Most, hogy végre biztos lehetek a dolgomban, felpörgök az órákon. A többiek nem értik, mi történt velem, őket rendesen kinyuvasztotta a térképrajzolás. Stefi morog is valami olyasfélét, hogy látszik, ki végezte a munka dandárját, ám most ez se érdekel. Biztosra veszem, hogy…

Többeket felismerek, másokat nem, néhány arcot pedig nem tudok hova tenni. Hiába próbálom helyszínekhez, emberekhez, helyzetekhez társítani őket. Tudom, hogy éveken át nap mint nap találkoztam velük, mégse tudom felidézni a velük kapcsolatos emlékeimet. Persze ebbe az is vastagon…

Az évek során lassan, nagyon lassan megértettem, hogy gondolkozni tanít. Ma már úgy zajlanak az órák, hogy bevezetésnek elénk teszi az adott ország domborzati térképét, mi meg felvázoljuk, milyen gazdasága lehet. Kilencvenöt százalékban eltaláljuk. Persze utánanézhetnénk óra…

Megcsörren a telefonom. Natalia neve villog a kijelzőn. Az egyik srác rosszalló pillantást vet rám monitora fölül. Veszem az adást, és kimegyek a folyosóra. – Mit csinálsz? – kérdezi Natalia.   – Most fejeztem be a házi dolgozatomat – felelem.…

– Én is – csatlakozik hozzá Stefi. – Jól van – feleli bársonyos hangján Szilvia. Olyan, mint egy ki nem mondott ígéret. A szemem sarkából látom, hogy Natalia szája megfeszül. – Csutakoljátok le az állatot, etessétek meg és mehettek – mondja…

Miközben beszél, besétál a karám közepére, és úgy folytatja: – Mint látjátok, nem használok vele szemben fizikai kényszert: nem kötöm meg, nem ütöm, nem rugdalom: semmilyen módon sem korlátozom a szabadságát. Hagyom, hogy azt csinálja, amit akar, és ez a dolog lényege.…

Az elméletem kimúlik, mielőtt még megoszthattam volna a többiekkel. – Azért szép volt – teszi hozzá vigasztalóan Natalia. Mindenben igazat kell adnom neki, mégis az az érzésem, erőnek erejével próbál elterelni erről a nyomról. Kénytelen vagyok fejet hajtani az érvei…