkét) fél saját illúzióit próbálja védelmezni.

Az oktatás egyik célja, hogy megkísérelje megóvni az ifjúságot mindazon hibáktól, amit az előző nemzedék elkövetett. Ennek érdekében gondosan a diákokba táplálják az életük során megélt tapasztalatok tanulságait. Ezzel csak az a gond, hogy a tanulóknak nincs semmilyen gyakorlati ismeretük a kapott elvekkel kapcsolatban. Fogalmuk sincs, milyen elnyomottnak és kiszolgáltatottnak lenni, mint ahogy arról sem, milyen érzés visszaélni a hatalommal. Nincs módjuk belátni, hogy pl. a folyamatos konfliktus semmit sem old meg. Nem élik meg, hogy bármilyen hatalmi berendezkedés csak akkor lehet tartós, ha konszenzusra épül. Épp ezért – még ha a leghumánusabb elvek is vezérlik őket – valójában álszentek, hiszen nem a tapasztalataikból leszűrt meggyőződéseik, hanem a beléjük nevelt feltételes reflexek mozgatják őket.

Sok helyzetet át kell élni ahhoz, hogy az ember tudja mi jó, mi rossz, mi semleges, vagy akár csak elviselhető számára. Ennél is nehezebb megemészteni, hogy a világ nem jóindulatú vagy ellenséges velünk, pusztán számunkra kedvezőbb és kedvezőtlenebb helyzetek adódnak, és hogy melyikkel találkozunk, az nem holmi sötét összeesküvés eredménye, hanem elsődlegesen a szerencse dolga. Az viszont egyedül rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk az adott körülményekhez.

Ahhoz, hogy ne tévedjünk tévútra, meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat és a világot olyannak, amilyen – ahelyett, hogy folyamatos sértettség állapotában leledzve kérjük számon a vágyainkat a környezetünkön.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Bármivel találkozunk, ítéletet mondunk róla: jó, rossz, helyes, helytelen, elfogadható, hasznos, ártalmas, stb. Persze ilyenkor rendszerint nem a saját véleményünket hangoztatjuk, hanem a gyerekkorunk óta belénk épített feltételes reflexeknek engedelmeskedünk. Valójában, szüleink, nagyszüleink, testvéreink, barátaink, tanáraink, ismerőseink, munkatársaink szavait visszhangozzuk, vagyis mindazokét, akikkel valaha függő viszonyba kerültünk. A tanulási folyamat sokkal inkább a közvetítő tekintélyén alapul, mint azon, hogy megtapasztaljuk, igazából mi jó nekünk és mi nem.

A tanultakat úgy rögzítjük magunkban, hogy minden jelenséget megítélünk. Mérlegre tesszük mások mondatait, cselekedeteit, gesztusait – és a kapott minták alapján gondosan osztályozzuk őket. Ugyanígy a nap minden percében pálcát törünk önmagunk felett is, bármit csinálunk, gondolunk, vagy érzünk.

Életünk minden pillanatát áthatja a kényszer, hogy megfeleljünk a belénk nevelt énképnek. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív visszacsatolással van dolgunk. A lényeg, hogy gyerekkorunk óta változatlan módon, érzelmi alapon osztályozzuk a dolgokat. Bármivel találkozunk, elsődlegesen érzelmi alapon viszonyulunk hozzá, és az ítélet alapja valamelyik, a fejünkben visszhangzó tekintély tanítása. A gyerekkori reflexeinkkel szemben gyakorlatilag védtelenek vagyunk.

Mindez az esetek döntő hányadában nem okoz problémát. Az ember valódi énje jóval egyszerűbb, mint a személyisége – ez teszi lehetővé, hogy bármelyik kulturális mintával azonosulni tudjuk, amelybe születünk. A személyiségünk nem azonos velünk, az csak olyan felvett szokások halmaza, ami elősegíti, hogy beépüljünk a társadalomba.

A gondok akkor kezdődnek, amikor a belénk nevelt feltételes reflexek valamelyike szöges ellentétben áll valódi énünkkel – a velünk született tulajdonságokon ugyanis nem tudunk változtatni. A bennünk élő hang ilyenkor minden belső konfliktus esetén megszólal és elítél, ami hosszú távon teljesen szétzilálja az ember harmóniáját.

Amikor a bázis gyakorlása révén sikerül megteremteni a test harmóniáját, rendkívül jól látszik, ha valakinek megbomlik a lelki egyensúlya. A tanár dolga, hogy tudatosítsa a diákban ezeket a pillanatokat. Ilyenkor érdemes megkeresni, mi okozza a problémát, és rámutatni, hogy nem vagyunk azonosak a belénk épített értékrenddel. Néhány év alatt megtanítható az a folyamat, amivel semlegesíthetjük a fejünkben visszhangzó ítéletek kórusát, és megtalálhatjuk valódi énünket. A test pontosan jelzi, amikor gond van, a megfelelően felépített gyakorlatsorok pedig elvezetnek az adott probléma megoldásához is.

Ahhoz, hogy valaki jó bunyós legyen, nem kell se önismeret, se lelki béke. Elég eredményes pszichopatát lehet látni a ringben és a harctereken. A harcművészet azonban arra törekszik, hogy az ember maximálisan kihasználja saját adottságait, ami csak akkor lehetséges, ha valaki tökéletesen tisztában van önmagával.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

A tanár és diák találkozását szerencsés esetben nem a tantervből fakadó kényszer szüli, hanem az, hogy a tanítvány fel akarja oldani az életét feszítő ellentmondásokat. Noha a tanár egy sor kérdésre nem tud választ adni, mégis elvezetheti a megoldáshoz a tanítványt.

A harcművészet módszertanában elsődleges a tapasztalat. A diáknak át kell élnie bizonyos dolgokat, ahhoz, hogy esélye legyen megérteni a tanítást. Emellett rendelkeznie kell egyfajta absztrakciós képességgel, hogy a tapasztalatokban megtestesülő elveket  fel tudja fedezni más élethelyzetekben is.

Bár a harcművészet letisztult, és gyakran fájdalmas eszközökkel dolgozik, a tanítást gyakran torzítja a befogadó belső valósága. A legtöbb ember nem azonos önmagával. Személyiségét az éves során gondosan belénevelt feltételes reflexek halmaza alkotja. Ez sokszor olyan erős, és meghatározó, hogy nemegyszer teljesen elfedi az illető valódi énjét. Noha ez a belénevelt személyiség nem valóságos, hiszen olyan külső hatások rendszere, aminek gyakran semmi köze sincs az emberhez, mégis valóságossá válik azáltal, hogy elfogadjuk azt. Ilyenkor a tanár nem a diákkal kommunikál, hanem azzal az illúzióval, akinek a másik hiszi magát. Mivel a tanítás során a diák valódi énjét igyekszünk feltárni, belénevelt személyisége mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza ezt.

A hosszú évek során kialakult énkép folyamatosan torzítani fogja a tanítást annak érdekében, hogy megóvja önmagát. Az első időszakban ezért nagyon nehéz eljutni diákhoz, ami gyakran vezet ahhoz a pedagógiai hibához, hogy pusztán egy másik alternatív személyiséget építünk fel, ami esetleg jobban harmóniában van a tanítvány valódi énjével – de ilyenkor alapvetően nem bontjuk le, csupán némileg módosítjuk a belé nevelt feltételes reflexek rendszerét. Ez azt eredményezi, hogy az ember valódi énjét továbbra is elnyomja az önmagával kapcsolatos illúziók világa.

Az alternatív valóság csak akkor valóságos, ha elfogadjuk annak. De hogyha valóságosnak hisszük, akkor életre kel. A gyakorlás közben a tanítvány személyiségét folyamatosan ütköztetjük a valósággal. Amennyiben igazán jól dolgozunk, akkor nem olyanná neveljük, hogy több-kevésbé megfeleljen a harcművészekről kialakult képnek, hanem elvezetjük önmagához.

A harcművészet oktatás csupán abban az esetben lehet eredményes, ha a tanítvány maga is tisztán látja, és el akarja érni a célt. Amennyiben csak dédelgetett énképét szeretné megerősíteni, hiába vezetjük el önmagához, ugyanis az első adandó alkalommal visszaépíti maga köré a megszokott illúziók védművét. A valósággal való találkozás szükséges, de nem elégséges feltétel a változáshoz. A személyiség rövid idő elteltével még a legkeményebb tapasztalatot is képes úgy torzítani, hogy megerősítse a saját magával kapcsolatos képzetek rendszerét.

A hagyományos harcművészet oktatása során az egyik legnagyobb feladat, hogy úgy ütköztessük a tanítvány belső valóságát a valósággal, hogy ne váltsuk ki a személyiség védekező reflexeit. Ezt pozitív visszacsatolással a legkönnyebb elérni, amikor a gyakorlatok segítségével kis időre megteremtjük az ember harmóniáját. Ez az a tapasztalat, ami elindíthatja a tanulót önmaga felfedezésének útján.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.) 

Az edzések során a tanuló énképe és világképe folyamatosan ütközik a valósággal. Ezt annak ellenére is nehéz feloldani, hogy a harcművészet rendkívül gyakorlatias oktatási módszer, ahol minduntalan beleverik az ember orrát a valóságba. Bár a tapasztalatok fájdalmasak, meglepően sokáig tart, amíg a tanulók leszakadnak az életüket meghatározó képzetekről, és hajlandók elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek.

A jelenség kezdetben sohasem önmaga miatt érdekes. Minden helyzet, amivel találkozunk, hatni fog ránk, és ezekre a hatásokra ki-ki a belé nevelt értékrendnek, elvárásoknak, eszközöknek megfelelően fog reagálni. A tanár ezek alapján tudja eldönteni, hogy milyen irányban kell vezetnie a diákot.

Az ember első körben azt tanulja, hogy kivel nem azonos. Az egy jóval későbbi szint, amikor elkezdi felfedezni önmagát. De ahhoz, hogy a dolgok felett ne mondjon ítéletet, először azt kell megtanulnia, hogy ne minősítse folyamatosan önmagát. Amíg ez nem sikerül, esélye sincs rá, hogy olyannak lássa a világot és benne saját magát, amilyen valójában.

Ha a bemutatott technikák nem reálisak, a harcművészet oktatás egész koncepciója borul, hiszen önismereti rendszert nem lehet büntetlenül hazugságra építeni. Kellő önismeret nélkül képtelenség kitapogatni saját határainkat. A gyakorlati alkalmazás egyfajta visszajelzése annak, hogy hol tartunk, illetve annak is, hogy a megfelelő irányba haladunk-e.

Az egyes gyakorlatok megtanításánál a diákban azok pedagógiai célját is tudatosítani kell. Nem mindegy, hogy mitől nem működik valami: azért, mert még nem vagyunk azon a szinten, hogy éles helyzetben is végre tudjuk hajtani a fogást, vagy pedig azért, mert olyan, a testtudatosságot szolgáló bázistechnikát gyakorlunk, ami ugyan jelentősen hatékonyabbá teszi az ember mozgását, de nem küzdelemre való. A harcművészet oktatásban a realitást kell összehangolni a rövid- és hosszú távú célokkal. Amennyiben ezek bármelyikét szem elől tévesztjük, vakvágányra kerülünk.

A technikák működési elvét először mindenki önmagán érti meg, ami a testtudatosság első lépcsőfoka. A jelenség ebben a pillanatban az önismeret eszközévé válik.

Rendkívül fontos, hogy a tanulási folyamatról leválasszuk a felesleges érzelmeket, ugyanis ezek elvonják a figyelmet a feladatról, és az önigazolási mechanizmusok bonyolult rendszerével terhelik az oktatást. A kudarc a tanulás része, és ennek elfogadása ugyanúgy a jelenség megértéséhez tartozik, mint az adott technika mechanikájának elsajátítása.

A jelenség mindig túlmutat önmagán. Nem pusztán a dolgok működési elvét, gyakorlati alkalmazását tanuljuk, hanem saját korlátainkat is megtapasztaljuk. Az ismeretlentől, a kudarctól való félelem, védekező mechanizmusaink, a belénk nevelt megoldási sémák mind az ellen dolgoznak, hogy megértsük a jelenséget magát, és azt a tényt, hogy ennek saját reakcióink is részét alkotják.

A modern ninjutsu arra törekszik, hogy az egyes mozgássorok segítségével elvezesse a tanulót önmagához, illetve megtanítsa, hogy minden fölösleges érzelem nélkül legyen képes felmérni és megoldani az ismeretlen helyzeteket. A tények elfogadása, elemzése és megértése a valóság megismerésének kikerülhetetlen eleme.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)