A harcművészetek elterjedése alapvető változásokat eredményezett. Megjelentek az első, nem a távol-keleten alapított rendszerek, amelyek már egészen más kulturális háttérrel rendelkeznek, mint azok az iskolák, amelyekből kinőttek. Viszont ilyenkor – jó esetben – a hagyományőrzés helyett a hatékonyság kerül előtérbe. A BJJ ezek közé a stílusok közé tartozik, hiszen ma az MMA-ban ugyanúgy nem lehet hosszú távon megélni nélküle, ahogy ökölvívás vagy muay thai tudás nélkül sem.

A film eleje legfeljebb azok számára érdekes, akik kedvüket lelik a régi típusú judo és jujutsu küzdelmek elemzésében. Carlos Gracie nyújtása, kondíciója (02:25), viszont jól példázza, milyen alapokra épült a BJJ. Nem véletlen, hogy ezt a bemutatót követik a technikák.

Ami azt illeti, Carlos nem finomkodja el, hanem rögtön belecsap a lecsóba (03:19). Bár a legtöbb ember valószínűleg nem ezzel indítaná a fogásból szabadulást, a végrehajtás módja, robbanékonysága meggyőző. Az már csak hab a tortán, hogy Fedor Emelianenko ugyanezzel a technikával nyert a koreai óriás ellen.

A következő földrevitel már nem ilyen látványos, azonban Carlos most sem tagadja meg önmagát. A végén egy hatalmas ugrással töri át a másik védelmét (03:28), hogy pontot tegyen a küzdelem végére (03:31).

A technikák közt természetesen akad a klasszikus judóból ismert megoldás is (03:42, 05:56, 06:03). Helio Gracie szintén pár ilyen elemmel folytatja a bemutatót (04:12, 04:21, 04:29). Igaz, a befejezésnél már felbukkan a BJJ névjegyévé vált lábfeszítés is (04:31, 04:55, 05:44).

A kés (05:12, 05:17, 05:25, 05:31), a bot (04:34), a rúgások (04:53, 04:59) vagy a zártöklös ütés (04:40) elleni védekezés pont olyan, mintha egy korabeli katonai önvédelem anyagot néznénk. Tegyük hozzá, ebben a korszakban a judo afféle univerzális önvédelmi fegyvernek számított. Az akkori judósok gond nélkül felvették a versenyt az ökölvívás legjobbjaival. A befejezés ugyan karfeszítés, azonban a korszak felfogásában ez gyakorlatilag könyéktörést jelent.

És persze vannak az ősidőket idéző, meglepő megoldások (04:46, 05:37, 05:51, 05:53), csak az a különbség, hogy míg a hagyományőrzők esetében az ember szívja a fogát a technikák láttán, amikor Helio Gracie mutatja be ezeket a fogásokat, a nézőben a kétség szikrája sem ébred. Én nem ezt a megoldást választanám, de nem merül fel bennem, hogy ő ne tudná eladni.

A lőfegyver elleni védekezés viszont rendkívül logikus. Esze ágában sincs megvárni, míg a másik előkapja a fegyvert, és ebben az esetben maga a feszítés is értelmet nyer (05:06).

A korszakra jellemző módon nem tudták megállni, hogy a végén ne illusztrálják egy kisfilmmel a BJJ-ben rejlő lehetőségeket (06:18).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Az ökölvívás kéztechnikáinál nincs jobban kidolgozott zártöklös rendszer. Természetesen, mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet tenni, de a maga műfajában a nyugati boksz verhetetlen. Nem véletlenül tanítanak ökölvívást ma már minden komolyabb full contact irányzatban.

Ökölvívó mérkőzést sokféleképpen lehet nyerni: technikából, pontozással, esetleg rendkívül gondosan felépítve a meccset, kivárva a megfelelő pillanatot. De időről-időre felbukkan valaki, aki a maga nyers valójában mutatja meg, mire találták ki a bokszot, és visszahozza az elemi pusztító erőt a kötelek közé.

Mike Tyson az ökölvívás legvitatottabb alakjai közé tartozik, csak éppen a szorítóban nyújtott teljesítményén nem lehet vitatkozni. Ez akkor is igaz, ha élete és pályája úgy alakult, ahogy. A profi bunyó nem az öregek műfaja. De a fiatal Tyson annak köszönhette népszerűségét, hogy nem pattogott ide-oda a ringben, nem taktikázott, hanem odament a másikhoz, és darabokra törte.

Tegyük hozzá, nem volt más választása. Ezen a felvételen is látszik, hogy mennyivel alacsonyabb az ellenfeleinél. Közel kellett mennie, ha meg akarta ütni őket, és ha már ott volt, igyekezett minél nagyobb pofont adni. Amikor az ember Tysont néz, mindig a kis ember és a küzdőszellem diadalát látja, és el se gondolkozunk azon, milyen elképesztően pontos szakmai fogalmai voltak annak a bokszról, aki már jóval az ő megjelenése előtt így írta le a tökéletes ökölvívót:  "Közepes magasság, villámgyors lábak, gyors kezek és acélos áll. Mindenre elszánt, fogékony és buzgó tanítvány." 

Tysont az ütőereje és a védekezése tette naggyá. Csak éppen ő a másik ütőtávolságán belül mozgott, és eközben nem tudták megütni (00:01, 02:25, 02:27). Őt nem lehetett távol tartani (00:59, 01:13, 01:14). Az egyetlen védekezés az volt ellene, ha nagyon közel mentek hozzá (00:16, 00:53), és lefogták (00:17, 01:01, 02:50, 05:27), de amint rés támadt, véget ért a dal.

A védekezéséből fakadóan alapvetően köríves ütésekkel operált, de érdemes megnézni, hogy ezeknél az ütéseknél mennyire egyben van az egész teste (01:14, 02:29, 02:41, 03:29, 05:20, 05:36). Fantasztikus izomzata volt, ám emellett tökéletes technikával dolgozott, csak mindezt elhomályosítja az a brutális győzni akarás, ami a Tyson-korszak védjegyévé vált.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A Maflásban már többször volt szó az egyik legkeményebb küzdősportról, a lethweiről. Még nem cuppant rá annyira média, mint a K-1-re, vagy az MMA-ra, ezért a közvetítéseknek mindig van némi sufnibunyó hangulata, de a csupaszöklös bunyónak az íreknél, vagy Amerikában is ez a védjegye.

A védőfelszerelés hiánya nem kedvez a látványelemeknek. Ha kesztyűben bunyózik az ember, könnyebben kockáztat – itt azért minden ütésváltásnak van egy kis halálugrás jellege. Cserébe patakokban folyik a vér, reccsennek a csontok – akit a reális bunyó érdekel, ebben a műfajban megkapja.

A lethweiben nincs földharc, viszont a könyék és térdtechnikák mellett megengedett a fejelés. A kiütött ellenfélt nem léptetik le azonnal, hanem egy kis pihenő után lehetőséget kap a visszavágásra – bár ez nemigen szokott összejönni.

A mai anyagban a robbanékony erő és a tapasztalat örök párharcát láthatjuk. A különbség már abból is látszik, ahogy a két versenyző bejön a ringbe (00:04, 00:14). A kék nadrágos ShweWa Toon nem csak azért tűnik öregnek, mert már alig van haja: bár kétségkívül fogyott a meccsre, megereszkedett teste mutatja, hogy elmúltak az ugrálós napjai (00:22).

Pár másodpercnyi tapogatózás után Lone Chaw úgy dönt, belecsap a lecsóba. Brutális combosokkal kezd (00:36, 00:54, 01:00), amire ellenfelének úgy látszik nincs ellenszere. Igaz, közben azért becsúszik egy feltartó pofon, ami jelzi, hogy az öreget korai leírni (00:45). Ezzel együtt az első perc végén úgy tűnik, nem fog soká húzódni a mérkőzés (01:01).

De az öreg feláll, és folytatja, sőt egy combost is mereszt, bár úgy tűnik, inkább csak illemből teszi, nincs benne komoly meggyőződés (01:07). Azután Lone Chaw következő combosánál csak kipattan az öregből egy újabb megelőző pofon (01:14), sőt neki is ugrik ellenfelének, akinek persze esze ágában sincs ott maradni. Tovább erőlteti a rúgásokat, ám kicsit már lelassult, és bár ShweWa Toon ellentámadásai nem érnek célt, jóval kiegyenlítettebbnek tűnik az összecsapás (01:26, 01:32, 01:38, 02:13, 02:25, 02:33). Lone Chaw korábban pusztító rúgásai szinte lepattannak az ellenfeléről (02:39), az öreg kontrái viszont egyre nagyobb veszélyt jelentenek számára (02:43, 03:02, 03:33, 03:51, 05:01).

Az összekapaszkodásokban viszont egyértelműen Lone Chaw van előnyben (02:47, 03:39), és mint tudjuk, a birkózás rohamosan zabálja az erőt. Meg is jön az önbizalma, újabb rúgással próbálkozik, de vesztére. Az öreg elkapja a lendülő lábat, és a földre gyűri ellenfelét (02:58). Ezt később többször megismétli (04:04, 04:28, 05:13, 06:35). Bár ezeknek az elemeknek nincs különösebb értéke, hiszen a lethweiben a földön fekvő ellenfél támadása nem megengedett, a közönség imádja.

Azután láthatóan fogyni kezd ShweWa Toon ereje (05:18). Összekapaszkodás közben benyal pár ütést (05:19, 05:32, 05:34, 05:36), és földre is kerül (05:38). Noha föláll, ellenfele könyörtelenül beteszi a darálóba (05:54).

A következő menet elején azért megmutatja, hogy korai volna még leírni (06:35). Lone Chaw azonban pokoli iramot diktál, és az öreg technikái rendre hatástalanok, vagy célt tévesztenek (07:15, 07:19, 07:24, 07:25, 07:28, 07:40, 07:41). És ez nem balszerencse, hanem a fáradtság, bár egy földrevitel még így is belefér (07:48). De egyre inkább fogy az ereje (08:12, 08:31, 09:00), szétesik a mozgása (09:12). Azután a dulakodásban bekap egy rögzített felütést, ami eldönti a meccset (09:18).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A hagyományos karate versenyeken testre rendesen odazúznak, viszont nem ütnek teljes erővel fejre, ami – tekintve, hogy gyakorlatilag nincs védőfelszerelés –, humánus megoldás. Valószínűleg jóval kevesebben indulnának annak tudatában, hogy bármikor otthagyhatják a fél fogsorukat a küzdőtéren. A no-contact küzdelmek elmélete azon az elven alapul, hogy a versenyzők kellőképpen feledzett keze és lába halálos fegyver, ami ugyanolyan könnyen töri a csontot, ahogy a kavicsot, deszkát, vagy a téglát is. A karate logikája szerint a megfelelően alátámasztott, kellő ütemben végrehajtott, pontos támadás gyakorlatilag harcképtelenné teszi az ellenfelet.

A találatokat a bírák ítélik meg. Ha úgy döntenek, hogy az ütés vagy rúgás nem lenne elég hatékony, tovább folyik a küzdelem. A versenyzők persze belülről másként látják a helyzetet. Ebből fakadóan egy idő után kevésbé ügyelnek a kontrollra, és ilyenkor egyértelművé teszik a találatokat - ami persze nem túl sportszerű, tekintve, hogy a másik arra számít, hogy az ellenfél kontrollja védi őt a sérülésektől.

Tegyük hozzá, a hagyományos karate kumitét nem versenyre találták ki. Ez egy edzésmódszer, és edzésen egyáltalán nem az a cél, hogy az ember lebontsa a másikat.

Mikor az ember öreg mestereket néz, megérti, miért tartják a keleti rendszereket művészetnek. Kétségtelen tény, hogy nem ugrálnak, pörögnek úgy, mint a fiatalok, de cserébe végtelenül pontosak, kicsiszoltak a technikák, és elképesztően összeszedettek. Ezek az összecsapások remekül példázzák, miért mondják azt, hogy a bunyó fejben dől el. Ha magas szintű mesterek küzdenek egymással, a tatamin tapintani lehet a feszültséget.

Azok számára, akik több stílus iránt is nyitottak, valószínűleg érdekes lehet, hogy ebben az összecsapásban több, a ninjutsu által alapvetőnek tartott kamae is megfigyelhető (00:02, 00:09, 01:11, 01:17). Nem akarok belemenni a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” problémába, csak jelzem, hogy a japán harcművészetek sokkal erősebben hatottak egymásra, mint ahogy azt a felületes szemlélődő gondolná.

Itt viszonylag gyorsan megszületik az első találat (00:11), de a bírák nem találják egyértelműnek a helyzetet. Ekkor indul be a folyamat, amikor a versenyzők szeretnének pontot tenni a küzdelem végére (01:51). Kicsit elszabadulnak az indulatok, még egy dobás is belefér (01:53), klasszikus befejezéssel a végén (01:54).

Ez azonban már sok a két mesternek. Innentől szétesik a mozgás (02:15), nyoma sincs a mérkőzés elején látható összeszedettségnek. Ebből fakadnak a sérülések, és az egyik versenyző úgy dönt, megóvja saját testi épségét. Valószínűleg elmormol magában egy „bocsáss meg”-et, azután rendesen odazúz a kollégának (02:18). Érdemes megfigyelni, milyen rutinosan kapja el ellenfele fejét, és kíséri óvatosan a földre, nehogy a másiknak (további) baja essen. Ezt teszik a tapasztalat meg az évek.

Mindenesetre a karate hatékonyságát illetően nem sok kétség marad az emberben.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A kívülállók sokszor úgy gondolják, hogy a harcművészetek valamiféle morális többlettel bírnak a nyugati küzdősportokhoz képest. Mielőtt nagyon elszállnánk, felidézném az egyik legnevesebb magyar harcművész szavait: „Az a baj a harcművészettel, hogy teli van bunkókkal”.

Persze, nagy kérdés, hogy a nyugati sportok, és az újkori olimpiai mozgalom alapítói sportszerűnek minősítenék-e azt, ami ma, akár az amatőr, akár az élsportban folyik. Attól tartok, nekik egészen más képük volt a sportemberről és a sportszerűségről. A nyugati sportok szellemi alapjait erodálta a pénz, illetve az, hogy mára megváltozott a világ. Kérdés, mi maradt meg a hagyományos harcművészetek eredeti szellemiségéből.

Etika és morál

Amikor a harcművészeteket a társadalmi-, illetve az önnevelés eszközévé tették, nagyon pontosan kijelölték azokat az értékeket, aminek a hagyományos harcművészet az elismertségét köszönheti. Ez az a többlet, ami azután kisugárzott a távol-keleti harcművészetek egészére. A probléma csak az – Funakoshi sensei kedvelt mondását idézve –, hogy nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.

A harcművészet összetett dolog. Nem elég odaállni és bírni a pofonokat, bizonyos szellemi és morális alapokra is szükség van ahhoz, hogy valaki joggal nevezhesse mesternek magát. Lehet valaki jó bunyós, akár bushi, de ettől még nem lesz harcművész a szó XIX. század végi értelmében. És a fordítottja is igaz: hiába végtelenül tiszta valaki, ha nem bírja a fájdalmat, és nem szereti odatenni magát, akkor mozgásművészetet és nem harcművészetet csinál.

Ez önmagában nem lenne probléma. Semmi gond azzal, ha valaki bármilyen küzdőrendszert saját anyagi helyzetének javítására, vagy dédelgetett énképének fényezésére használ. Ő amikor reggelente belenéz a tükörbe, nem lát semmi különöset. A környezetének pedig vagy feltűnik a dolog, vagy nem. Azért a tanítványnak is van felelőssége abban, hogy kitől tanul.

Az viszont már baj, amikor valaki azt hiszi, hogy a rang előnyöket, és nem fokozott felelősséget jelent. Főleg azért, mert sokan a hagyományos harcművészeteket övező szellemiség miatt választják valamelyik távol-keleti rendszert. Különösen, ha a mester maga is szívesen hivatkozik ezekre az értékekre – miközben sokszor fel se fogja, miről beszél.

A csoportépítés

Mindennek következtében gyökeresen megváltozik a csoportépítés jellege. A csapat összetartó ereje a közös cél és szellemiség helyett a kiválasztottság tudat és a közös ellenségkép lesz. Egyre nagyobb hangsúly tevődik a külsőségekre. Megjelenik a kötelező egyenruha, és a rangok végtelenségig cizellált rendszere.

Bár a módszer rendkívül hatékony, hátulütője, hogy legfeljebb középtávon működik, hiszen a külvilág és a csoport értékrendje közötti folyamatos súrlódás előbb-utóbb szétzilálja a társaságot.

A távol-keleti harcművészetek meghódították a világot, de közben elveszítették önmagukat. Ideje felkötnünk a fehér övet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Amikor a harcművészetet elhelyezzük a mai iskolarendszerben, első lépésben célszerű kijelölni azokat a célokat, amelyek mentén a tantárgy beépíthető az oktatásba. Az önismereten túl – ami a hatékony tanulás elengedhetetlen eleme – az analitikus gondolkozás, az együttműködés, a nyitottság, előítélet mentesség, tolerancia, konszenzuskeresés, a felelős döntés, a hatékony problémamegoldás és stratégiai gondolkodás nagy valószínűséggel belekerülnek ebbe a halmazba. Mivel ezek a célok többségében nem tartoznak a hagyományos harcművészetek eredeti anyagába, komoly kihívást jelent a harcművészet integrálása a nyugati oktatási rendszerbe.

Harcművészek előszeretettel idézik Funakoshi mester mondását, miszerint „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” A dolog szépséghibája, hogy ez egy ősi görög mondás, amit a mester széleskörű műveltséggel rendelkező irodalomtanár lévén természetesen tudott, míg hozzánk már az évezredes keleti bölcsesség gyöngyszemeként szivárgott vissza.

A dolog jól példázza, hogy milyen messze kerültünk a hagyományos harcművészet eredeti embereszményétől, miközben a harcművészetekben a keleti és nyugati értékek ötvözése talán kicsit jobban is sikerült a kelleténél.

Alapok

Első lépésként – amikor az edzés erőnléti részénél a tanítványokat szembesítjük azzal, hogy az önmagukról való elképzeléseik milyen távol esnek a valóságtól – célszerű megismertetni őket a feladat fogalmával.

Az oktatásügy egyik legnagyobb hiányossága – amivel egyetemi szinten azért meglepő találkozni –, hogy a diákokban nem tudatosult, mit jelent a feladat. Fogalmuk sincs arról, hogy a feladat azt jelenti, hogy pontosan azt kell teljesíteni, amit kérnek tőlük. Milliméterre. A minimumot 100 %-ra, és nem bizonyos szempontból többet, más szempontból kevesebbet.

Az oktatási rendszer alapvető hibája, hogy megengedi, hogy a diákok más jellegű többletmunkával kiválthassanak bizonyos hiányosságokat. Úgy gondolják, hogy majd a gyakorlatban úgyis megtanulja. A tapasztalatok viszont mást mutatnak. Ezek után illuzórikus feltételezni, hogy a diák fölfogja, hogy mit várnak tőle – ami azért problémás, mert innentől nem az ő döntésén, kitartásán és szorgalmán múlik, hogy megfelelő módon sajátítja- el az anyagot, hanem a szerencsén. Tapasztalataim szerint az egyetem első két, két és fél éve azzal telik, hogy megszerezzék ezt a készséget, ami mérhetetlen idő, pénz és energiapazarlás.

A harcművészet oktatás nagy előnye, hogy ez a műfaj nem ismeri a félmegoldásokat. Itt csak 0 és 100%-os teljesítmény van. Vagy beledöngölik az embert a betonba, vagy nem. És mivel a dolog elég fájdalmas, kevésbé hatékonyan működnek az énvédő mechanizmusok. Ebből következően, könnyebb megérteni bizonyos tanításokat.

Ha az ember pontosan kijelöli a stratégiai céljait, a harcművészetnek komoly szerepe lehet az oktatásban. Ezt persze nem lehet pár jól hangzó szlogennel megúszni. El kell mélyedni a harcművészetben, és az oktatási rendszerben is, és ugyanolyan szívós kitartással megteremteni a kettő egységét, ahogy felépítettük önmagunkat is.

A hagyományos karate példáján látszik, hogy ha jól rakják le az alapokat, és végtelenül precízen építik fel a rendszert, az milyen sokáig kitart. És az is, hogy mikor szem elől vesztik az eredeti célokat, hogyan hullik darabjaira az egész.

Nem elég pusztán a technikákat hozzácsiszolni a jelen követelményeihez.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A hagyományos harcművészet pedagógiai rendszer, és azon belül is a nevelés, később az önnevelés eszköze. Amikor a harcművészeteket a XXI. századi oktatási rendszerbe próbáljuk illeszteni, nem érdemes mindenben követni a hagyományokat. A harcművészet lényeges eleme a folyamatos változás, alkalmazkodás – még akkor is, ha bizonyos dolgok soha se változnak. De épp azért született számtalan stílus az évszázadok folyamán, mert mindig a pillanatnyi viszonyokhoz kellett igazítani a harcművészetek elemrepertoárját és módszertanát.

Egy dolgot az elején le kell szögezni: a harcművészet nem valamiféle univerzális csodaszer, és ebből fakadóan nem való mindenkinek. A harcművészet rendszeres fizikai fájdalommal jár, amit nem mindenki tolerál. Aki ezt tagadja, az félrevezeti a tanítványait, márpedig önismereti rendszert nem célszerű hazugságra építeni.

Tévedés azt hinni, hogy a harcművészetből kihagyható a hatékonyság. Nem lehet csupán a belső küzdelemre, önmagunk legyőzésére koncentrálni. Ha valaki harcművészetet gyakorol, az azt jelenti, hogy időről-időre oda kell zúzni egymásnak. A harcművészetnek épp ezért választható tárgynak kell lennie, mert ez folyamatos megújulásra, tökéletesedésre sarkallja az oktatót. Ha van értelme a hagyományos harcművészetben a versenynek, ez a terület egész biztosan az.

És ezzel máris benn vagyunk a közepében: mik azok a célkitűzések, amelyeket érdemes megjeleníteni a XXI. századi oktatási rendszerbe ágyazott harcművészetekben.

Önismeret

A harcművészet elválaszthatatlan az önismerettől. Ha az ember nem ismeri önmagát, a győzelem vagy vereség csupán a szerencse dolga.

Az önismeretet érdemes a test megismerésével kezdeni, mert ezek azok a keretek, amik között leéljük az életünket, és ezt - ahogy a Kámaszútra mondja - "nem taníthatja meg más, csak a tapasztalat". A harcművészet annak érdekében (is) próbálja megteremteni a test és szellem harmóniáját, hogy az ember mindig a lehető leghatékonyabban használhassa ki adottságait. Az ősidőkben ez a túlélést jelentette, ma egy minőségileg más élet lehetőségét. Amíg az ember nem képes tökéletesen beélni és használni a testét, nem beszélhetünk önismeretről.

A test megismerését a gondolataink eredetének feltárása követi: miért gondoljuk a dolgokról azt, amit. Ez megint többéves folyamat. Amikor az ember tisztán látja gondolatai eredőjét, azt is látni fogja, hogy ezek milyen érzelmeket generálnak benne. Talán ez a legnehezebb, hogy az ember megszabaduljon a belénevelt feltételes reflexek által gerjesztett érzelmektől.

A legtöbb ember nem azonos önmagával. A problémáink jórészt abból fakadnak, hogy olyan elvárásoknak próbálunk megfelelni, amelyek ellentétesek a lényünkkel. De ha lemetsszük magunkról mindazt, amit a környezetünk belénk nevelt, és tisztán látjuk önmagunkat, akkor már úgy építhetjük fel az életünket, hogy ne legyenek belső konfliktusaink.

A test és szellem harmóniája

A test harmóniája tükrözi a szellem harmóniáját. Mindenkin látszik, amikor egyensúlyban van, vagy pedig nyomasztja valami. De a dolog megfordítható: ha a test harmóniában van, az visszahat a szellemre is. Az edzések során azért hozzuk létre a test harmóniáját, hogy ezáltal megtaláljuk az egész ember harmóniáját. Mikor ez megtörténik, meg lehet mutatni a célt, ami felé törekszünk. Az évek során egyre gyakrabban érjük el ezt az állapotot, azután a harmonikus időszakok kerülnek túlsúlyba, és végül természetessé válik.

Ha ezt edzésen sikerül elérni, meg fog jelenni az élet más területein is.

A következő részben itt folytatjuk.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)