A hagyományos harcművészetek fölött eljárt az idő. A küzdősportok hatékonyabbak, a klasszikus harcművészetek és mozgásművészetek pedig jobban megfelelnek a jelenlegi igényeknek. Az iskolarendszer oktatási-nevelési céljai, módszertana ma már köszönő viszonyban sincsenek a hagyományos harcművészetek anyagával. A modernizálási kísérletek – a rangok, fokozatok végtelenített rendszere, a versenyek – hosszú távon többet ártottak, mint használtak.

A hagyományos harcművészet összetévesztette a célt az eszközzel, illetve elkövette a legnagyobb hibát: nem alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Az irányzatok vezetői lehetőségnek, egyfajta ugródeszkának látták az iskolai jelenlétet, mereven ragaszkodtak a mestereiktől kapott értékrendhez, és nem ismerték fel a hagyományos harcművészetben megtestesülő stratégiai célt. Öröklött értékrendjük logikáját követték, és nem a hagyományos harcművészetekét.

A stílusukat akarták elterjeszteni az adott korszakban népszerű értékek révén, és nem arra használták a harcművészeteket, hogy egyfajta szellemiséget képviseljenek. Az elvek helyett beleragadtak azok megjelenési formáiba. Megőrizték, és nem használták az öröklött pozíciókat.

Bár a hagyományos harcművészetben megjelenik a klasszikus harcművészet, a budo számos eleme, nem azonos azzal. A budo az ősi küzdőstílusokból kialakult pedagógiai rendszer, ami az egyén nevelését célozza. Az egyes irányzatok anyagát lejegyezték, de az oktatási módszereket nem foglalták rendszerbe.

Ezzel szemben a hagyományos harcművészet iskolai tantárgy. Pedagógiai céljait, módszertanát alárendeli az iskolának. A hagyományos harcművészet elsődlegesen az oktatási rendszer által preferált értékeket közvetíti – igaz, ehhez a maga sajátos eszközkészletét használja. Viszont semmiképpen se megy szembe az iskola oktatási-nevelési céljaival.

Alapvető tévedés azt hinni, hogy a hagyományos harcművészet a bushido szellemiségét jeleníti meg. A középkori szamurájok értékrendje az XXI. században anakronizmus lenne. A szamurájok békeidőben a kivégzéseknél segédkeztek, hogy gyakorolják kardforgatásban szerzett jártásságukat. A korabeli japán társadalom merev hierarchiája, a feljebbvalókkal szemben kötelező, feltétlen engedelmesség szintén nem illik napjaink értékrendszerébe. A harcművészetek öröklött felépítése természetesen alkalmas rá, hogy ki-ki létrehozza a maga sajátos világát, akár még mindenféle kellemes illúzióban is ringathatjuk magunkat szamuráj mivoltunkat illetően, azonban önmagunk becsapása is elég távol áll a budo szellemiségétől.

A hagyományos harcművészet nem zárkózhat a szamurájok hagyatékának vélt értékrendjébe. Természetesen sok elemet átvesz a budóból, nemcsak technikailag, hanem abban az értelemben is, hogy a gyakorlást a nevelés eszközének tekinti. Azonban a hagyományos harcművészet elválaszthatatlan a mindenkori iskolarendszer oktatási, nevelési, társadalmi céljaitól, és ezek sok szempontból mások, mint Japánban, a XIX. század fordulóján. Ahhoz, hogy a harcművészet ne egyfajta anakronisztikus jelenség legyen, összhangba kell hozni a jelenlegi oktatási rendszer céljaival és módszertanával.  

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A hagyományos harcművészetekről úgy tartják, hogy szellemiségük a bushidón, vagyis a szamuráj etikán alapul. Ez a kijelentés azonban csak erős megszorításokkal igaz. Kétségtelen tény, hogy az ősi küzdőrendszerekből kialakult hagyományos harcművészetek magukba olvasztották a klasszikus harcművészetek – és ebből fakadóan a szamuráj hagyomány – számos elemét. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos harcművészetek egyúttal a keleti és nyugati szemléletmód szintézisére törekedtek. A modern iskolarendszer volt a születőben lévő japán imperializmus egyik alapköve, és a hagyományos harcművészetek a korabeli iskola oktatási-nevelési céljaival, módszertanával teljes összhangban lévő tantárgyat formáltak a szamurájok hagyatékából.

Aki a hagyományos harcművészetekben a bushido továbbélését látja, az alapvetően nem érti, mit testesít meg a szamuráj etika. A katonai arisztokrácia értékrendje az isteni rend megváltoztathatatlanságán alapul – ezt a felfogást tükrözte a japán társadalom kasztrendszerszerű hierarchiája is. A születési előjogok kőbe vésett rendszere eleve meghatározta, ki milyen pályát futhat be az életben. Azt a közrendűt, aki ma a szamurájok örökösének tekinti magát, nagyon kellemetlen meglepetések érnék, ha valamilyen csoda folytán visszarepülne az általa olyannyira istenített japán középkorba. Ezért olyan végtelenül mulatságosak a szamuráj páncélzatban pózoló gaijinok.

A XIX. század második felében a japán uralkodó osztály lépéskényszerbe került, hiszen az elzárkózás mindaddig jól bevált politikája többé már nem jelentett védelmet. Ha nem akarták elveszíteni a hatalmukat – márpedig nem akarták –, gyökeres társadalmi reformokra volt szükség. Ezért bizonyos szempontból kiszélesítették a kedvezményezettek körét: a társadalom addigi páriáinak szerepét a leendő gyarmatbirodalom meghódítandó népeire osztották.

A japán uralkodó osztály jelesre vizsgázott. Az ország végtelenül szívós, kitartó munkával néhány évtized alatt elérte stratégiai célját. Bekerült a gyarmatosító nagyhatalmak közé. Mivel folyamatos hódításokra készültek, az oktatásban is előtérbe kerültek a katonai erények: a fegyelem, a bátorság, a hűség, a feljebbvalók iránti tisztelet, az önfeláldozás, és a feltétlen engedelmesség. A hagyományos harcművészetek anyagában, módszertanában, szervezeti felépítésében pontosan tükröződik mindez. A stratégiai cél viszont elhibázott volt, hiszen a pusztán technológiai fölény révén meghódított gyarmatbirodalmakat egyetlen nagyhatalom se tudta tartósan megtartani. A második világháborút követően az ország talpra állásban még segítettek ezek a mechanizmusok, azonban a tartós gazdasági expanziót nem lehet a háborús stratégiára alapozni, mert akkor odavész a folyamatos növekedést biztosító kölcsönös együttműködés rendszere. Az üzlet nem háború.

A hagyományos harcművészetek betetőzték azt a folyamatot, ami az ősi küzdőrendszerek pedagógiai rendszerré való alakulásával, illetve azzal kezdődött, hogy közrendűeknek is tanítottak harcművészeteket. Ha meg akarjuk érteni a hagyományos harcművészetek szellemét, nem a bushidót, hanem a XIX. század végi, modern japán oktatás anyagát és céljait kell tanulmányoznunk. Más kérdés, hogy a hagyományos harcművészetek nem követték az iskolarendszer változásait, hanem a társadalmi mozgásokat követve küzdősporttá, mozgásművészetté, vagy klasszikus harcművészetté alakultak át.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

Döglődik a gépem, adatokat mentek. A mai poszt még a nap folyamán felkerül. 

Bocs, nekem se öröm.

Napi Maflás

A hagyományos harcművészetek elnevezése első hallásra megtévesztő. Az ember könnyen azt hiheti, hogy ezek a stílusok olyan hagyományőrző rendszerek, amelyek a lehető legtisztább formában kívánják továbbadni a szamuráj szellemiséget. Erről azonban szó sincs. Bár a hagyományos harcművészetek előszeretettel hivatkoznak ősi gyökereikre, kevés olyan irányzat akadt, amelyik ilyen bátor kézzel nyúlt volna a klasszikus harcművészeti stílusok örökségéhez – és itt elsődlegesen nem a technikákra gondolok.

A hagyományos harcművészetek arra törekedtek, hogy az iskolai oktatásba tökéletesen illeszkedő tantárgyat formáljanak a régi közelharc rendszerekből. A harcművészetekben már jóval korábban megjelent az igény, hogy a fegyverforgatás gyakorlatában való elmélyülés révén formálják az ember jellemét – a távol-keleti közelharc rendszerek valójában ekkortól tekinthetők művészeteknek. A hagyományos harcművészet azonban jóval tovább lép, amikor iskolai tantárggyá alakítja az ősi stílusok anyagát.

Noha az alapítók az ősi és a modern szemlélet ötvözéséről beszélnek, valójában gyökeres fordulatról van szó. Bár a képzésben megjelennek a harcművészeti iskolák alapvető értékei, a hagyományos harcművészetet a XIX. századvégi japán iskolarendszer oktatási-nevelési céljainak és módszertanának rendelik alá. Ezen a tényen az se változtat, hogy a korabeli oktatásban a szamuráj értékrend számos eleme is megtalálható.

A japán iskolarendszert végtelen hatékonyság jellemezte. Komoly szerepet játszott abban, hogy a feudális szigetország néhány évtized alatt a cári Oroszországot legyőző, modern imperialista állammá vált. Japán a második világháború után megismételte ezt a csodát, amikor legyőzött és megszállt vesztes országból nem egészen húsz év után a világ egyik vezető ipari nagyhatalma lett – miközben saját nyersanyag forrásai egyáltalán nem predesztinálták erre a szerepre.

A hagyományos harcművészetek pontosan tükrözik a XIX. századvégi japán oktatási rendszer céljait és módszertanát. A hatékonyság növelése érdekében átveszik a nyugati kultúra számos elemét, de egyúttal átörökítik a feudális rend jellemzőit: a feljebbvalónak kijáró feltétlen tiszteletet és engedelmességet, a kötelességtudatot, a közös munkát, az egyéni kezdeményezések megjelenítésének végtelenül leszűkített rendszerét. A hagyományos harcművészetek mind a mai napig őrzik a szamuráj iskolák katonai jellegét. A rendszer célját, működését a vezető akaratának rendelik alá, és a hierarchikus felépítés biztosítja, hogy a közös munka során a lehető leghatékonyabban teljesítsék a kitűzött célokat. Mindezt a művészetekből átvett, tökéletességre való törekvéssel ötvözték. A hagyományos harcművészet olyan lojális alattvalókat nevel, akik a maguk területén tökéletes hatékonyságra törekedve végzik munkájukat a közösség boldogulásának érdekében.

Ám a hagyományos harcművészetek oktatási rendszerbe illesztésével mindenki számára elérhetővé tették azok anyagát. Ráadásul nyugatiaknak is tanították a rendszert. Mindez gyökeres szemléletváltozást jelentett, hiszen a hajdan az uralkodó osztály hatalmát biztosító tudás az ország gazdasági felemelkedésének, és a japán kulturális kapcsolatok megerősítésének eszközévé vált.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészeteket gyakran tekintik egyfajta, távol-keleti eredetű küzdősportoknak. Valljuk be, a kívülálló joggal gondolja így. Több stílus mindent megtett azért, hogy a judo mintájára bekerülhessen az olimpiai sportágak közé. A K1 és a MMA versenyek pedig kifejezetten népszerű médiaeseménynek számítanak, és egyik fő vonzerejük, hogy a legkülönfélébb irányzatok képviselői mérik össze tudásukat.

Bár sokszor elmondjuk, hogy a harcművészet nem sport, a dolog nem ilyen egyszerű. Az első hagyományos harcművészet, amelyik bekerült a modern oktatási rendszerbe, kifejezetten pártolta a nyugati mintára megrendezett versenyeket. A judo ugyanis a szamuráj hagyományok és szellemiség megőrzése mellett, a keleti és nyugati értékek szintézisét kívánta létrehozni.

Amikor 1854-ben Matthew C. Perry sorhajókapitány flottája kikötött Japánban, és a szigetország kénytelen volt feladni az elzárkózás politikáját, az ország vezetése fájdalmasan szembesült azzal, hogy hazájuk mennyire versenyképtelen. Az ezt követő évtizedekben került sor Japán modernizációjára, amelynek során a hagyományos szellemiséget ötvözték a nyugati vívmányokkal. A kulcsszó a hatékonyság lett.

Japán nem csak arra törekedett, hogy meghonosítsa mindazt, amit a külvilágban találva értékesnek talált, hanem ezzel egyidejűleg a japán kultúra egyes elemeit is igyekezett elterjeszteni a világban. Ez a kulturális expanzió egyáltalán nem volt agresszív. Van valami felemelő, naiv báj abban, ahogy a népek és kultúrák testvériségét megteremtve próbáltak egy jobb világot építeni. Ez a szellemiség egyébként egészen az 1970-es évek végéig áthatotta a harcművészeteket.

Jigoro Kano rendkívül gondosan építette fel a maga harcművészeti stílusát, amikor a korabeli angolszász sportok mintájára, a modern iskolarendszer számára is használható, oktatási-nevelési módszert hozott létre. A judóban a XIX. század végi nyugati felfogás legalább annyira meghatározó, mint a hagyományos szamuráj szellemiség egyes elemei. Így került a judóba a speciális gimnasztika, az ellenfél testi épségének megőrzésére való törekvés, és a versenyzés – bár tegyük hozzá, maga az alapító is elborzadt, amikor szembesült azzal, hogyan torzítja el a verseny az általa megalkotott harcművészetet.

Tovább bonyolítja a képet, hogy a távol-keleti harcművészetek elterjedésében komoly szerepet játszottak a versenyek. Ráadásul számos olyan modern rendszer van, amelyik tudatosan építi anyagába a versenyeket. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a versenyzés hosszú távon megöli a harcművészetet. Amint a versenyeredmények elérése lesz a cél – márpedig senki se megy azért versenyre, hogy veszítsen –, a harcművészet küzdősporttá válik.

Elsődlegesen nem arról van szó, hogy a szabályok miatt óhatatlanul szűkül az elemrepertoár. Bőven akad minden igényt kielégítő, reális szabályrendszer. De a sportversenyek szervezése olyan iparággá vált, aminek legfőbb mozgatórugója a profitmaximalizálás – és ez a lehető legtávolabb van a harcművészet pedagógiai célkitűzéseitől.

Ezt az ellentmondást egyes stílusok úgy próbálják feloldani, hogy elválasztják a gyakorlók versenykarrierjét, és a harcművészeti fejlődésüket. Úgy vélik, bizonyos készségek kifejlesztésében a versenyzés komoly előnyökkel jár.

Kétségtelen tény, hogy egy jól összerakott versenyszabályzat esetén nagyon gyorsan kiderül, melyek az élesben eladható technikák, ami jelentősen növeli az ember realitásérzékét. A másik, hogy a ringben muszáj odatennie magát. Ott nem lehet tötyörögni, mert a másik azért áll fel vele szemben, hogy megverje. Ráadásul a kötelek között többféle irányzat képviselőjével találkozhat az ember, ami megint nem hátrány. Ennek ellenére a mai küzdősportok és a harcművészetek célja gyökeresen eltér egymástól. Két külön felfogás, két külön közeg, és azok a harcművészetek, amelyek a versenyzés mellett döntenek hosszú távon küzdősporttá alalkulnak.

Természetesen mindenre lehet példát mondani. Vannak versenyzők, akik kitűnő harcművészek lettek, és vannak harcművészek, akik a ringben is eredményesen szerepeltek. De a versenyzés és a harcművészet is egész embert kíván. Előbb-utóbb dönteni kell, melyiket választjuk – és ez legalább annyira a mester/edző dilemmája, mint a gyakorlóé.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet nem azonos az ősi közelharc rendszerekkel. Túlmutat azokon, hiszen már viszonylag korán egy embereszmény megvalósításának eszközévé vált. A lőfegyverek megjelenésével a közelharcban való jártasság sokat veszített gyakorlati értékéből, aminek következtében e stílusok személyiségformáló jellege még hangsúlyosabbá vált. A harcművészetek már nem az élet-halál küzdelemre összpontosítottak, hanem egyfajta esztétikai-szellemi tökéletességre kezdtek törekedni.

A harcművészet esztétikája sohasem öncélú szépség. Még a leglehetetlenebb megoldás mögött is ott van a hatékonyság szándéka. Más kérdés, hogy számos olyan irányzat akad, amely leginkább valamilyen filozófiai tanítás megtestesüléseként definiálható. Ha ezek a technikák nem működnek megbízhatóan, felmerül az örök kérdés: vajon az elmélet nem állja-e ki a gyakorlat próbáját, vagy pusztán arról van szó, hogy a jelöltnek nem sikerült megfelelő mélységben magáévá tenni a tanítást.

Csakhogy a harcművészet gyakorlati tudomány. Ebben a műfajban nem szabad összekeverni a hatékonyság esztétikáját az esztétikum hatékonyságával. A harcművészet filozófiája, esztétikája a gyakorlatból fakad. A harcművészetből nem kapcsolható ki a harc, a küzdelem, a fájdalom és a hatékonyság. Ez egy olyan művészeti ág, amely a maga sajátos pedagógiai céljait a test-test elleni küzdelem során próbálja megvalósítani.

Azok a rendszerek, amelyek szem elől veszítik a fentieket, inkább nevezhetők mozgásművészetnek, mint harcművészetnek. Ez akkor is igaz, ha valamelyik ősi küzdőstílusból nőttek ki. A harcművészetek számos változáson mentek át az évszázadok során, és elsődlegesen nem a technikai elemrepertoár vagy a szellemi háttér, hanem a gyakorlati alkalmazás köti össze őket a hajdani iskolákkal.

Amint egy stílus elszakad a realitástól, és a maga filozófiai tételeit igyekszik ráerőltetni a valóságra, átcsúszik a mozgásművészetek világába. Nem arról van szó, hogy bizonyos elvek ne testesülnének meg a harcművészeti technikákban. Ráadásul számos olyan stílus akad, amelyik lassan építkezik, hiszen ma már nem élet-halál kérdése, hogy gyorsan sajátítják-e el a tanulók az egyes fogásokat. A is tény, hogy a harcművészet attól művészet, hogy nagyon pontosan megfogalmazott pedagógiai céljai vannak. De ha nem működik a gyakorlatban a rendszer, akkor nem nevezhető harcművészetnek.

Nagyon vékony a harcművészeteket és mozgásművészeteket elválasztó határvonal, hiszen sok esetben közösek a szellemi-technikai gyökereik. Számos mozgásművészet fejlődött ki a harcművészetekből – ráadásul a harcművészetben valahol mindig ott van a mozgásművészet is. Valójában nem a stíluson, hanem az egyénen múlik, hogy harcművészetet vagy mozgásművészetet gyakorol-e. A lényeg, hogy az ember ne akarja önvédelemre alkalmas rendszerként eladni a mozgásművészetet, mert az őszinteség és az önismeret a harcművészetek pedagógiájának kikerülhetetlen eleme.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)

A harcművészet összetett fogalom. Rendszerint az ősi közelharc iskolákból kinőtt távol-keleti rendszereket értjük alatta. A harcművészeteket a közös eredeten túl a sajátos távol-keleti művészetfelfogás is összeköti, ami a tökéletességet nem a műalkotásban, hanem alkotóban kívánja megvalósítani. A művészet csupán az ember tökéletesedésének útja, eszköze. Ez akkor is igaz, ha Funakoshi Gichin, a modern karate egyik megteremtője előszeretettel figyelmeztetett arra, hogy „nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.”

A távol-keleti művészet elválaszthatatlan a filozófiától. Filozófia alatt nem a nyugati értelemben vett nagy szellemi rendszereket, hanem a klasszikus görög filozófia felfogást kell érteni, amely arra törekedett, hogy az ember minden helyzetben megőrizze lelki egyensúlyát.

Míg nyugaton az emberi élet harmóniáját és nyugalmát egyre inkább külső körülményekkel próbálták biztosítani, a Távol-Keleten, ahol nem igazán alakult ki a nyugati demokráciákra jellemző, az egyén jogait és szabad lehetőségeit biztosító jogrend, eleven maradt az a hagyomány, amely az ember belső szabadságát és harmóniáját valamennyi téren függetleníteni akarta a társadalmi környezet alakulásától.

A távol-keleti művészetfelfogás minden olyan tevékenységet művészetnek tekint, ahol ez a cél, a kézművességtől, a teaszertartáson, vagy akár a tűzgyújtáson át, az emberölés különféle módozataiig.

A harcosok rendje különösen fogékonynak bizonyult ezekre a tanításokra, hiszen a fegyverforgató alapvetően fogyóeszköz. A lelki béke és a haláltudat kultusza – legalábbis ideális esetben – hozzásegítette a fegyveres kaszt tagjait, hogy gondolkodás nélkül vessék magukat a küzdelembe. Ez a fajta felfogás, a feltétlen hűséggel és engedelmességgel kiegészülve, mind a mai napig meghatározza a harcművészetek eszmeiségét.

A harcművészet már a késő középkorban, túlmutatva a szakmai fogások rendszerén, az önnevelés, és a végső igazság megismerésének eszközévé vált. Ez a törekvés – a hagyományőrzéssel összefonódva –, biztosította az ősi rendszerek túlélését. A folyamat sikerében komoly szerepet játszott a régi uralkodó osztály hatalmának XIX. századvégi átmentése is.

Ahogy a technológiai fejlődés mindinkább háttérbe szorította a közelharc művészetének gyakorlati alkalmazását, egyre hangsúlyosabbá vált a harcművészetek filozófiai háttere. A harcművészetek pedagógiai célja azonban korántsem egységes, és ebből fakadóan olyan sokszínűek a harcművészetek.

Némelyik irányzat egyfajta szakrális tevékenységként gyakorolja az ősi mozgásformákat, mások mind teljesebben próbálják megőrizni a hajdani eszmeiséget és technikákat, megint mások a mindenkori gyakorlati alkalmazhatóságot tartják elsődlegesnek, és így tovább. Több ezer bejegyzett harcművészetet ismerünk, amelyek időt, pénzt és energiát nem kímélve fontosnak tartották, hogy megkülönböztessék magukat a többi iskolától.

Bár a különböző stílusok máshova helyezik a hangsúlyt, közös bennük, hogy az ősi távol-keleti küzdőrendszerekből erednek, és az, hogy a technikák gyakorlását a tökéletesség eléréséhez vezető útnak, az önnevelés eszközének tekintik.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)