Ha muay thai, akkor az embernek automatikusan a kőkemény bunyó ugrik be, ahol röpködnek a csonttörő, alsó lábszáras rúgások, térdesek, csattannak a gyilkos könyékütések. A thai bokszban nem finomkodnak. Sokan agyatlan bunyónak tartják, ahol az ütőerő és az állóképesség dönt el mindent, és valójában nem számít a technika, taktika és stratégia – ami persze erős túlzás. Azok, akik a muay thaira esküsznek, ezzel szemben úgy vélik, hogy a szándék, az ütőerő és a kőkeménnyé feledzett test nélkül nincs harcművészet, mert valójában az a lényeg, hogy élesben mi működik. Ezt a vitát hosszan lehetne folytatni, csak éppen nem érdemes. Inkább nézzük Praeng mester bemutatóját, aki a muay thai kevéssé ismert oldalát mutatja meg.

Már a kiinduló helyzet (00:13) is jelzi, hogy ezen a szemináriumon valami egészen másról van szó, mint amit a muay thaitól vár az ember. Ezek a technikák (00:15, 00:21) sokkal jobban illenének egy hagyományos jujutsu vagy Aikido bemutatóhoz, mint ehhez a stílushoz, de persze ez csak azt mutatja, hogy mennyire felületes tudásunk van a thaiföldi irányzatokról. Persze más kérdés, hogy ha erről az oldaláról ismernénk a muay thait, valószínűleg nem ugyanazok az emberek gyakorolnák, mint akik most.

Pedig az első mozdulat (00:43) még klasszikus thai boksz blokk. A folytatás persze egészen másként alakul (00:47), és bár a befejezés is ismerős, nem egészen erre az irányzatra jellemző, mint ahogy a lábolló (01:01) is inkább a kung fu filmekben látott megoldásokra hajaz. Ezzel együtt nekem a jujutsuval foglalkozó shuai jiao mester meggyőzőbbnek tűnt.

Azután ismét klasszikus muay thai technikák következnek (01:29, 01:31, 01:34). A szamárrúgás (01:43) viszont a ’70-es évek önvédelem tankönyveit idézi. Ezt a földrevitelt (02:00), illetve a folytatást (02:05, 02:07) régi karate bemutatókon lehetett látni. Úgy látszik a thai bokszban is alap, noha a befejezés (02:22) inkább a jujutsura jellemző.

A következő négy földrevitel (02:27, 03:03, 03:13, 04:10), és a két kitérés (02:37, 04:19) ismert muay thai technika. A pörgő könyököst (03:07) is jó néhány versenyen láthattuk már. Azután ismét valami egészen más jön (03:22, 04:05). A földrevitel kontrája (03:27) viszont a thaiföldi akciófilmek kedvenc elemei közé tartozik.

De az ismertebb muay thai technikákat (04:25, 04:34, 04:53) is mindig meg lehet fűszerezni valamivel (04:26, 04:57, 04:59), igaz nagy kérdés, hogy mennyire érdemes belemenni ezekbe a megoldásokba. A fogásbontásnál ismét hagyományos thai bokszot láthatunk (05:38, 05:41). Majd ebbe is belecsempésznek egy kis változatosságot (06:00).

Egy kis önvédelem következik, azután muay thai fogásokkal (06:29, 06:32, 06:39) oldják meg ezeket a helyzeteket. A végére még jut pár földrevitel (07:03, 07:09), egy kis fegyveres harc (07:17, 07:27, 07:33, 07:36, 07:40), végül több támadó elleni védekezéssel (07:49, 07:57) zárul a bemutató. Hát…nem bíznám ezekre a fogásokra az életemet. Mindenesetre érdekes.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A gyerekedzés külön műfaj, és csak nagyon kevesen képesek igazán jól csinálni. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a gyerek alapvetően hálás, ha foglalkoznak vele, és ezen túl nincsenek komoly igényei. A másik a szülő, aki örül, ha pár órára lepasszolhatja a srácát, és legfeljebb ködös elképzelései vannak a harcművészetről – ha a gyerek jól érzi magát és hozza az eredményeket, úgy gondolja, minden sínen van. Így aztán a legtöbb gyerekedzés a gyerekmegőrző és az utánpótlás nevelés közti tartományban mozog.

Holott a harcművészetet a századfordulón ugyanúgy iskolai tantárggyá formálták, ahogy a klasszikus angolszász sportokat is. Ez leginkább a karatéra igaz, amit addig csiszolgattak, amíg tökéletesen nem illeszkedett a korabeli iskolarendszer módszertanához és oktatási-nevelési céljaihoz. Ez az összhang persze idővel ugyanúgy megbomlott, ahogy Európában is, de kétségkívül volt egy pillanat, amikor a sport (illetve Japánban a harcművészet) szervesen beleépült az oktatási rendszer egészébe.

A gyerekedzés csak látszólag egyszerű. Nagyon pontosan kell ismerni a különböző korú gyerekek fizikai és mentális képességeit, illetve folyamatosan követni a fejlődésükkel járó változásokat. Itt akár háromhavonta újjá kell építeni mindent. Ráadásul egy csoportban nem fog mindenki egyszerre varázsütésre újabb életszakaszba lépni. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a gyerekcsoport korosztálya ritkán egységes – és ezzel máris bent vagyunk a sűrűjében.

Természetesen igaz, hogy a harcművészet kitűnően alkalmas az önnevelésre és a személyiség-

fejlesztésre, ez azonban nem a harcművészet létéből fakad. A harcművészet csupán eszköz. Pusztán attól, hogy bármely harcművészetet iskolai tantárggyá teszünk, semmi se fog változni. Ahhoz, hogy a harcművészet oktatás hatékonyan segítse a gyerekek tanulmányi előmenetelét, azoknak, akik beillesztik a tantervbe nagyon jól át kell látniuk az iskola célját, működését, és ehhez igazítani a kiválasztott harcművészet anyagát és módszertanát – amitől a magyar oktatásügy anélkül is messze van, hogy távol-keleti harcművészetekkel súlyosbítanánk a helyzetet.

A mai anyag előnye, hogy alapvetően nem az edzésre, hanem azokra a kiegészítő gyakorlatokra koncentrál, amelyeket szinte minden harcművé-

szetben fel lehet használni. Jól épülnek egymásra a mozgáskoordinációs feladatok (00:22, 00:33, 00:45, 01:17). Láthatóan nagy hangsúlyt kap az egyensúlyfejlesztés (01:27, 01:41, 01:57, 02:17, 04:35, 08:13). A Brazil Jiu-jutsu jellegéből fakadóan szívesen dolgoznak a földön (02:58, 03:10, 03:56). Ezek amellett, hogy rendkívül sokrétű gyakorlatok, tökéletesen biztonságosak, ami gyerekedzéseknél elsődleges szempont. Az állóharcban láthatóan szintén ez a legfontosabb (03:59).

A léggömbös küzdelemnél (04:48, 05:21) csipesszel is helyettesíthetjük a léggömböket, bár a lufi elpusztítása tovább árnyalja a képet. Érdemes megnézni a vesztes kislány arcát, amikor leszámol a megszerzett, ám el nem pusztított léggömbbel (06:11). A földharc technikák (06:14, 06:33, 06:46) már sportág specifikusabbak, azonban ezek is nyugodt lélekkel beépíthetők bármely harcművészet gyerekedzésébe.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Ha bunyót néz az ember, és nem kimondottan véres az összecsapás, gyakran felmerül a bunda gyanúja. Igaz, ez nem mindenkit zavar: az emberek többsége szereti az akciófilmeket, és a pankrációnak is lelkes rajongótábora van, noha mindenki tisztában van vele, hogy ez a két műfaj csupán a showról szól. Ezzel együtt kevesen szeretik, ha éles bunyóként adnak el neki egy előre megbeszélt meccset – főleg, ha a pénzük bánja a végeredményt.

Persze csalni sokféleképpen lehet. Van aki sérülésre hivatkozva adja fel, mások egy bekapott ütés után elterülnek, mint a liszteszsák. Persze mióta több szögből veszik folyamatosan a mérkőzéseket, sokkal könnyebb kiszúrni, ha a két ellenfél bunyó helyett kommunikál. A kiütést vagy a mindent eldöntő földre vitelt megelőző rövid biccentés már eleve megkérdőjelezhetővé teszi a végeredmény tisztaságát. Máskor csak az lesz gyanús, hogy az egyik versenyző nem küzd teljes erőbedobással – bár mindenkinek lehet rossz napja.

A mai anyagról nem lehet elmondani, hogy ne tennék oda magukat a fiúk. Gyors, fordulatos, technikailag csillogó bunyót láthatunk – sőt az a baj, hogy túlságosan olajozottan mennek a dolgok. Vannak apró jelek, amelyek arra utalnak, hogy nem igazán élesben csinálják – az ütések levegőt érnek, a srácokból hiányzik a gyilkos ösztön, és túlontúl könnyedén kontrázzák a támadásokat. Ezzel együtt fergeteges bemutatót látunk, Nakamura és Cristea izületeinek hajlékonysága pedig egészen elképesztő.

Egyébként bíztatóan indul a menet (00:03), és a folytatás is egészen reálisnak tűnik (00:04). Azután Nakamura csinál egy lábkulcsot (00:09), és az ellenfél térde valami hihetetlen szögben hajlik (00:13). Kicsivel később ki tudja miért, lazít a fogáson (00:15). Rövid gyömiszkölődés követően már mindketten bőszen feszegetik egymás bokáját (00:29). Kis ideig úgy tűnik, Nakamura van előnyben (00:40), ám csakhamar fordul a kocka (00:43). Ütésekkel próbál bontani (00:48, 00:56, 01:02), azonban ezekben nincs erő. Azután, amikor már másodpercek óta nem csattan ütés, Cristea a fejét próbálja védeni (01:06), mire ellenfele pozíciót vált (01:17).

De kétségkívül látványosan görgetik tovább az eseményeket (01:28), a karfeszítésnél (01:31) meg egészen jól látszik, milyen végtelenül hajlékony Cristea. Azután kipördül szorult helyzetéből (01:33), és most ő kerekedik fölül (01:35). Valamiért ő se ütésekkel próbálja kivégezni a másikat (01:38). Majd újabb karfeszítés (02:02) és újabb kontra következik (02:05). Cristeának most alkalma nyílik, hogy rövid úton befejezze a mérkőzést (02:10), de nem él a lehetőséggel. Manhoef egész biztos nem hagyná ki ezt a ziccert. Cristea ehelyett mögékerüléssel próbálkozik (02:22), amiből újabb földharc lesz (02:29), bár ebből hamarosan felállnak (02:53).

Az újabb földharcban nem igazán meggyőzők a térdrúgások (02:59, 03:00). Amikor állásból folytatják, az ütések, rúgások, nagy része levegőbe megy (03:25), és ami betalál se mondható megrendítőnek (03:21, 03:24, 03:25). A kínai mma azért gyilkosabbnak tűnik. Nakamura mindenesetre visszatér a menet kezdetén látott földrevitelhez (03:32). Ezúttal se jön ki belőle jobban. Újabb elképesztő karfeszítés következik (03:44), de Cristea jól bontja gurulással a technikát (03:45). Amikor fölülkerekedik, most se üti igazi meggyőződéssel a másikat (03:52, 03:54, 03:58, 03:59, 04:03, 04:06, 04:11), már ha éppen nem talál mellé (03:57, 04:13). Majd Nakamura kontráz (04:26), Cristea viszont újból kijön a karfeszítésből (04:38). Az ütések ismét hatástalanul csattannak (04:42, 04:43, 04:54), azután pár másodperccel később véget ér a menet.

Mindenesetre látványosnak látványos volt.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Az ökölvívás mindmáig a legjobb zártöklös rendszer. Nem véletlen, hogy a 18-19. században ugyanolyan csodafegyvernek számított, mint a 20. században a judo vagy a karate. Igaz, a kezdetek kezdetén nem használtak kesztyűt. Egy-egy menet végét az jelentette, ha az egyik fél a földre került (megengedettek voltak a dobások is), és ha végigment a mérkőzés, a végén összeszámolták, ki hány menetet nyert. Bár az ökölvívás szabályrendszere rengeteget szelídült azóta, Írországban mind a mai napig elevenen él a csupasz kezes öklözés hagyománya.

Egyébként egyáltalán nem véletlen, hogy Írország a csupasz öklös bunyó fellegvára, mint ahogy az se, hogy az ottani bajnokok többsége cigány. A lethweiről szóló posztban már írtam, hogy a kesztyű nélküli harc a legszegényebbek sportja. Kimbo Slice se a felső középosztály gyermeke. A nézők közt vegyesen vannak nők, férfiak, fiatalok, öregek, sőt még gyerek is akad. Őket vagy azért hozzák el, hogy szokják, milyen az élet, vagy tényleg nincs más szórakozás a környéken.

A mérkőzéseket parkolókban, elhagyott gazdasági épületekben, erdőszélen, dűlőúton, esetleg a mezőn sebtében kihúzott ringben vívják. Van szövetség, vannak bírák, a szabályokban is megállapodnak – például tilos a fogás –, és ezeket többnyire be is tartják. A távol-keleti harcművészetekkel ellentétben nem foglalkoznak a kézerősítéssel. Akinek erős csontjai vannak, az alkalmas erre a sportra, akinek nem, az átáll a kesztyűzésre vagy a focira.

Bár láttam már magas színvonalú csupasz öklös mérkőzést is, ezeket az összecsapásokat leggyakrabban az állóképesség és a szándék (02:06, 02:15, 02:21, 02:30, 03:22, 03:31, 03:34) dönti el. Kívülről nemegyszer kétségbeesett csapkodásnak látszik (00:42, 00:50, 01:08, 01:17), és kétségkívül van némi kocsmai bunyó hangulata a dolognak (00:22, 00:36, 01:01, 01:21). A versenyzők se feltétlenül kigyúrt adoniszok, azonban óva intenék bárkit attól, hogy lebecsülje ezeket a fickókat. Nekik ez az életük: megszokták, hogy odategyék magukat, elég verést kaptak életükben, viszonylag jól bírják az ütéseket (00:16, 00:33, 01:05, 01:06, 02:59, 03:30, 04:21, 04:34), és ha földre kerülnek se adják föl. Fölállnak és folytatják (00:55, 00:56, 00:58, 04:30, 04:42, 04:44). Végkimerülésig (03:49, 03:51, 03:53, 04:01, 04:59).

Az ütések elől igyekeznek kitérni (00:12, 00:46, 01:10, 01:12), esetleg kemény felülettel lezárni (00:22, 01:47), mert a komoly sérülés esélye minden pillanatban ott van (01:22). Ráadásul amikor elszabadulnak az indulatok, gyakran bontanak fejjel is (01:35).

Akad, aki szerint a csupaszöklös bunyó biztonságosabb, mint a kesztyűs mérkőzések, mert itt a versenyzők féltik a kezüket, és ezért igyekeznek testen megfogni az ellenfelet, de az általam látott mérkőzések ezt nem támasztják alá. A kiegészítő anyagba feltettem egy meccset, ahol jól látszik, milyen következményekkel járhatnak ezek az összecsapások.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Az Uechi ryuról már több poszt született a Maflásban. Persze mindenkinek a maga rendszere a legkedvesebb, de eltagadhatatlan, hogy ebben a stílusban tökéletesen ötvöződik a hagyomány és a hatékonyság. A „kisöregek”  nagyon népszerűek, ezt a bemutatót Párizsban tartották, a harcművészeti fesztiválon. Ha valaki pontos képet akar kapni arról, miért hatékony a karate, nézze meg a mai anyagot.

Klasszikus erősítéssel kezdik. Ebben ugyanúgy szerepet kap a makiwara (00:35, 00:48, 00:57, 01:09, 02:06, 02:28), mint az elsődlegesen az ujjak erősítésére használt cserépedény, a nigiri game (00:40, 01:02, 01:26), a hawaii eredetű kongoken (00:47, 00:52, 01:23, 01:39, 01:56, 02:51), vagy a Kínából származó aszimetrikus súlyzó, a csi isi (01:14, 01:28, 01:45, 02:42). A rendező nem igazán tudja eldönteni, mit mutasson, amit meg lehet érteni, mert miközben az ember az egyik mestert csodálja, azon rágja magát, hogy eközben mi mindenről maradt le. Mindenesetre láthatjuk a nigiri game kevésé ismert használatát (01:36, 01:49, 02:01, 02:35), vagy a kongokennel végzett páros gyakorlatok egyikét is (00:44).

Tudom, vannak akik szerint lehetne meggyőzőbben is makiwarázni, de szerintem a mester elég nagyokat csap oda, és ne feledjük, hogy ezek az ütőfelületek a karate hagyományos eszköztárába tartoznak (00:37, 00:48, 00:59, 01:09, 01:13, 02:09, 02:10), és Kiyohide sensei láthatóan feledzette valamennyit. Egyébként a kongokennel is végeznek testfelület keményítő gyakorlatokat (00:52, 01:41). Természetesen ki-ki maga dönti el, mit tart jónak, de az az igazság, hogy szerintem már az is meggyőző, ahogyan bejönnek a mesterek (00:08, 02:55, 04:07).

Egy villámgyors önvédelmi bemutatót (03:08) követően töréstechnikával folytatják (03:25), ami akkor is lenyűgöző (03:36, 03:37, 03:41), ha Bruce Lee óta tudjuk, hogy a fa nem üt vissza. Bár a kinyújtott ujjakkal történő deszkatörés elsőre nem jön össze (03:39), nekem pont ettől lesz hiteles a bemutató. Ebből lehet látni, hogy nem „előkészített” fáról van szó, ami a sípcsonton való törés értékét (04:48) is jelentősen megdobja. A lábujjhegyen történő léctörés (05:36, 05:40) pedig akkor is elképesztő, ha „csak” harmadikra jön össze. A hagyományos okinawai karatéban gyakran rúgnak lábujjakkal, mert így sokkal hatékonyabban lehet támadni a kyusho pontokat.

A kézben tartott baseball ütőt nagyon gyorsan és erősen kell megütni (06:22) vagy rúgni (06:36), hiszen igazából nincs rögzítve a cél. Ráadásul KIyohide sensei nem a legvékonyabb ponton tör, hanem ott, ahol már elkezd vastagodni. Ennek ellenére mindkettőt eltöri, bár ha megfigyeljük, ezután korántsem olyan daliás a járása (06:41), mint amikor bejött az arénába.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A szuronyvívásról a legtöbb embernek az első világháború ugrik be elsőre. Nem véletlen, Európában akkor vívtak utoljára tömeges közelharcot a katonák. Pedig a szuronyroham már jóval előbb meghatározó szerepet játszott a hadtörténetben, és a bajonett forgatását mind a mai napig tanítják. A mai anyagban John Seeger mutatja be a nagyapja által oktatott, második világháborús közelharc technikákat. 

Az alapok a szuronyvívásban se mások, mint bármely más, harci rendszerben. A kitérést (00:18) ellentámadás követi (00:58). A fegyveres küzdelemben alapvető az ellenfél fegyverének kizárása, ez ebben az esetben is megtörténik (01:03). A másik harcképtelenné tételével nem sokat tökölnek (01:06), a varázslás helyett a célszerűséget részesítik előnyben. Mivel harctéri technikáról van szó, a záró elem természetesen az ellenfél megölése (01:11).

A következő variációk (01:39, 01:48) nem tűnnek túlontúl hatékonynak, ahogy a harmadik változat sem (01:59). Nem tudom, mennyi az esélye, hogy a csatatéren, éles helyzetben szuronnyal valaki elvágja a támadó nyakát – azért ne feledjük, hogy nem kora gyermekkoruk óta yarival gyakorló szamurájokról, hanem frissen berántott és az alapkiképzést követően a frontra küldött sorkatonákról van szó. A másik oldalra valamivel jobban adja magát (02:09), de azért nem bíznám ezekre a megoldásokra az életemet. Viszont nagy előnye a videónak, hogy végre értelmet nyertek a díszszázadoknál unalomig látott, fegyverforgatási gyakorlatok (00:17, 00:18, 02:16, 05:50, 06:02).

A támadás és a védekezés alapvetően nem válik el egymástól (02:43), ami nyilvánvalóan a kiképzési idő lehető leghatékonyabb kihasználását célozza.

A legfolyékonyabb technika kétségtelenül a lefelé való kitérés (03:52), ahol az ellenféltől elvett fegyverrel folytatják a harcot (03:53). A szuronyvívás természetesen nem szépségdíjas műfaj, a hatékonyság itt tényleg élet-halál kérdés. Épp ezért komoly hangsúlyt kap az összmunka (04:21), amiért ugyan nem fognak fair play díjat osztogatni (04:22), viszont jelentősen növeli a megmaradás esélyét.

A két támadó elleni védekezés ugyanennek az elvnek a fordítottja. Az előbb a támadás pillanatában nyíltak szét a támadók (04:35), most viszont a védekező arra törekszik, hogy a döntő pillanatban libasorba rendezze őket, hogy egyszerre csak egy emberrel kelljen foglalkoznia (05:07). Természetesen a földrevitelt is úgy oldja meg, hogy az ellenfelei minél jobban akadályozzák egymást (05:30).

A fegyver elleni pusztakezes védekezés a systemát idézi (05:37), a technika gyökerei valószínűleg közösek. A következő megoldás valamivel reálisabbnak tűnik (06:12), persze kérdés, hogy a másik belemegy-e egy ilyen jellegű huzakodásba. A fegyvertelen ellenfél megtámadása (07:02) jóval túlélhetőbbnek látszik.

Vannak olyan helyzetek, amikor az ember végső kétségbeesésében mindent megpróbál (07:19), de komoly gond van, ha erre kerül sor. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell készülni az ilyen szituációkra (08:23), azonban régen rossz, hogyha idáig fajulnak a dolgok. A jó öreg hererúgás most se maradhat el (08:24). Ugyanez fegyverrel, mozgásból azért sokkal biztonságosabbnak tűnik (09:08).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Choi Hong Man nem tartozik a hibátlan mérlegű versenyzők közé, noha csaknem 220 cm-es magassága és 160 kg-os súlya kétségkívül behozhatatlannak tűnő előnyt jelent a számára. Aki már látta, az tudja, hogy ha csak a saját derékmagasságáig lendíti a térdét, azzal a legtöbb ember fejét bőven kettérúgta. Viszonylagos lassúsága viszont sebezhetővé teszi, és valójában emiatt lett a különféle harcművészeti rendezvények sztárja. A közönség szereti, amikor különböző irányzatok képviselői mérik össze a tudásukat, vagy ha az egyik félnek jelentős hátrányt kell kiegyenlítenie.

Mighty Mo az utóbbi kategória: közel 30 centivel és 30 kilóval kisebb a koreai szörnynél. Az ő versenyeredményei is hullámzóak, mindenesetre ezzel a mérkőzéssel kapott egy esélyt, hogy beverekedje magát a legnagyobbak közé. Tegyük hozzá: a K1-es szabályok alapvetően a nagyobb tömegű félnek kedveznek.

Mo mindenesetre nem sokat tétovázik. Kicsit keresgéli a távolságot, azután gyorsan beugrik, és odapörköl kettőt a másiknak. A koreai meglepődve hátrál, nem igazán az ütések ereje, inkább a váratlansága lepte meg.

Annyit kétségkívül elér, hogy Choi levetkőzze előbbi jámborságát, és meginduljon előre. Még egy kis rugdosásba is belemegy (01:47, 01:49), ami nem igazán az ő terepe. Mo igyekszik felszívni magát, folyamatos nyomás alatt tartja a másikat, és időnként egy-egy ütés is kipattan belőle (02:10, 02:13), bár ez a nekiindulás kívülről elég kétségbeesett próbálkozásnak tűnik (02:13). De sikerül beterelnie ellenfelét a sarokba, majd üt egy hatalmas luftot.

Choi akármilyen lassú, megérti, hogy muszáj előre jönnie. Most ő veszi át a kezdeményezést (02:02, 02:36), ám hiányzik belőle a szándék. Mo viszont hamar észreveszi, hogy a koreai csak alibiből nyúlkál felé, és újból nekiugrik az ellenfelének. Megint a levegőt találja (02:38). A koreai végre felfogja, hogy ha ő nem támad, akkor a másik jön előre, és megpróbál pontot tenni a találkozó végére (02:41). Még egy rögzített térdest is rányom, azonban csak annyit és el vele, hogy hanyatt zuhan a padlón.

Föláll, folytatja (03:18), azután végre odacsap rendesen (02:38), amit Mo könnyedén kimozog (03:38), viszont a válasz keményen csattan Choi fején. Gyorsan rányom még egyet (03:40). Kis tapogatózás következik, majd Choi ismét nekilendül, de ráfut egy újabb maflásra (03:59). Az ő ellentámadása viszont megint célt téveszt (04:00). Mo egyre csak üt (04:05), és a koreainak láthatóan lövése sincs, mit tehetne a siker érdekében. Néhány rúgással próbálkozik (04:24, 04:29), azután véget ér a menet.

Érdemes megnézni a lassításokat, azokon jobban látszik, hogy a koreai feltartó jellegű maszatolása azért keményen ott tud lenni (04:47). 160 kiló az 160 kiló.

A második menetben egy darabig nem történik semmi érdemleges, Mo elmozog, kivár, azután ismét elereszti a jobbosát (06:13). Ezúttal telibe kapja Choit. És itt van vége. A koreai nem tud talpra állni (06:18). Több szögből, lassítva is meg lehet nézni (07:49, 07:58, 08:07, 08:20, 08:39, 08:48, 08:50).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.