A harcművészet semmit sem ér, ha csak a dojóban működik. Lehet egy életen át gyúrni a mágikus képességekre, keringetni magunkban a mindenség energiáját abban a hiszemben, hogy az majd éles küzdelemben is megvéd. Tízezerszer is megtapasztalhatjuk edzésen, hogy lágy érintésekkel ártalmatlanná tudjuk tenni a támadót, de ha a másik valóban meg akar verni, akkor célszerűbb egyéb technikákkal operálni. Aki nem hisz nekem, az menjen le egy judo, kyokushikai, MMA, vagy muay thai edzésre, és próbálja finom ütésekkel, esetleg kiai jutsuval megállítani az ellenfelet.

A mindenség erejével?

Ha az ember túllép a nyilvánvaló szemfényvesztéseken – „előkezelt” téglák, deszkák a törésbemutatókon, a dobásokba lelkesen beleugró tanítványok, stb., előbb-utóbb szembesül azzal, hogy viszonylag sok dojóban gyakorolnak hihetetlennek tűnő technikákat.

Most nem azokra az irányzatokra gondolok, ahol a tanítványt gondosan lenevelik arról, hogy ellenálljon, vagy becsületesen odacsapjon, amikor támad, mondván, hogy túl merev, és így sose fogja elsajátítani a stílus alkalmazásához szükséges lágy mozdulatokat.

Még csak nem is arról beszélek, amikor a test tökéletes összehangolásával, az alig észrevehető súlypont áthelyezésekkel, a testmechanika maximális kihasználásával sikerül annyira lerövidíteni, elrejteni a mozdulatokat, hogy a gyakorlatlan szem számára megmagyarázhatatlannak tűnik a hatás.

De vannak rendszerek, ahol komoly fokozattal rendelkező mesterek hullanak a lágy érintésektől, vagy az üres erős leütésektől, mint a legyek. Szó sincs arról, hogy megjátszanák magukat. Valóban összeesnek, nemegyszer elájulnak. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy mégis csak van valami reális háttere a belső erős technikáknak.

Hogyan működik?

Mindez addig működik, amíg az ember úgymond nyitott elmével közelít, azaz a lelke mélyén maga is át szeretné élni, milyen érzés, amikor kis ütésekkel, vagy érintés nélkül teszik harcképtelenné az embert. Ez nem olyan meglepő, ha jobban belegondolunk: a harcművészetben annyi hihetetlennek tűnő dolgot tapasztalunk meg, és annyira át van itatva legendákkal a közeg, hogy sokakban óhatatlanul felmerül a gondolat: miért ne lehetne igaz? Akiben van egy kis egészséges kíváncsiság, az kipróbálja… és ezzel máris áttévedt a harcművészetek spirituális oldalára.

A jelenség mindenesetre jól megmutatja, milyen alternatív valóságokat képes létrehozni az ember agya. Vannak, akik egy idő után megunják a játszadozást, és attól fogva nem működnek rajtuk a tisztán belső erős technikák, mások viszont élvezettel merülnek el a misztikus harcművészetek világában. Ez nem igazán meglepő, hiszen az évek múlásával az ember fizikai ereje egyre inkább csökken, és sokaknak kell egy ilyen kapaszkodó, ami megadja azt a tudatot, hogy még mindig képesek lennének éles helyzetben megvédeni magukat – ami gyakran önmagában is elég.

Aki valóban nyitott és kíváncsi, az egy idő után fel fogja fedezni a hagyományos magyarázatok ellentmondásait, és megvizsgálja, mi lehet a belső erős technikák valóságos hatásmechanizmusa. Persze szegényebbek leszünk egy illúzióval, és oda a kiválasztottság tudat is, cserébe viszont sokkal jobban megismerjük önmagunkat.

A lágy érintés pedig szerintem félreértésen alapul. Régebben fent volt pár videó a neten abból az időszakból, amikor az okinawai mesterek elkezdtek kyushót tanítani az Egyesült Államokban. Ezek a kyusho alkalmazások egészen mások voltak, mint amit napjainkban látunk. A két ember teljesen lazán, alapállásban állt egymással szemben, és amikor az uke támadt volna, a mester azonnal, a szándékra mozdult, villámgyorsan, és valami elsöprő brutalitással – az uke rendszerint még a levegőben elájult, és rongycsomóként esett össze. A lágy érintés ebben az esetben pusztán annyit jelentett, hogy az ütések és rúgások nem törtek csontot, de azért elemi erejű támadások érték az idegpontokat. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Amikor a harcművészetek spirituális tartalmáról beszélünk, valójában azt a kérdést tesszük fel, hogy létezik-e valamiféle titkos ősi tudás, amit Nyugaton elfelejtettünk, de Keleten megőriztek az emberek.

Harcművészet és filozófia (folytatás)

Minden filozófia egyfajta világmagyarázat. Amikor az ember valamelyik hagyományos távol-keleti tanítást teszi meg élete sarokkövének, akkor egy több száz éves világmodellt fogad el. Persze lehet arra hivatkozni, hogy a nyugati gondolkozásmód napjainkra túlontúl specializálódott részterületek halmazává vált, de emiatt még senkinek se jutna eszébe pl. Hippokratész vagy Hérakleitosz tanításai alapján magyarázni a dolgokat. A távol-keleti filozófia egyes elemei ehhez képest elképesztő karriert futottak be a modern világban.

Ennek egyik oka, hogy míg a bibliai teremtésmítoszt még a 19. században is szó szerint értelmezték, addig a távol-keleti tanítások – többek közt éppen emiatt – csak példázatként jelentek meg a nyugati gondolkozásban, így sokkal könnyebben összhangba lehetett hozni azokat az egyre bővülő, tudományos ismeretekkel. Ez utóbbit egyébként jelentősen megkönnyíti, ha valaki nem rendelkezik átfogó természettudományos ismeretekkel, ami valljuk be, elég sok emberre igaz.

Természetesen mindenkinek jogában áll olyan szemszögből nézni a világot, ahogy számára az a legkellemesebb. Ha valaki egy több száz éves világnézet alapján képes harmonikussá tenni az életét, az ő dolga. Távol álljon tőlem, hogy bárkit meg akarjak győzni bármiről. Pusztán megjegyzem, hogy a szakrális tudásra vonatkozó bizonyítékok rendszerint érzéseken, esetleg mások közlésén alapulnak.

Ezoterika és tudomány

Manapság divat arról beszélni, hogy az ősi taoista és buddhista tanítások, és a modern fizika eredményei azonosak. Eltekintve attól, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy valami tudományosan bizonyított ismeret, vagy olyan kijelentés, amiről úgy gondoljuk, hogy a legmagasztosabb forrásból származik, ajánlom mindenkinek, első lépésként rágja át magát ezen mielőtt hangoztatni kezdené a fenti állítást. Persze az is nagy kérdés, miért gondoljuk, hogy pusztán az akaratunk révén meg lehet csapolni az elemi részecskék energiáját.

Kétségtelen tény, hogy a harcművészetben tapasztalható meglepő jelenségekre egyes rendszerek kimerítő magyarázatot képesek adni a hagyományos távol-keleti világmodellek alapján. Ennek ellenére én egyetlen belső erős technikát se láttam, amit ne lehetne megmagyarázni mechanikai, anatómiai vagy pszichológiai alapon.

A másik probléma a titkos tanításokkal, hogy – legalábbis az általam megismert rendszerekben – noha valamelyik magyarázat biztosan működik, a dolog nem megfordítható. Például a kyusho jutsuban bármely hatékony kombináció megmagyarázható a kínai orvoslás elmélete alapján, de ha az adott elvet követve, más pontokat támadunk nem biztos, hogy kiütjük az ellenfelet, ami azért nem igazolja az „energetikai összeomlás” hangzatos tételét.

A különféle belső erős gyakorlatok hatásmechanizmusa sem feltétlenül a csi áramlásából fakad, ám hogyha valakinek ettől fognak működni a technikák, az nyugodtan kövesse a több évszázados tanításokat. Egy dolgot azért leszögeznék azoknak, akik előszeretettel hangsúlyozzák a harcművészetek spirituális jellegét: a szakrális tudásra való hivatkozás egyáltalán nem ad felmentést vagy igazolást az emberi gyengeségeikre, hanem fokozott felelősséggel jár.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A távol-keleti harcművészetek számos, a sámánizmusból származó misztikus gyakorlatot őriztek meg, és építettek be az egyes rendszerekbe. A tradicionális iskolákat ezer szállal átszövi a hagyomány. Vannak irányzatok, ahol ezeket az elemeket mintegy érdekességként tanítják, máshol meg a stílus gerincét alkotva, szervesen beépülnek a tananyagba. A harcművészet gyakorlása túlmutat a test-test elleni küzdelmen, és ez a törekvés nyomot hagy a legtöbb irányzaton.

A szakrális tudás

A harcművészet filozófiája misztikus filozófia. A tudás úgymond a legmagasztosabb forrásból fakad, és épp ezért megkérdőjelezhetetlen. A szakrális tudás túllép a hétköznapi lehetőségeken, és természetfölötti képességekkel ruházza fel az embert.

Ennek semmi köze a szent könyvekhez, vagy a valláshoz. Akinek szakrális tudása van, az más síkon éli az életet. A szakrális tudás sosem esetleges, ugyanis folyamatos kapcsolatot tételez fel a természetfelettivel – és épp ezért ugyanolyan megbízhatóan kell működnie, ahogy a 2x2 is mindig 4. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen ki mit hisz, vagy ki mit érez. A szerencsés pillanatok, amikor „összejönnek a dolgok”, semmit se bizonyítanak. A rulett asztalnál is lehet az embernek jó szériája, de tudjuk, hogy a végén mindig a bank nyer. Szakrális tudásról fecsegni, és szakrális tudással rendelkezni két külön dolog.

A titkos tanítások (folytatás)

A harcművészetek filozófiája szerint az ember nem csupán a nagy egész része, hanem azonos is vele. A világegyetemet a mindent átható erő mozgatja, minden egy tőről fakad, és csupán a hozzárendelt információ miatt ölt más és más megjelenési formát, de lényegét tekintve minden egy. Az embert is ez mindent átható erő építi fel, és tartja életben. Ha az energia áramlása megszakad, az élet lángja kihuny.

A harcművészetek arra törekednek, hogy ezt a végtelen energiaforrást valahogy megcsapolják, és a saját céljaikra használják föl. A titkos tanítások sokrétűek, de a hátterükben mindig ez a cél áll. A gyakorlatok növelhetik a támadások erejét, javíthatják a test ellenálló képességét, vagy akár tartalmazhatnak a test energetikai összeomlását célzó ismereteket. Bizonyos rendszerek az ellenfél szándékát próbálják megérezni, és vannak iskolák, amelyek ezeket a képességeket igyekeznek kiterjeszteni a stratégia területére is.

A következő részben megnézzük, hogyan működik mindez a gyakorlatban. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A távol-keleti harcművészetek rangját sokak szemében azok szellemi háttere adja. Igaz, Európában a legtöbb ember számára nem igazán világos, mi a különbség a taoista, a buddhista vagy akár a sintoista világképp között, mégis elfogadják, hogy aki harcművészettel foglalkozik, az mélyebb síkon szemléli az életet. Bár a nyugati küzdőrendszerek mögött is több könyvtárnyi rendszerezett ismeretanyag áll, a távol-keleti iskolákat általában mélyebbnek gondolják, ami egyértelműen a harcművészetek spirituális tartalmának köszönhető.

A titkos tanítások

Noha a természettudományok robbanásszerű fejlődése alaposan átrajzolta világképünket, akármilyen szakrális kapcsolat puszta említése még napjainkban is alkalmas rá, hogy társadalmilag kedvezőbb pozícióba helyezzen valamit. Márpedig harcművészetek erősen kötődnek a különböző távol-keleti vallások gyökereihez. Ennek ellenére ismét visszautalnék a nyugati küzdősportokra: habár több, mélyen vallásos keresztény és muzulmán öklözőt ismerünk, senkinek se jut eszébe beleágyazni a bokszot a Földközi-tenger medencéjének vallási áramlataiba – holott ezek a küzdelmek annakidején ugyanolyan rituális jelleggel bírtak, mint a szumó. A különbség persze ott van, hogy a távol-keleti harcművészetek megőrizték az ősi filozófiát: a legtöbb iskola szellemi háttere még mindig a több évszázados fogalomrendszerre épül.

Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szét kell választanunk két dolgot: a több évszázados tapasztalatok és megfigyelések során kikristályosodott alkalmazásokat, illetve az azokhoz kapcsolódó magyarázatokat.

A klasszikus harcművészet hajlik rá, hogy egy-egy technikát bizonyos szakrális alapelvek megtestesülésének tekintsen. Nem egy olyan irányzatot ismerünk, amelynek teljes anyagát valamilyen ősi tanítás rendszerére fűzték fel. Ahogy a tanuló egyre jobban elmélyed a gyakorlásban, felfedezi a rejtett összefüggéseket. Nem pusztán egy kész világképet kap, hanem nap mint nap megtapasztalja, hogy ezek a tanítások a való életben is működnek. A filozófia itt nem elvont logikai rendszer, hanem megélhető – adott esetben megfogható – magyarázat. Ráadásul ezek a világmodellek elég szimbolikusak és rugalmasak ahhoz, hogy az élet más területein is alkalmazhatók legyenek.

Valójában az a kérdés, mi rejlik az egyes tanítások mögött. Valóban az ősi tudás teszi hatékonnyá a harcművészeteket, vagy egészen más miatt működnek? A távol-keleti mesterek időnként hihetetlennek tűnő dolgokra képesek. A tanítvány a mester iránti ájult tisztelettől repül odébb és terül el a földön (00:03), vagy tényleg valamiféle titokzatos erő hat rá? Az egyértelmű, hogy pl. a kéz és a test helyzete alapvető (00:38, 00:42, 01:27, 02:14, 03:00, 03:23, 04:04, 05:03, 05:13, 05:16), de valójában mitől működik a dolog? A testmechanika-e a kulcs, vagy az, hogy a kyusho pontokon robbanásszerűen kiárad az energia?

A következő részben ezt a kérdést járjuk körül. 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Minden probléma ellenére, amit előző részben felvázoltam a távol-keleti harcművészeteket valóban áthatják azok az alapelvek, amelyek a XXI. században is befolyásolják az ott élők hétköznapjait. A helyzetet jól példázza az a vándoranekdota, amely szerint egy közvélemény kutatás során megkérdezték Japán lakosságát, hány százalékuk vallja magát sintóistának, és ekkor 80% körüli eredmény kaptak. Csakhogy amikor pár év múlva végeztek egy újabb felmérést, amelyben megkérdezték, ki vallja magát buddhistának, ismét közel 80% lett az eredmény. Ez Európában nem fordulhatna elő.

Harcművészet és filozófia (folytatás)

A filozófia mindig világmagyarázat. Mint látjuk, a távol-keleti emberben sokszor békésen megférnek egymás mellett az egymással vitázó szellemi áramlatok. Ezek a rendszerek olyan szimbólumokkal dolgoznak, amelyek nagyon könnyen kivetíthetők a mindennapi életben tapasztalható jelenségekre. Emiatt jelennek meg a különböző művészetekben – a fazekasmesterségtől, a kalligráfián, teaszertartáson át, a harci stílusokig. E művészetek képviselői igyekeznek önmagukat és tevékenységeiket valami nagyobb egész részeként megélni, és ez a szándék gyakran szerencsésen párosul a tökéletességre való törekvéssel is.

A távol-keleti harcművészetek valóban elválaszthatatlanok a kulturális közegüktől, de nem jobban, mint ahogy az angolszász versenysportok a nyugati értékrendtől. Akik mélyebben foglalkoznak az európai küzdőrendszerekkel tudják, hogy adott esetben a nyugati vívóiskolák szellemi háttere is ezer szállal kapcsolódhatott különböző mágikus, alkímiai, vallási tanításokhoz.

Az európai kultúra több ezer éves lenyomata ott van a vívásban, a birkózásban vagy akár a bokszban is – de ezért még nem tekintjük az ökölvívók többségét se gyógyítónak, se filozófusnak, se az egyetemes bölcsesség letéteményesének. Még akkor se, ha vannak olyan edzők, akik amellett, hogy az anatómiától, az élettanon át, a táplálkozástudományig mindent tudnak a szakmáról, folyamatosan tovább képzik magukat, sőt még életvezetési kérdésekben is képesek használható tanácsokat adni.

Egy bokszolótól vagy birkózótól senki se várja, hogy szellemtörténeti mélységekbe merülve szemlélje a világot. Amennyiben ilyen jellegű problémáink vannak, filozófusokhoz, szociológusokhoz vagy pszichológusokhoz fordulunk.

Joggal merül föl a kérdés: miért gondoljuk, hogy egy kínai vagy japán bunyós meg tudja világítani az élet rejtett összefüggéseit? Miben más a távol-keleti harcművészetek szellemi háttere?

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészeteket körüllengi egyfajta misztikum. Ez nem csupán a fizikai teljesítménynek szóló elismerés – a kívülállók úgy gondolják, a harcművészetekben van valamiféle többlet, ami a távol-keleti rendszereket megkülönbözteti a nyugati küzdősportoktól, és önvédelmi iskoláktól. Sokan hiszik, hogy a harcművészetek morális és filozófiai mélységgel rendelkeznek, és a fekete öves mesterek e tudás letéteményesei.

A nyugati embert a harcművészetekben az esetleges hatékonyság mellett leginkább az egzotikum fogja meg. Ez jelentheti a bizonyos iskolákra jellemző harmonikus formagyakorlatokat (00:48), vagy akár a különleges edzésmódszereket (03:44, 04:58, 06:08, 07:47). A felvétel jól mutatja, hogy keleten legalább akkora érdeklődés mutatkozik a titokzatos nyugati kultúra iránt (00:28), mint fordítva – amit akár a jin és jang megtestesülésének is tekinthetünk. És ezzel máris benne vagyunk a közepében.

Harcművészet és filozófia

A harcművészetek rangját többek közt az adja, hogy ezek a rendszerek úgymond komoly filozófiai háttérrel rendelkeznek. Ez igaz is, meg nem is. A távol-keleti filozófia csak távolról és felületesen nézve tűnik egységesnek. Térben és időben szerteágazó tanításokról beszélünk. A különböző harcművészeti iskolák más-más alapelvekre helyezik a hangsúlyt – mármint, ha a filozófia, és nem a hatékonyság volt a rendezőelv, amikor összerakták a rendszert. Nem mindegy, hogy egy stílus pl. a jin és jang, vagy az öt elem elvére épül, és vannak olyan szegmensei is a harcművészetnek, amelyek pl. a kínai órakört követik.

Persze ez sem ilyen egyértelmű. Bár bizonyos típusú gyakorlatsorokat egy adott elvre fűznek fel, egyes mesterek hajlamosak komplexen kezelni több évszázados kulturális örökségüket. Kicsit olyanok, mint Woody Allen a Mi újság, cicamica? című filmben, amikor a felesége rákérdez, hova megy a hétvégén. „Konferenciára” – feleli Allen. „A múlt héten is konferencián voltál” – mondja az asszony gyanakodva. „Az a freudistáké volt, most a jungistákéra megyek” – zárja le a vitát Allen.

Ha az egyik elv alapján nem lehet megmagyarázni, mitől működik a dolog, vesznek egy másikat. Valamilyen elméletet ugyanis mindenre rá lehet húzni – sőt kis szerencsével mindjárt többet is. Persze mindnyájan hajlunk rá, hogy az élet különböző területeit más és más – adott esetben egymásnak homlokegyenest ellentmondó gondolati rendszerek alapján kezeljük –, de szerencsésebb, ha „az élet a harcművészet, és a harcművészet az élet” elvét nem így valósítjuk meg.

Némelyik iskolában bizonyos technikákat egy-egy filozófiai tanítás megtestesüléseként mutatnak be. Ilyenkor az a benyomás támadhat a hallgatóban – és sokszor a mesterben is –, hogy elmerülnek a harcművészetek végtelen mélységeiben. Csak az a baj, hogy ezek a töredékek a legritkább esetben állnak össze kikezdhetetlen egésszé – és most pusztán az elméleti háttérről beszélünk, és nem nézzük, hogyan működik mindez éles küzdelemben. Ezeket a tanításokat persze elő lehet adni komoly pofával bólogatva, de mit sem ér az egész, ha bennünk nem épül egységes rendszerré. És akkor még fel se vetettük, mi köze mindennek a valósághoz…

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészeti rendszerek előszeretettel hivatkoznak ősi gyökereikre. Számos iskola van, amelyik több száz éves múlttal büszkélkedik. Egyfelől érthető a dolog, ha arra gondolunk, hogy a folyamatos polgárháborúk korában egy-egy rendszer folyamatos jelenléte az adott stílus életképességét bizonyította. Másfelől meg tudjuk, hogy semmi sem avul el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika, ezért a több száz éves mozdulatsorok hatékonysága legalábbis kérdéses az éles küzdelemben.

Természetesen nem arról van szó, hogy bizonyos elemek ne működnének. Az egyenes ütés, horog, felütés, combosok, térdesek, könyékütések, lábsöprések, földrevitelek, fojtások minden hatékony rendszerben megtalálhatók. Az ősi tekercseken rengeteg olyan technika van, amit ma is ugyanúgy csinálunk, és például az izületi feszítések szögén és irányán se lehet nagyon variálni. Az emberi test anatómiája nem változott az utóbbi kétezer évben, és azok a módok se, ahogy hatékonyan be lehet fejezni a pusztakezes küzdelmet. Viszont az, ahogy eljutunk oda, hogy kivitelezhessük az adott technikát, minden korszakban más és más.

Nem mindegy, hogy az ember fegyveres vagy pusztakezes küzdelemre készül, versenyekre, bevetésre vagy utcai bunyóra, ha van védőfelszerelés, az milyen jellegű, stb. Másképp működnek a technikák ökölvívó- és MMA-s kesztyűben, de ha visszamegyünk kicsit az időben, látni fogjuk, hogy a szteroidok és a modern erősítés milyen alapvetően megváltoztatta a test-test elleni összecsapásokat. Mindez nem csak a ringben jelentkezett, hiszen a szteroidoknak köszönhető megnövekedett izomtömegre, gyorsaságra és agresszióra válaszként villámgyorsan elterjedtek a különböző fegyveres stílusok – azért nem véletlen a késharc robbanásszerűen terjedő népszerűsége. 

Az ősi iskolák a hatékonyságtól egyre inkább a hagyományőrzés és a mozgásművészet felé tolódnak, és ezen az se változtat, ha gyorsan és erőteljesen hajtják végre a gyakorlatokat (01:18). Abban a percben, ahogy egy rendszer kiiktatja a full contact küzdelmeket, elveszti a kapcsolatot a valósággal. Megjelennek az irreális támadások (00:52, 01:23), ráadásul az uke sokszor rásegít a technikára (01:21, 01:24, 01:27, 01:30, 01:27, 01:59, 02:18, 02:38, 03:01), ahelyett, hogy harcolna és ellenállna. Hiába tanítják ezek a rendszerek jól az alapelveket, ha ezeket nem hozzák összhangba a való élettel. A gyakorlás egyfajta közös előadássá válik (01:41). A küzdelmet egy bizonyos szinten túl nem elég szimulálni. Vannak dolgok, amiket muszáj átélni, megtapasztalni ahhoz, hogy éles helyzetben is hatékony lehessen az ember. Ennek hiányában a stílus eszköztára előbb-utóbb elavul (03:56).

Mindez nem baj, ha tudatosítják a tanulókban, hogy amit gyakorolnak, az lehet mozgásművészet, hagyományőrzés (04:04, 04:20, 04:45), az önnevelés eszköze, de önvédelemre nem alkalmas. Ha viszont ilyesfajta szlogenekkel reklámozzák a stílust, hogy „több száz éve hatékony, miért ne működne most”, az a tanuló becsapása. Ezen az se változtat, hogy egyes technikák valójában a fegyveres küzdelemből származnak (00:53, 00:56, 05:07), mert viszonylag kevesen mászkálnak az utcán csatára felszerelkezve (04:53).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.