Mindez nem sokat ér, ha nem vagyunk képesek elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Amíg ezt nem tudjuk megtenni, a belénk nevelt reflexek irányítják az életünket.

Talán ennél is nehezebb megérteni, hogy a világ teljesen semleges irányunkban. Épp ezért teljesen fölösleges érzelmi alapon szemlélni a történéseket. Ha érzelmekkel viszonyulunk a jelenségekhez, akkor akaratlanul is ítélkezünk. Valahányszor megítélünk másokat vagy egy helyzetet, visszatérünk a megszokott mókuskerékbe, és újra és újra ítélkezni fogunk magunk felett.

A jelenségeken nem tudunk változtatni. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az egyetlen, amin változtatni tudunk az, ahogyan viszonyulunk a dolgokhoz – és ez valóban olyasmi, ami egyedül rajtunk múlik. Ezt az alábbi történettel szoktam megvilágítani.

Képzeljük el, hogy sétálunk az erdőben. Kellemes nyári idő van, a napfény átszűrődik a fák lombjai között, orrunkat betölti az erdő illata. A kanyargós ösvényt, amin haladunk egyszer csak egy hatalmas fa zárja el. Nem tudunk tovább menni tőle, megkerülni is bajos, mert az ösvény két oldalát sűrű, tüskés bozót szegélyezi.

Persze sok mindent tehetünk: csüggedten visszafordulhatunk, arra, amerről jöttünk, megkísérelhetjük átvágni magunkat a bozótoson, kivághatjuk a fát – akár eladhatjuk deszkának vagy tűzifának –, felköltözhetünk a lombok közé, alagutat áshatunk a fa törzse alatt, felgyújthatjuk, átmászhatunk rajta, stb. A lehetőségeknek csupán a fantáziánk szab határt. Egyetlen egy dolgot azonban nem tehetünk meg: nem tudjuk megoldani, hogy az adott pillanatban ne magasodjon a fa az ösvényen. Ezzel szemben az, hogyan viszonyulunk a helyzethez, kizárólag rajtunk áll.

De nem csak a jelenségek – a körülmények és a történések – semlegesek. Valójában mások, velünk kapcsolatos reakciói sem bennünket céloznak. Környezetünk egyáltalán nem kíváncsi ránk. Éppen azért próbál meg formálni, hogy minél könnyebben beilleszthetők legyünk az általuk megélt alternatív valóságba. Bármit mondanak vagy tesznek mások velünk kapcsolatban, az valójában nem ránk irányul, hanem pusztán arra, hogy megóvják saját álomvilágukat. A legtöbb konfrontáció abból fakad, hogy az egyik (vagy mindkét) fél saját illúzióit próbálja védelmezni.

Az oktatás egyik célja, hogy megkísérelje megóvni az ifjúságot mindazon hibáktól, amit az előző nemzedék elkövetett. Ennek érdekében gondosan a diákokba táplálják az életük során megélt tapasztalatok tanulságait. Ezzel csak az a gond, hogy a tanulóknak nincs semmilyen gyakorlati ismeretük a kapott elvekkel kapcsolatban. Fogalmuk sincs, milyen elnyomottnak és kiszolgáltatottnak lenni, mint ahogy arról sem, milyen érzés visszaélni a hatalommal. Nincs módjuk belátni, hogy pl. a folyamatos konfliktus semmit sem old meg. Nem élik meg, hogy bármilyen hatalmi berendezkedés csak akkor lehet tartós, ha konszenzusra épül. Épp ezért – még ha a leghumánusabb elvek is vezérlik őket – valójában álszentek, hiszen nem a tapasztalataikból leszűrt meggyőződéseik, hanem a beléjük nevelt feltételes reflexek mozgatják őket.

Sok helyzetet át kell élni ahhoz, hogy az ember tudja mi jó, mi rossz, mi semleges, vagy akár csak elviselhető számára. Ennél is nehezebb megemészteni, hogy a világ nem jóindulatú vagy ellenséges velünk, pusztán számunkra kedvezőbb és kedvezőtlenebb helyzetek adódnak, és hogy melyikkel találkozunk, az nem holmi sötét összeesküvés eredménye, hanem elsődlegesen a szerencse dolga. Az viszont egyedül rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk az adott körülményekhez.

Ahhoz, hogy ne tévedjünk tévútra, meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat és a világot olyannak, amilyen – ahelyett, hogy folyamatos sértettség állapotában leledzve kérjük számon a vágyainkat a környezetünkön.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)