Míg a nyugati társadalmi fejlődés egyre jobban kiteljesítette az egyén személyes szabadságjogait, keleten az ember belső szabadságának megteremtése még a XIX-XX. század fordulóján is ugyanolyan központi kérdésnek számított, mint az ókori, középkori Európában – ami alapvetően a jóval merevebb, hierarchikus társadalmi szerkezet következménye. Egyfelől, mert a társadalommal szemben egyedül a belső szabadság jelentett védelmet, másfelől, mert amikor az intézményes garanciák helyett személyes garanciák biztosítják az ügymenetet, felértékelődik a személyiség szerepe.

A tökéletesség

Első pillantásra meglepő, hogy az önkifejezés szabadságát harsogó nyugaton elsődlegesen az alkotás tökéletes volta számít, legyen szó képről, szövegről, mozgásról vagy bármi egyébről. Az alkotó személye másodlagos az alkotáshoz képest. Más szavakkal: egyedül az eredmény fontos. A tárgyiasult tökéletességet keressük.

A keleti felfogás egészen más. A távol-keleti szemlélet szerint a művészet nem csupán a szakma, hanem egyúttal az ember tökélesedésének eszköze is. Nem pusztán jó szakemberré akarnak válni – a tökéletes ember megteremtése a cél. Úgy vélik, ha az ember azonossá válik önmagával, azaz harmóniába kerül önmagával és a világegyetemmel, a tökéletesség lenyomata mindenben ott lesz, amit csinál – még akkor is, ha maga a dolog nem mindig tökéletes.

A versenyzés azért ellentétes a hagyományos harcművészetekkel, mert a rövid távú célokra irányítja az ember figyelmét, és felborítja a harmóniát.

A hagyományos harcművészet stratégiai céljai

Hagyományos harcművészet alatt nem az ősi irányzatokat értem, hanem azokat a stílusokat, amelyek az iskolai oktatásba ágyazott pedagógiai rendszerként értelmezik a harcművészeteket.

Lehetne boncolgatni a hagyományos stílusok, illetve a korabeli japán iskolarendszer oktatási- nevelési céljainak, módszertanának összefüggéseit, de mellékvágányra vezetne. Ez legfeljebb azok számára érdekes, akik meg akarják érteni a XIX. század végén kialakult tradicionális harcművészetek anyagát.

Sokkal érdekesebb, hogy mi az, ami átvehető ma ebből az iskolai oktatásba, illetve hogyan, milyen célok mentén lehet szervesen beépíteni a harcművészetet napjaink oktatási- nevelési anyagába.

A hagyományos harcművészet stratégiai célkitűzése mindig kettős: egyfelől olyan életstratégiát kialakítani, ami elvezet a tökéletességhez, másfelől olyan tantárgy kíván lenni, ami a lehető legjobban felkészíti és segíti a tanulót, hogy képes legyen megfelelni az iskolarendszer kihívásainak.

Ezért nem érdemes szolgai módon átvenni a hagyományos harcművészetek módszertanát és anyagát. A XXI. századi iskolarendszer és társadalom szerkezete, követelményei egészen mások, mint a XIX-XX. század fordulóján. Ugyanakkor, ha a modernizálás közben az ember szem elől veszti a hagyományos harcművészetek eredeti célját, szükségszerűen elveszik az ezekre a rendszerekre jellemző komplexitás.

A következő részben itt folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Amikor a sportok látványosan feladták szellemi hátterüket, a testnevelés is elveszítette beágyazott helyét az oktatásban. Afféle szatellit-tárgyként lebeg a tanrendben, leginkább az ép testben ép lélek – félreértett – szlogenjével indokolják létét. De még azokon a helyeken se tölti be azt a szerepet a közoktatásban, amit lehetne, ahol igyekeznek az iskolarendszer oktatási-nevelési céljait megerősíteni a testnevelés segítségével.

Sport az oktatásban

Az iskolai testnevelés a XIX. századi birodalmak integrálták legjobban az oktatásba. A hatékony hódításhoz szükség volt a kellő fizikummal rendelkező, összeszokott, stressz-tűrő, eredményesen együtt dolgozó közösségekre. A szabad verseny elmélete megjelent a testedzésben is, és mind a mai napig meghatározza a sportról kialakult képünket.

A versenysportoknak számos előnye van: megjelenik a feladatmegosztás, kialakítja a rövid- és hosszú távú taktikai gondolkozás képességét, a közös cél érdekében hatékonyan összekovácsolja a közösséget. A közelmúltban is láthatunk példát rá, hogy egy gondosan kiválasztott, megfelelő módon támogatott és felfuttatott közösségben, a csapatsportban elfoglalt pozíció hogyan konvertálható az élet más területein.

A versenysportok kitűnően felkészítenek a rövid távú célok elérésére. Világosak a feladatok: mindig a soron következő helyzetet, mérkőzést, bajnokságot kell megnyerni. Benne van a folyamatos újrakezdés is, az hogy mindig nulláról indul az ember.

Ugyanakkor látni kell, hogy a versenysportok mögül elporladt az a szellemi háttér, ami életre hívta őket, és ezzel egyidejűleg gyökeresen megváltozott a társadalmi szerepük. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a testnevelés gyakorlatilag talajtalanná vált az oktatásban. A modern testnevelés felfogás megkísérel nyitni az egészségnevelés irányába, azonban ez egyáltalán nem áll kapcsolatban más tantárgyakkal: a biológiával, a fizikával vagy a kémiával – hogy az iskola oktatási-nevelési céljait és módszertanát ne is említsük.

A hagyományos harcművészetek

A XIX. század végén Japánban felismerték, hogy ország sikerének kulcsa az oktatásban rejlik. Ennek érdekében végtelenül gondosan ötvözték a keleti és nyugati értékeket, és kialakították a rendkívül eredményesnek bizonyuló, sajátos japán megközelítést – ennek folyományaként jelent meg a harcművészetekben a judo, ami hamarosan iskolai tantárggyá vált.

A judo hatékonyságához, komplexitásához nem fér kétség. Okinawán azonban úgy látták, hogy a judóba nyugati mintára bekerült versenyrendszer ellentétes a harcművészetekkel, és legfőképp azoknak az iskolai oktatásban betöltött szerepével. De ahhoz, hogy megértsük, miért ellentétes a verseny a hagyományos harcművészet szellemével, megint csak vissza kell mennünk az időben.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészek jelentős része hiszi, ha ért a bunyóhoz, akkor ért a stratégiához is. Pedig szétzúzni valakit – jobb esetben okosan felépíteni egy meccset, vagy akár egy bajnokság taktikáját –, még nem feltétlenül vall stratégiai gondolkozásra. A stratégiai gondolkozás akkor kezdődik, amikor az ember megkérdezi magától, miért is foglalkozik harcművészettel, és erre a bevett sztereotípiákon túlmutató választ képes adni.

Célok

Amikor a harcművészet stratégiai céljáról beszélünk, érdemes túllépni a hangzatos szlogeneken, különben csak becsapjuk magunkat. Bár előszeretettel hangoztatjuk, hogy a harcművészet nem sport, hanem életforma, szembe kell nézni azzal, hogy a legtöbb ember életében a harcművészet csupán hosszabb-rövidebb kitérő. Rengetegen vannak, akik csak a mozgás öröméért járnak le edzeni, míg másokat az vonz, hogy egy közösséghez tartozhatnak. Az ő esetükben felesleges a harcművészet stratégiai céljáról beszélni.

Egy uzsorás vagy egy kommandós esetében egyértelmű, miért foglalkozik harcművészettel az illető: az elsőben a zavartalan üzletmenet biztosítása, a másodikban a túlélés, vagy tágabb értelmezésben a társadalom békéjének fenntartása a cél. Mindkét szakma a küzdőrendszerek klasszikus alkalmazási területe, de egyik sem foglalja magában feltétlenül a hagyományos harcművészetek szellemi hátterét.

A küzdősportok esetében már jóval ingoványosabb talajon járunk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy bármi is legyen a különböző sportágak megalkotóinak eredeti szándéka, a cél viszonylag gyorsan az eredményes versenyzésre redukálódik. Előbb-utóbb minden sportszövetség állam lesz az államban, ahol az erőviszonyokat bonyolult sportdiplomáciai és támogatói kapcsolatrendszerek határozzák meg. Nem véletlenül csupaszodik le egy idő után a sport = egészség, fegyelem, küzdőszellem, példamutatás jelszavakra a legtöbb sport ideológiai háttere. A versenyeredmények anyagi biztonságot és társadalmi beágyazódást is hozhatnak magukkal, és ebben a felfogásban a sportkarrier is tekinthető egyfajta stratégiai célnak, ez azonban elég távol van a harcművészetek eredeti célkitűzéseitől.

Vitathatatlan, hogy egy kellőképpen nagy és eredményes sportszövetség felépítése és működtetése komoly taktikai képességeket igényel, azonban ha a végcél valójában a vezetőség anyagi és társadalmi helyzetének javítása, nem igazán beszélhetünk olyan szellemi hátországról, ami túlmutatna bármilyen üzleti vállalkozás keretein.

Lehet ezzel vitatkozni, de elég összevetni az olimpiai mozgalom hajdani célkitűzéseit, vagy a klasszikus angolszász sportágak oktatásban betöltött szerepét a jelenlegi helyzettel, hogy lássuk, mennyit erodálódott a sport szellemisége.

Különös módon, az egészségmegőrző jellegű mozgásművészeti rendszereknél sok esetben jobban tetten érhetők a stratégiai gondolkodás elemei, hiszen itt eleve hosszú távra terveznek, ami rányomja bélyegét a képzés céljaira és módszertanára: a test és szellem harmóniájának megteremtésére törekednek, olyan életstílus kialakítására, ami a mindennapokban is hasznos segítség lehet.

A küzdőrendszerek és a stratégiai gondolkozás legmélyebb egységét azonban a XIX. század végén, Okinawán teremtették meg. Bár a hagyományos harcművészet célkitűzése, anyaga és módszertana mára javarészt túlhaladottá vált, mind a mai napig ez a legjobb példa arra, hogyan hasznosítható a harcművészet a modern társadalomban.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A hagyományos rendszerekben a mestert gondosan koreografált tiszteletadás illeti meg. Ez csak részben vezethető vissza a harcművészetek feudális gyökereire. Amikor az újkori kasztrendszert megvalósítására törekvő Japán oktatási rendszerébe tökéletesen illeszkedő iskolai tantárgyat formáltak a harcművészetekből, az anyagba beleépítették a hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyokat szabályozó etikettet is.

A tiszteletadás

A hagyományos tiszteletadás rendszere végtelenül távol áll a nyugati gondolkozástól. Nem pusztán azért, mert nem szoktunk hajlongva engedélyt kérni, hogy pl. kérdezhessünk, és utána újabb meghajlással megköszönni a tanítást. A tiszteletadás ugyanis nem pusztán üres forma: a tiszteletből kell fakadnia, ráadásul kölcsönösnek kellene lennie.

Kevés mulatságosabb látvány van, mint az a mester, aki megköveteli a tiszteletet. Főleg, ha a pofontól a rangokig minden rendelkezésére álló eszközt bevet annak érdekében, hogy kicsikarja azt. Természetesen ez is olyan társasjáték, amihez lehet partnert találni, és mindig akadnak, akiknek a szigorú hierarchikus viszonyoktól lesz kerek a világ. Akik attól érzik magukat különbnek, hogy egy zárt szabályrendszerrel rendelkező közösségbe tartoznak.

A tekintély

Régen rossz, ha a mester tekintélye kizárólag azon alapul, hogy ő adja a legnagyobb pofont a dojóban. Elismerhetem valakiről, hogy kitűnő harcos, elismerhetem a szakmai tudását, és elképzelhető, hogy rengeteget tudok tanulni tőle – de még mindig nem biztos, hogy megvan benne az a többlet, ami a harcművészeteket elválasztja a küzdőrendszerektől. Jó edzőt viszonylag könnyen lehet találni, jó mestert azonban sokkal nehezebb.

A hagyományos harcművészet ugyanis pedagógiai rendszer. Nem pusztán arról van szó, hogy az edzések során csiszolódunk és fejlődünk. Minden emberi tevékenység visz valahová. A hagyományos harcművészeteknek viszont nagyon világosak a pedagógiai céljai, és az is, hogy ezeket milyen módszerekkel kívánja elérni. Egyébként éppen ez az, amit napjainkra elfelejtettek.

A tisztelet

A hagyományos felfogás egységnek tekinti a közösséget. Az alá-fölérendeltségi viszony lényegi eleme az összetartozás. A kiváltságosok hatalma nem azt jelenti, hogy a közösség érdekeire való hivatkozással kíméletlenül érvényesíthetik a saját érdekeiket, hanem azt, hogy a közösség egésze, és annak minden egyes tagja iránt felelősséggel tartoznak. A kölcsönös tiszteletadás ezt fejezi ki.

A harcművészettel nem fér össze, hogy valaki mások kárára fényezgesse az egóját az edzéseken. Az edzőtársunk nem homokzsák. Megilleti a tisztelet, hiszen felajánlja a testét – adott esetben az egészségét kockáztatja –, hogy a tudásunkat tökéletesíthessük.

Megilleti a tisztelet, mert tanulni akar, és ebbe hajlandó időt, energiát fektetni, és megilleti a tisztelet, mert a közös munkából mindannyian rengeteget profitálhatunk.

A közösség irányítása komoly munkával és felelősséggel jár. A mesternek épp ezért kell tisztelnie mindazokat, akikkel együtt dolgozik.

Cserébe ő is megkapja majd a tiszteletet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet etikettje nemigen hagy teret az egyéni kezdeményezés vagy vélemény számára. Persze mondhatjuk, hogy a harcművészet nem játék, a fegyelem a balesetek megelőzésére szolgál, de pontosan tudjuk, hogy ez csak részben igaz. A szigorú alá-fölérendeltségi viszonyok, a hagyományos edzések koreográfiája a középkort idézik, ahol a feljebbvaló élet-halál ura volt, és a hatalmának minden pillanatban megadták a látható tiszteletet.

De nem csak erről volt szó. A szamurájok korában a harcművészetekben szerzett jártasság nem csupán a személyiség épülését szolgálta. Egy hatékony iskolában tanult technikák sokszor az életet jelentették. A mester iránt tisztelet és hála ebben az esetben más dimenziót kapott, mint manapság. Amikor a kezdő belép a dojóba, teljesen idegen világba csöppen. A mester tekintélyét évszázadok során kicsiszolt rendszer biztosítja.

Mester és tanítvány

A tanítványnak persze fogalma sincs arról, hogy mit akar, amikor harcművészetet kezd tanulni. Legfeljebb a külsőségek, esetleg a harcművészetekhez társuló képzetek tetszenek neki. Ráadásul a legtöbb ember titkon a filmipar által gondosan megformált bölcs, öreg, keleti mestert várja, ami csak nagyon keveseknek jön össze az életben. Ehelyett rendszerint versenyedzőt vagy önjelölt gurut kap, meg egy kis távol-keleti szemlélettel fűszerezett nyugati hozzáállást, ami nagyon távol van a harcművészetekről szőtt elképzeléseitől.

Tegyük hozzá: maga a mester sincs könnyű helyzetben, ugyanis tudja, hogy mindenkinek legfeljebb önmagát taníthatja meg.

Harcművészet és egzisztencia

A mester-tanítvány kapcsolat a legtöbbször üzleti viszony. Igaz, ezen a téren meglehetősen sokszínűek a harcművészetek. Fizethetünk a technikákért – ami egyébként a legtisztább módja a dolognak. Fizethetünk a rangokért, vagyis azért, hogy egy személy vagy szervezet hitelesítse a tudásunkat. Fizethetünk ruháért, kiegészítőért, eszközökért, szakanyagokért, tanfolyamokért, és ezer más apróságért, amiből ki-ki saját tehetsége szerint profitálhat.

A harcművészetek többsége verseny centrikus vagy szolgáltatás alapú vagy a feudális mintákat követve építkezik – esetleg a fenti elemek valamilyen arányú ötvözete. A hiteles múlttal rendelkező harcművészetek forrásából meríteni drága mulatság, ami beindított egy spirált a harcművészeti életben: a mester számára létkérdés, hogy a lehető leghatékonyabban csapolja meg tanítványai pénztárcáját, mert csak így képes kitermelni a saját fejlődéséhez szükséges összeget. Az ilyen piramisjáték-szerű felépítésnek megvannak a maga előnyei a szervezetépítésben, de a rendszer logikájából fakadóan a harcművészet lényeges oldalát sorvasztja el.

Mester és tanítvány (folytatás)

Bár a hatékonyság a harcművészet alapja, ha valaki nem profi bunyós, kommandós vagy pénzbehajtó, elsődlegesen nem a gyakorlati alkalmazás miatt jár edzésre. A hagyományos harcművészet az iskolai oktatásba szervesen illeszkedő pedagógiai rendszer volt. Ez mára már tökéletesen kikopott a harcművészetből, bár a nyomelemei viszonylag sok rendszerben felismerhetőek, ami megtévesztheti a felületes szemlélőt.

A jó mester nem szolgai módon adja át saját stílusát. A tanítás ott kezdődik, amikor valaki tudja, hogy mit, milyen módon és eszközökkel, kiknek akar megtanítani. Szerencsés, ha a mester nem haszonállatnak vagy alattvalónak, hanem partnernek tekinti a tanítványt, hiszen az oktatás során a tanár is rengeteget tanul. Ráadásul a tanítvány sikere a mester egzisztenciáját erősíti.

A tanítvány nem csak megfogni, elengedni is tudni kell. Ha mester felismeri a saját korlátait, és szabad kezet ad a tanítványoknak azokon a területeken, ahol már jobbak, mint ő, a közös cél érdekében kialakulhat az egyenrangú felek közti együttműködés. Hosszú távon csak így építhető egészséges környezet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A meditáció kézzelfoghatóvá teszi a jelen pillanatot. Azzal, hogy egy dologra összpontosítunk, képesek vagyunk letenni a mindennapok terhét, és nem veszünk el a ránk zúduló élmények polifóniájában, ami hozzásegít, hogy valóban a kiszemelt feladatra koncentráljunk. Ezt azonban – ahogy a Káma szútra mondja – nem taníthatja meg más, csak a tapasztalat.

A csikung

A csikung a harcművészet egyik legneuralgikusabb pontja. Csikung gyakorlatok szinte minden hagyományos rendszerben megtalálhatók, sőt egyesek szerint a csikung nélkül nem érthető meg teljes mélységében a harcművészet.

Vannak iskolák, amelyek hatékonyságukat leginkább a csikungra alapozzák. Ugyanakkor a küzdelemcentrikus rendszerekből kikopott a csikung, és a full contact bajnokok között se akad olyan, aki elsődlegesen csikung gyakorlatokkal készülne a versenyekre.

Többféle csikungot ismerünk: a különböző iskolákat egészségügyi, harci és spirituális kategóriába szokták sorolni – attól függően, hogy a gyakorlatok révén milyen célt akarnak elérni. A gyakorlatok egy részét fejben is lehet csinálni, vagyis nem szükséges végrehajtani a mozdulatsorokat, elég elképzelni azokat. Ez azon az elven alapul, hogy valójában a gondolat irányítja a csit, és a csikung rendszerek alapvetően a csi gyűjtését, áramlását kívánják segíteni.

Hogyan működik?

Ennek alapján joggal hihetjük, hogy a csikung egyfajta dinamikus meditáció. Ez részben igaz, de vannak olyan gyakorlatok, amelyeket akár tévénézés közben is lehet végezni. Hozzátenném, ezek azért akkor igazán hatékonyak, ha az ember elkezd önmagára figyelni.

Függetlenül attól, ki mit gondol a csikungról, a gyakorlatok elmélyítik a testtudatosságot, ami az önismeret és a hatékonyság alapja. A meditáció révén pedig rendkívül eredményesen fejleszthetünk bizonyos készségeket – bár senkit se ismerek, aki természetfeletti képességekre tett volna szert a csikung gyakorlása révén. De a csikung mozdulatsorok ellazítják az embert, és megteremtik a test egyensúlyát, ami visszahat a mentális egyensúlyunkra is. A meditatív elmeállapotban vég nélkül ismételt mondatok pedig jóval hatékonyabban ragadnak meg az emberben, mintha egy logikus gondolatsort hallgatnánk.

Első lépésként az ember megérti, hogy amit valóságnak hisz, az nem a valóság. Ezt követően sokan egy újabb – számukra otthonosabb – álomvilágot építenek a csikung segítségével, hiszen a gyakorlatok mögött álló filozófiai rendszerek egyfajta világmagyarázatot jelentenek. Amennyiben ez nem ütközik túl gyakran és élesen a valósággal, megoldást jelenthet az ember problémáira. Azok, akik nem képesek összehangolni a mindennapok tapasztalatait az újonnan tanultakkal, előbb-utóbb a megváltás új eszköze után néznek.

Azonban, ha képesek vagyunk odafigyelni önmagunkra, és ahelyett, hogy becsapnánk magunkat, megértjük azt, mi történik valójában, a kitartóan végzett munka megteremti az ember fizikai és lelki harmóniáját, ami segít megőrizni egészségünket, és abban is, hogy jobban tudjunk a kitűzött célokra fókuszálni.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet spirituális háttere nem csupán a távol-keleti vallások tanításaiból áll. A különböző iskolák számos olyan gyakorlatot őriznek, amelyek révén az ember megváltozott tudatállapotba kerül. Úgy tartják, ha valaki kitartóan meditál, megnyílnak előtte a világegyetem rejtett összefüggései, és e tudás révén képes lesz átlépni az emberi lét korlátait.   

Az elme hatalma

Az ülő meditáció a hagyományos harcművészeti edzések lényeges eleme. Persze a kezdők nemigen tudnak mit kezdeni vele, a „Hagyd magad mögött az aznap történteket, és hangolódj rá az edzésre” típusú tanácsok pedig annyit érnek, mint az, hogy „Ne gondoljatok a fehér elefántra”. Az se sokat segít, ha a mester igyekszik megvilágítani a meditáció értelmét, mert a bebiflázott válaszokat szajkózó tanítványoknál kevés hervasztóbb dolog akad. A meditáció is olyan, mint bármely más technika: hosszú évek gyakorlása kell hozzá, hogy igazán beélje az ember.

A dinamikus meditáció már közelebb áll a gyakorlati alkalmazásokhoz. A legtöbb rendszer használja a talaj alá légzést, a tantienre (más néven harára) való összpontosítást, a fókuszt, a tér sűrítését, az energia elvételt, és még egy tucatnyi más technikát. Vannak irányzatok, amelyek ennél is tovább mennek: megpróbálják fénynyalábokként érzékelni az ellenfél szándékát, mielőtt a másik mozdulna, vagy hangok révén, esetleg színek vizionálásával igyekeznek hatékonyabbá tenni a támadásokat. Egyesek szerint a nagy ismétlésszámban végrehajtott sorozatok is egyfajta meditációs gyakorlatnak tekinthetők, amelyek egyetlen célja, hogy a csi kellőképpen áthassa a mozdulatot, és az valóban ütős legyen. Mások úgy tartják, hogy hosszú évek gyakorlása után a meditáció segített nekik abban, hogy élesben tudják használni az addig tanultakat.

Mitől működik?

A meditációval kapcsolatos tapasztalatok még a legkeményebb full contactosokat is képesek elgondolkodtatni. A talaj alá légzés valóban stabilabbá teszi az állást, a fókusz átütőbbé a technikát. Ennek azonban akkor sincs köze az „energiaáramláshoz”, ha így érzi az ember. Sokkal közelebb jutunk a megfejtéshez, ha a testünkre figyelünk: milyen izmok lazulnak el meditáció közben, hogyan változik ennek következtében az állás, hova kerül a súlypont.

Arra természetesen nincs idő, hogy küzdelem közben az ember analizálgassa önmagát. Vészhelyzetben az ember nem elemez, hanem reagál. Bár az érzéseink nem mindig valóságosak, az agyunk valóságossá tudja tenni érzéseink világát, és ez a meditációs technikák hatékonyságának kulcsa. Az ilyen üzeneteket sokkal hatékonyabban képes konvertálni az agy, mint az ismeretekre alapozott tudásanyagot – miközben egy érzésekre épülő, alternatív valóságot hoz létre.

A levitációs jelenség megoldását a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)