A XIX. század végén többféle sportot integráltak az iskolai oktatásba. Számos sport született azzal a céllal, hogy a lehető legjobban segítsék a korabeli iskolarendszer által preferált célokat: a csapatmunkát, a versenyt, a taktikai készségek kifejlesztését, a bátorságot, a testi-lelki állóképességet. Mindebben nem nehéz felfedezni az ipari-társadalmi előnyük boldog tudatában terjeszkedő kapitalista birodalmak ideológiáját.

Aztán, ahogy lassan megszűnt a nyugati társadalmak hegemóniája, úgy üresedett ki a nyugati sportok szellemisége is. A világ átalakult, és ezzel egyidejűleg korszerűtlenné vált a sport szellemi háttere. A sport eszközből cél, megmérettetésből versengés, játékból munka, szórakozásból szórakoztatás lett. A versenysport ma már a szórakoztatóipar legjövedelmezőbb ágainak egyike.

Ahogy erodálódott a sportoktatás eredeti szerepe, fókusza egyre inkább az emberi teljesítmény maximalizálására tevődött át. Ezek centiméterben, másodpercekben, gólokban mérhető eredmények. Miközben az élsport mind jobban összefonódott a legkülönfélébb tudományágakkal, az iskolai testnevelés oktatás egyre inkább elveszítette kapcsolatát azzal a pedagógiai rendszerrel, amelynek eredetileg szerves része volt.

A sportoktatás lecsupaszodott az „ép testben ép lélek” jelszavára, ami célkitűzésből kijelentéssé vált. A testnevelés célja a testedzés maga – később már ez se: csupán a testedzés iránti érdeklődés felkeltése lett. Senkiben sem merül fel, mire tanítanak ezek a sportok. Nem érezzük, hogy a fair play eszménye a törvény előtti egyenlőség elvéből fakad, és valójában a képességek minden zavaró körülménytől mentes összemérésének tiszta terepe.

Nem tanítjuk meg, milyen képességekkel lehet legyőzni a nyers erőt, se azt, hogyan használhatja az ember a lehető legoptimálisabban saját adottságait. Egy hatékony mozdulatot nem elég bemutatni: ha nincs mögötte pedagógiai szándék, az önismeretre való nevelés igénye, nem alkot szerves egységet az iskolában kapott más ismeretekkel, akkor olyan légüres térben lebeg a testedzés, mint ahogyan most teszi.

A sportoktatás a XIX. század végén még a polgári társadalom értékeinek megtestesülése volt. Később egyre inkább lecsupaszodott a leendő katonák fizikai képességeinek fejlesztésére – aminek egyik legtisztább formája a Levente mozgalomban érhető tetten. Ez a hagyomány bukkan föl a cserkészetben, illetve úttörőmozgalomban is, de az általános hadkötelezettség megszüntetésével az iskolai testnevelés az utolsó hagyományos társadalmi kapaszkodóját is elveszítette.

Nem véletlenül fordulnak nagy tömegek a szabadidősportok felé. A szabadidősport az egyéni fejlődés, az önismeret külső teljesítménykényszertől mentes terepe. Mint ilyen, sokkal inkább megtestesíti a mai nyugati egyéni szabadság eszményét a nagy szövetségekbe tömörülő, hagyományos sportoknál.

A modern testnevelés oktatás ezt a trendet követve fordul az egészségnevelés felé, ami kétségkívül sokkal hatékonyabb, mint ha a professzionális sportok irányába igyekeznének terelgetni a diákokat. Ugyanakkor látni kell, hogy a jelenlegi testnevelés oktatásnak érintőleges kapcsolata sincs a többi tárggyal, arról meg végképp nem lehet beszélni, hogy az oktatási-nevelési rendszer szerves részeként jelenítené meg anyagában és módszertanában az iskolarendszer céljait.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet nem sport. A harcművészet életforma. Egy időben a legtöbb harcművész szinte biztosan ezt válaszolta, ha megkérdezték tőle: „Mit sportolsz?”

Persze ez csak részben igaz. Egyfelől mert eredetileg a nyugati sportok szellemi-kulturális háttere legalább olyan mély, mint a harcművészeteké. Másfelől, mert azt a koncepciót, hogy a testedzést az iskolai oktatási keretbe illesztve, az iskola által közvetített társadalmi célok elérésére használják, a nyugati mintára kiépülő távol-keleti iskolarendszer – mint oly sok mást – az akkori Európából vette át.

Az is igaz, hogy mikor az 1960-as, ’70-es években a harcművészetek meghódították a világot, minden változás ellenére sokkal jobban képviselték a XIX. század végi oktatási rendszer egykori szellemiségét, mint a nyugati sportágak abban az időben. Ez a szellemiség vonzotta azokat a tömegeket, akik meg akarták érteni a Japán gazdasági csoda mozgatórugóját – még akkor is, ha ez a törekvés a legtöbb emberben nem feltétlenül volt tudatos. A judo és a karate egy határozott szellemi háttérrel rendelkező, hatékony életstratégiát kínált. Ráadásul ez a két iskola – a legtöbb távol-keleti rendszerrel ellentétben – végtelenül gondosan kidolgozott oktatási-nevelési célokkal, módszertannal rendelkezett.

A hagyományos harcművészetek napjainkra jelentősen visszaszorultak. Részint azért, mert folyamatosan igazgatták a változó körülményekhez, és az eredeti koncepciót szem elől veszítve, egyfajta üzletté alakították a harcművészetet. Részint pedig azért – és ez a hagyományos harcművészetek elsorvasztásának másik útja –, mert egyáltalán nem alkalmazkodtak a változó körülményekhez, és igyekeztek megőrizni a hajdan hatékonynak bizonyuló törzsanyagot és oktatási rendszert.

Napjainkban a különböző küzdősporttá, vagy ezzel teljes ellentétben, egyfajta misztikus alapú, életvezetési rendszerré átalakult harcművészeti stílusok azért jóval sikeresebbek, mint a hagyományos harcművészetek, mert azonosak önmagukkal. A profi sport, a maga nyers valójában, a küzdelemről és a pénzkeresetről szól. A különböző misztikus rendszerek egyfajta sajátos életstratégiát kínálnak az arra fogékonyaknak, ami megint egy rendkívül határozott, egyértelmű üzenet. Ráadásul üzletnek se rossz.

A hagyományos harcművészet viszont teljesen elveszítette talaját. Nem azért, mert – nyugati mintára – bevezették a versenyeket, ami teljesen idegen a hagyományos harcművészet eredeti céljától. Nem azért, mert – úgymond amiatt, hogy jobban tudják motiválni a nyugati tanítványokat – létrehozták a rangok végtelenített rendszerét. Hanem azért, mert ezek a pedagógiai eszközök lassanként céllá váltak, és eközben elfelejtették hozzáigazítani a harcművészeteket a mindenkori iskolarendszer oktatási-nevelési céljaihoz.

Ha vissza akarjuk kapni a hagyományos harcművészet szellemiségét, akkor nem a budo gyökereihez, hanem az iskolarendszer pedagógiai céljaihoz, módszertanához kell visszatérni.

Mindig, jelen időben.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Az akciófilmek kedvelt momentuma, amikor a hős valami miatt elveszti látását, és kénytelen a megérzéseire hagyatkozva küzdeni. Bár ez erősen feltupírozott megjelenítése a valóságnak, kétségtelen tény, hogy bunyó közben az ember nem csupán a látására hagyatkozik. Leginkább a kínai stílusokra jellemző, hogy bizonyos gyakorlatokat előszeretettel végeznek bekötött szemmel, de más irányzatokban is előfordul, hogy vakon kell hárítani a támadásokat. Hogy azután ki milyen módon – bőrreflexszel, csi érzékeléssel, auralátással, stb. – magyarázza a jelenséget, az már egyéni gusztus kérdése.

A sokévi gyakorlás mindenkiben kifejleszti azt a tapasztalatot, hogy akkor is tudja, milyen helyzetben van az ellenfele, ha valami miatt nem látja tisztán. Nem kell odanéznie, tudja hol van a keze, mire kell vigyázni, hogyan billentheti ki az egyensúlyából. A váll helyzetéből tudni lehet, melyik láb van elől, nem kell lepislogni a lábsöpréshez. Sokszor egy elfutó kontaktusból lehet érezni, hogyan dobható meg a másik, vagy, hogy hol érdemes megütni. Ez persze nem boszorkányság, hanem olyan készség, amit a hosszú évek tapasztalata alakít ki az emberben.

Ha kicsit belegondolunk, megtaláljuk mágikus képességünk magyarázatát, hiszen érzékszerveink révén az agyunk akkor is pontosan érzékeli környezetünket, ha a reakcióink egyáltalán nem tudatosak. Kétféle módon lehet megközelíteni ezt a jelenséget: az egyik, hogy az ember gondosan felfejti, milyen helyzetben mik az árulkodó jelek, és ezt átadja a tanítványainak. Ezzel egyfelől arra neveli őket, hogy tudatosan gondolkozzanak, másfelől viszont olyan folyamatokat épít beléjük, ami meggátolja, hogy eredményesen reagáljanak éles helyzetben. A másik lehetőség, hogy – misztikus körítéssel vagy anélkül – orrvérzésig gyakoroltatja őket, és kihagyja a tudatosságot.

A mai anyag azért érdekes, mert kiderül belőle, hogy a küzdősportnak tekintett muay thaiban mennyire elevenen élnek az ősi edzésmódszerek. Márpedig ennek egyetlen oka lehet, hogy működik a dolog. A muay thai állóharc és a judo típusú földharc kombinációja mutatja, hogy milyen gondos edzésmunkával készítik fel a versenyzőiket. Ha állásból csinálnák ugyanezt, óhatatlanul az egyensúlyelvétel irányába tolódna a dolog. Csakhogy a thai boksz ringben nem a dobások a legveszélyesebbek az összeakaszkodásnál, hanem a sunyi módon becsúszó könyékütések. Ahhoz túl közel vannak egymáshoz a srácok, hogy lássák, mire készül a másik. A test helyzetéből kell megérezni, jön-e a könyök, és ha igen, milyen szögből, irányból - bár ezen a felvételen, érthető okokból, nem rendezik át egymás fogsorát. A gyurmázás pedig – egyáltalán nem mellékesen – erőnlétinek se rossz.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A harcművészet társas műfaj. Nem arról van szó, hogy ne lehetne egyedül edzeni (00:24, 00:28, 00:30, 00:41, 00:44), de azért nem árt, ha áll valaki az emberrel szemben. Ez az erősítésre is igaz (00:45). A Mafláson korábban már volt egy poszt a hagyományos karate erősítéséről, és felvillantottuk a modern birkózás hasonló jellegű gyakorlatait is. Most ismét a nyugati hagyományhoz nyúlunk vissza, hiszen a gyurmázáshoz pokoli fizikum kell. Ráadásul ebben a műfajban a társ legtöbbször adott, csupán meg kell ragadni a lehetőséget…

A jó erőnléti tréning mindig túlmutat önmagán. Bár nem lehet elégszer elmondani, hogy megfelelő fizikum nélkül nincs hatékony önvédelem, a hagyományos harcművészet – ahogyan a XIX. századi nyugati sport is – nem ragadt le a gyakorlati alkalmazásnál, hanem jóval szélesebb, oktatási, nevelési és társadalmi célokat tűzött maga elé.

A jól felépített erősítés egyfelől rádöbbenti saját korlátaira a tanulót, másfelől arra is rámutat, hogy ezek a korlátok tágíthatók. A harcművészet oktatása során az egyik leglényegesebb feladat, hogy felszámoljuk a diák hamis énképét, és rávezessük, kicsoda ő valójában. Természetesen arra is meg kell tanítani, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen, minden előnyével és hátrányával együtt.

Kevés dolog kovácsolja össze úgy az embereket, mint a közösen átélt megpróbáltatások. A közös szenvedés a csoportépítés egyik leghatékonyabb módja. Ezt a felismerést évezredek óta kamatoztatják a harcászatban.

Némi odafigyeléssel azonban sokkal többet hozhatunk ki ezekből a gyakorlatokból: az önismeret mellett a feladat fogalmának megértését, a precizitást, a testtudatosság-, az anatómia- és a testmechanika alapjain túl, a másikra való ráhangolódást, a csapatmunkát is beleépíthetjük az erősítésbe. Ha mindig új szempontot adunk a végrehajtáshoz, megelőzhetjük, hogy unalmas legyen az erősítés – a megfelelő ismétlésszámot ugyanis a legtudatosabb edzésmunka sem pótolhatja.

Ugyanakkor az is igaz, hogy tudatosság nélkül a végtelen sorozatokba ölt órák jó része holt idő, hiszen csak elenyészően kevés ember képes bármilyen mozdulatsort hatékonyan végrehajtani anélkül, hogy megértené azt. Az igazán jól felépített elméleti háttér arra is megtanít, hogy sose sajátíthatunk el semmit tökéletesen, hiszen nem a dolgot, hanem önmagunkat tanuljuk, ami sosem ér véget. Az ember folyamatosan változik, és aki nem hangolja be nap, mint nap önmagát, egy idő után arra ébred, hogy mindent elfelejtett, amit régen tudott.

Az erősítéshez nem mindig adott a megfelelően felszerelt edzőterem, a partner viszont legtöbbször kéznél van (00:21, 00:52, 01:03). Az ilyen jellegű páros gyakorlatok akkor igazán ütősek, ha mindkét felet megdolgozatják (00:34, 00:50). De beleépíthetjük a gyakorlatokba a másik iránti felelősséget (00:32), az összhangot (00:23, 00:46, 00:54), vagy akár a dinamikát is (00:37). Más elemek remekül pótolják a súlyzót vagy az erőgépeket (00:36, 00:47, 00:58).

Persze ezekre a gyakorlatokra is igaz, hogy célszerű úgy összerakni őket, hogy ne vágják haza az izületeket. Még akkor is, ha mint tudjuk, a harcművészet nem egészséges.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Valójában sose értettem, hogy az emberek többsége miért megy be a ringbe, ketrecbe, stb, amikor láthatóan nem élvezi azt, amit csinál. Persze számtalan jó okot tudok rá: a pénz miatt, azért, mert bizonyítani akar, reklámcélból, vagy pusztán amiatt, mert fogalma sincs arról, ki ő, és mi jó neki, de ennek eredményeként a mérkőzések jó része élvezhetetlen. Persze időről-időre akad egy Dekkers, Tyson, vagy Manhoef, aki azért áll ki a másikkal, mert pusztítani akar, és ilyenkor a versenyeken megcsillan a harc lényege.  

Anderson Silva azok közé tartozik, akikkel egy bizonyos szint alatt nem érdemes kiállni. Az MMA kétségkívül sport, de azért már láttunk széttépett könyököt, vállat, bokát, térdet, szilánkosra tört állat, arcot, rongyként fityegő sípcsontot. Ez nem az a műfaj, ahol kémiai segédlet nélkül bárki is aratna, de a teljesítményfokozók önmagukban nem elégségesek. Ezek csak arra valók, hogy kiteljesítsék a kitűnő fizikai és mentális adottságokat. Hogy ez kinek, miért, mennyiben és milyen távon éri meg, abba most ne menjünk bele. A profi bunyó eszköztárába, edzésmódszerébe vastagon beletartozik a kémia. Ez persze komoly előnyt jelent az átlagemberrel szemben, ám a ringben, ketrecben, ahol hasonló módon felkészült ellenfelekkel kerül szembe a versenyző, látványosan kijönnek a genetikai adottságok közti különbségek.

Amit Silva ellenfele is érzékel – bár az a gyanúm, hogy már későn. A kezdés után a versenyzők megindulnak egymás felé, de Silva kihívója egy idő után hátrálni kezd (00:06). Gondolom, ebben a pillanatban tudatosult benne, mekkora fába vágta a fejszéjét, csak ilyenkor már nem illendő lemondani az összecsapást. Úgyhogy mégis csak odamegy, és biztonságos távolból üt (00:09), nehogy elérje ellenfelét. Aztán egyre vitézebbül lopja a távolságot, sőt még egy bátortalan combost is megereszt (00:16). Ettől valahogy megjön a bátorsága, és nekiugrik ellenfelének (00:19), de ebben sincs túl sok meggyőződés. Egy pillanatra úgy tűnik, sikerül felpörgetnie magát (00:25), ám nem sokkal ezután visszazuhan a korábbi, tiszteletteljes állapotába (00:31, 00:46).

Végül némi hezitálás után Silva szánja rá magát, hogy egy kis életet leheljen a bunyóba (01:02, 01:05), majd végre összeugranak (01:18).

Ekkor már látványosan kijönnek a különbségek. A másik próbálja bontani a fogást, elég rendeseket odacsap (01:24, 01:25, 01:26, 01:36), de semmi eredménye. Csak annyit ér el, hogy bekap még pár térdest (01:27, 01:28, 01.36, 01:37, 01:38), bár könyököst megússza (01:33). Ekkor.

Mindenestre felfogja, hogy oda kell tennie magát (01:46), de ezekből az ütésekből is hiányzik a meggyőződés (01:48). Silva megmutatja neki, hogy kéne ennek kinéznie (01:49, 01:50, 01:53, 01:55), azonban ellenfele nem igazán érti a tanítást.

A leghátborzongatóbb az a higgadt unalom, amivel Silva végül kivégzi az ellenfelét (02:05). Még föl se szívta magát igazán.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ezek a San Diego-i srácok nem sokat tökölnek a hagyományokkal – legalábbis, ami a külsőségeket illeti. Illetve – ha máshonnan nézem –, visszatérnek a hagyományokhoz, hiszen az ő felfogásukban egyedül a hatékonyság számít. Azt már ők tudják, miért alapozzák a késharcra az utcai önvédelmüket, de kétségtelen tény, hogy a harcművészetben egyre hangsúlyosabb szerepet kap a penge: igaz az utcán is mind gyakrabban találkozhatunk vele. Attól tartok, olyan spirálba kerültünk, ami senkinek se jó.

Mindenesetre a hozzáállásuk rendkívül egészséges, már ami a saját egészségüket illeti: nekimennek a másiknak, és szétcsapják. Maga a stílus – függetlenül attól, hogy leginkább kést használnak – feltételez némi tömeget és izomerőt, ami arra mutat, hogy tisztában vannak a realitásokkal. Mindenesetre elég hangsúlyos szerepet kap a rendszerben az ökölvívás (00:09, 00:11, 00:24, 00:25, 00:29, 00:45), és a drillekből lejön, hogy nem pontozásos győzelemre hajtanak.

Igyekeznek fegyverként használni a környezetet (00:22, 00:31, 00:32, 01:15, 01:21), és láthatóan van néhány közismert piszkos trükk a tarsolyukban (00:33). Bár váltig állítják, hogy a rendszer gyerekek és nők számára is remekül használható, azért be kell látni, hogy ez csak bizonyos megszorításokkal igaz (00:24), tehát aki azzal a hátsó szándékkal néz le edzésre, hogy ott nádszálvékony fotómodell lányokkal ismerkedjen, az lehetőleg ne ezt a rendszert válassza.

Az edzéseiken elég rendesen odateszik magukat, és stílus a full-contact jellegéből fakadóan időről-időre belefér egy kis kapkodás is (00:55, 00:57), aminek azért vannak következményei (00:37). Mindenesetre eddig még senkinek se ment ki a szeme, vagy, ha igen, akkor reklámcélokból nem mutogatják az illetőt.

A Libre Fighting Fülöp-szigeteki gyökereiből fakadóan elsődlegesen szögekben (01:11), irányokban (01:40, 01:47, 01:56, 02:19, 02:20, 02:24), kizárásban (00:20, 00:31, 00:34, 00:35, 01:17, 01:48, 01:57) és reakciósebességben (00:17, 00:19) gondolkozik – de a késharcot nehéz lenne más felfogással túlélni.

Mindenesetre ez a műfaj nem ismeri a finomkodást. Ha előkerül a kés, csak ölni lehet, és – szerencsés esetben – talán túlélni. A szúrások, vágások nem hatnak azonnal, sokszor még a halálos sebet kapott ellenfél is rendületlenül jön előre. A késharc jellemzője ezért a könyörtelenség. Igyekeznek olyan pozícióba szorítani a másikat, amiben már nem jelent veszélyt, és akkor kezdődik a filézés (00:17, 00:21, 01:21). A tapasztalatok alapján késharcban ez a túlélés záloga.

Ahogy a Hegylakóban mondják: csak egy maradhat. Vagy egy se.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A küzdelemben alapvető, milyen gyorsan képes valaki megragadni a kínálkozó alkalmat. Az utcán még inkább lényeges, hogy képes-e felszívni magát az ember egy tizedmásodperc alatt, ha úgy hozza az élet – ha már a helyzetfelismerés nem működött, és nem tudta elkerülni, vagy megelőzni a konfliktust. Az alábbi gyakorlatokat profi bunyósok számára dolgozták ki, ennek ellenére érdemes megfigyelni, milyen mélyen gyökereznek a harcművészetekben.

Itt elsősorban nem arra gondolok, hogy a bunyóhoz elengedhetetlen készséget fejlesztenek. A versenyzőket a legritkább esetben éri váratlanul a küzdelem. A versenyek helyét, időpontját jó előre kitűzik, szólítják őket a szorítóba, szőnyegre, ketrecbe, tatamira, azt is tudják, mire számíthatnak, sőt a harc kezdetét is gondosan jelzik – egyszóval nemigen érheti őket meglepetésként, hogy oda kell tenniük magukat. Az edzéseken sincs ez nagyon másként. Ha valaki csak úgy heccből ráugrik a másikra, azt elég keményen megtorolja a mester.

Ehhez képest meglepő, hogy meditációval kezdődik a gyakorlat (00:06, 01:06, 02:55, 05:03). Most nem mennék bele, mennyire képes minden gondolatot száműzni agyából az, aki ezt nem gyakorolja, és nem minden idegszálával arra koncentrálni, hogy mikor kell pattannia – azonban pont az lenne a lényeg, hogy nulláról felpörögjön az ember egy tizedmásodperc alatt, ha olyan impulzust kap (00:07). Mint látjuk, ez nem egyformán sikerül a két srácnak (00:08), de a bunyó már csak olyan műfaj, hogy a végén valaki rendszerint alulmarad (00:10). Persze az is igaz, hogy benne van a fordulat lehetősége is (00:17), ám ez a tréning, most nem erről szól.

Az A-típusú versenyző a második körben már igyekszik a maga sunyi módján növelni az esélyeit (00:28), és komoly edzői hiba, hogy a mester nem utasítja az eredeti kiinduló helyzetbe. Jelzem, meg is van az eredménye, ezúttal sokkal gyorsabban sikerül ellenfélével szemben kedvező helyzetbe kerülnie (00:32).

Mindenesetre a következő gyakorlat már felvillant valamit az MMA sokszínűségéből (01:08), hiszen ez a megoldás egy birkózó mérkőzésen elképzelhetetlen lenne. Más kérdés, hogy a következő körben a két srác ösztönösen hazavágja az egészet (02:21).

Újabb gyakorlat, és a jobb oldali srác ezúttal e tudja megállni, hogy javítson valamit az esélyein (03:00). Egyfelől, jó, hogy már dolgozik benne a tapasztalat, másfelől nem szabadna hagyni, hogy becsapja önmagát. Ezzel együtt most rászaladt volna a pofonra (03:05), más kérdés, hogy a kolléga nem ragadta meg a lehetőséget.

Az újabb felállásnál viszont jól látja, hogy a siker kulcsa az, ha kiveszi magát a támadás vonalából (05:07), főleg, hogy ellenfele egyáltalán nem erre számított – bár az edző most végre beleszól.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.