Max Pallen hatvan fölött is kiáll full contact küzdelemre a nála fiatalabbakkal. És mivel Fülöp-szigeteki harcművészetet gyakorol, bottal. A védőfelszerelést csupán egy vívósisak és egy kesztyű jelenti.

Ebben a videóban a közönség legalább olyan elképesztő, mint a mester vagy az ellenfelek. Amikor nagy mesterek küzdenek, vagy bemutatóznak, sok emberben ott motoszkál a kisördög, mi lenne, ha a tanítványok komolyan vennék a dolgot, és rendesen odasóznának. A mai anyagban ez a kérdés nem marad megválaszolatlan. Nem tudom, mennyire könnyűek ezek a botok, de elég keményen csattannak, és mint a felvétel végén kiderül, azért pokoli nagyot lehet ütni velük (04:34). Nem tudom, hatvan év fölött hányan mennének bele egy ilyen kemény adok-kapokba. Főleg váltott ellenfelekkel…

A terem mindenesetre rendesen megtelt érdeklődőkkel. A két fél között az első összecsapásnál cirka 30 vagy még több év lehet, és a fiatal srác határozottan nem veszíteni áll oda. Nekem úgy tűnik, vívhatott valamikor (00:40, 00:45, 00:47, 00:51), bár kétség kívül a Kali se áll tőle távol. Egy pontos csapással kiveri a mester kezéből a botot, azután odacsap egy embereset. Az öreg a botja után szalad, ugró gurulással próbálja felkapni a földről. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnhetett, de az utcán nem lenne életbiztosítás (00:58).

Folytatják, és megint elröpül az öreg botja (01:12), de ellenfele ezúttal nem bántja. Most Max Pallen lendül neki. Láthatóan élvezi a bunyót. Aztán a srác botja kerül a földre, és itt egy kicsit elszabadulnak az indulatok. A szűk távolságnál nem sokat ér a bot, a srác pedig ököllel kezdi verni az öreg vívósisakjának álarcát (01:28). A kamera ugyan kegyesen elfordul (01:30), de azért a végeredményt látva (01:35), az embernek nem sok illúziója marad, hogy mi zajlott ezalatt. Max Pallen mindenesetre vigyorog (01:40), és folytatja a harcot (01:51). A közönségnek pedig tetszik az öreg: (01:52). Innentől még annyira se kímélik egymás, mint idáig (02:05, 02:08, 02:17, 02:19). Bár a mesternek van egy-két ragyogó villanása (02:42, 02:44), az utolsó csapás az ő fején csattan (02:45).

A következő ellenféllel már sokkal óvatosabban kezdenek, bár az ilyen jellegű testütések eléggé fájhatnak (03:41). Ugyanakkor ezektől senki se rendül meg, ami kérdésessé teszi ezeknek a technikáknak a hatékonyságát. A támadó nem annyira heves, és így kevésbé zilálja szét Pallen mozgását (03:55, 04:14, 04:16), sőt nagyon szép ellentámadások folynak ki belőle (03:45, 03:46, 03:54, 04:19). Azután az ellenfél is betalál (04:20), és ezzel vége is a harcnak. Még a sisakon keresztül (04:34) is megsérült az öreg (04:37), ami azért elárul valamit abból, mennyire vették lazán az összecsapásokat. Ennek ellenére boldogan vigyorog (04:44), humoránál van (04:42). Tegyük hozzá, ha nincs sisak, kevésbé örülne, és ezt ő is tudja (05:00). Nagy tapsot kap a közönségtől (04:50). Joggal.

A Fülöp-szigeteki harcművészetekről a Maflás Facebook oldalának 2010. december 2-i bejegyzésében olvashattok.

Hideo Ochi számára a karate a test és szellem egységét jelenti. A tökéletes egyensúly, nyugalom, kiegyensúlyozottság, koncentráció és önkontroll művészete. A technikát csupán a fizikai-szellemi fejlődés eszközének és nem végcélnak tekinti, de hozzáteszi, hogy ha az eszköz nem tökéletes, a végeredmény se lesz az.

Igazi, régivágású mester, aki ráadásul olyan, mintha egy távol-keleti akciófilmből lépett volna elő: meggyőző, ugyanakkor végtelenül bölcs, mosolygós, ősz szakállú. Valljuk be őszintén, kora kamaszkorában az ember pont ilyen senseit álmodott magának.

Maximalista, de nem üvöltözős. Nem szájbarágósan tanít, mégis mindent átad, amire a tanítványnak szüksége lehet, és azután rábízza, hogy él-e a kapott tudással, vagy sem.

Határozott elképzelése van a harcművészetről, és úgy gondolja, hogy ha valaki nem megfelelően gyakorol, akkor nem karatét csinál. Ezen a felvételen láthatóan bepöccen. Alaptechnikákat végeznek a fekete övesekkel (00:02), és a mesternek érezhetően nem tetszik, ahogy a tanítványok dolgoznak (00:13). Nem kezd el magyarázni. Úgy gondolja, a tanítványok szelleme túl fáradt és szétszórt ahhoz, hogy figyeljenek rá. Leparancsolja a társaságot a földre, és egészen új dologba fog: erőnlétit vezényel, de nem büntetésből, hanem, hogy kifárassza őket.

Mosolyogva végezteti  a gyakorlatot, amit ő is velük együtt csinál (00:26). Mindvégig tartja a kontaktust a társasággal (00:56, 01:00, 01:09), mert tudja mennyire fontos, hogy mindenki úgy érezze, a mester figyel rá. A csapat erőnléte olyan, mint a figyelme (01:15) – persze nem tudhatjuk, hány órányi edzés van mögöttük. Természetesen megcsinálja azt a viccet, hogy egy kis időre abbahagyja a vezénylést (01:23), majd amikor már mindenki azt hiszi, vége, újra kezdi a számolást (01:24). Messze az öreg bírja legjobban. Amikor már végleg kinyúltak (01:39), és örülnek, hogy valami más, könnyebb feladatot kapnak, elkezdi a tanítást (01:43). Mostanra nyitottá váltak.

Jó karate nincs megfelelő talajérzet nélkül, ehhez viszont az kell, hogy az egész talp – beleértve a lábujjakat is – belekapaszkodjon a padlóba. Ennek feltétele, hogy a talpizmok és a lábujjak kellően mozgékonyak legyenek. Ochi mester mindezt nem magyarázza el, csak csináltatja egyik gyakorlatot a másik után, kezdve a legegyszerűbbtől (01:43) az egyre bonyolultabbakig (01:52, 02:00, 02:12, 02:30). Meggyőződik róla, hogy mindenki érti, mi a feladat (02:31), majd folytatja (02:36, 03:05). Érdemes megfigyelni, milyen tudatosan képes használni a lábujjait (02:19). Az önkontrollhoz ez is hozzátartozik.

Amikor végzett, visszatér az eredeti alapgyakorlathoz (03:36). Mindaddig nem számol, amíg az emberek nem tapadnak a talajhoz (03:44) – elvégre erről szólt az egész kitérő. Aztán folytatódhat ott, ahol abbahagyták (03:52). Aki akar, az tud tanulni tőle. Van mit. Ráadásul végtelenül jó hangulatban, nevetve, mindenféle misztikus körítés nélkül adja át a tanítást.

Ochi sensei úgy véli, ha megfelelő módon gyakorolják a karatét, a pontosan végrehajtott technikák megőrzik az ember egészségét. Ezzel nem feltétlenül kell egyetérteni, egy azonban biztos: ha valaki naponta megcsinálja ezt a gyakorlatsort, nem lesz lúdtalpa.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Roy Jones Jr.-ról már született egy poszt a Maflásban. Bár csillaga mára leáldozott, nem tudom megállni, hogy ne tegyem be ezt az összeállítást, ami pár percben felvillantja pályafutása néhány emlékezetes mozzanatát.

Jonest a Jorge Vaca elleni, villámgyors kiütéses győzelme után (00:25) kezdték komolyan jegyezni. Meg volt benne minden, ami az igazán nagy klasszist jellemzi: a tökéletes reflexek (01:40, 01:55, 02:10, 02:21, 02:24), a brutális ütőerő (00:36, 0039, 00:42, 01:11, 01:12, 01:15, 01:25, 01:32, 02:59) – Virgin Hillt például testen végezte ki (00:27), aki ráadásul ekkor fogott először padlót. Emellett remek showmannek bizonyult (00:19, 00:32, 01:49, 02:00, 02:16, 02:23, 02:26, 02:38, 03:11).

Amikor úgy döntött, feljebb lép egy súlycsoporttal, és megszerzi a nehézsúly világbajnoki övét, bakancsban és farmerban lépett a mérlegre, és még így is éppen csak elérte a nehézsúly kötelező alsó határát. Ellenfele, John Ruiz a mérlegeléskor tizenöt kilóval nyomott többet Jonesnál, ami ökölvívásban nem sok jót jelent. A ringben viszont Jones zsenije kiegyenlítette a különbséget (02:14).

Bár sokszor úgy játszott ellenfeleivel, mint macska az egérrel (00:54), nem szerette, ha vele próbáltak szórakozni (00:46, 00:55). Az efféle próbálkozásokat fénykorában keményen megtorolta (00:48, 01:07). Egyébként ez utóbbi, a Vinny Pazienza ellen vívott mérkőzése talán az egyik leglátványosabb küzdelme.

Könnyednek tűnő első keze is rettenetesen veszélyes volt, nemegyszer ezzel fogta meg ellenfeleit (01:15, 01:22, 01:25), és persze ha kellett, remekül kontrázott (01:41, 01:57, 02:31). Gyakran csinált bohócot kihívóiból (02:41), akik időnként azt se tudták, honnan kapták a pofont (02:11, 02:42), Roy Jones Jr. pedig mindenkinek kiosztotta a magáét (03:21).

A kapcsolódó anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.

Sokan álmodoznak arról, hogy távol-keleten tanulnak harcművészeteket. Antoine Pinto azok közé tartozik, akik megvalósították az álmukat. Profi Muay Thai harcos lett. Thaiföldön. Ott edz és versenyez, ami akkor is szép teljesítmény, ha nem tartozik a világ élvonalába.

Ebből a felvételből lejön, milyen az átlagos versenyzők élete. A legnagyobbak ebből a közegből emelkednek ki. Az elején az ember megmosolyogja, hogy a srác jóval kisebb versenyzőkkel küzd (00:24, 00:33, 00:59, 01:22: 01:36), de azután az ellenfelek szép fokozatosan felnőnek a francia fiúhoz (01:24, 02:11, 02:18, 02:29, 03:09, 03:27, 03:35, 03:47, 04:35). Persze mindehhez az is hozzátartozik, hogy annakidején Hollandiában is csak a legalább 10-15 kilóval könnyebb, kiöregedett thaiföldi versenyzőket merték összeállítani az akkori európai élvonallal.

Valljuk be, azért a könyökösökkel (01:10, 02:45, 02:55, 04:13, 04:38), térdesekkel (01:21, 01:30, 01:39, 02:14, 03:45, 04:30), földrevitelekkel (02:15, 02:21, 02:22, 02:40), a földön fekvő ellenfél szabad támadásával (03:58) súlyosbított szabályrendszerben nem könnyű talpon maradni. Tegyük hozzá, a thaiföldi versenyzők motivációja és hozzáállása gyökeresen más, mint a nyugati féltekén.

Antoine Pinto mindenesetre tudja hogyan kell távol tartani az ellenfelet (00:26, 00:28, 00:33, 01:22, 01:54, 01:56), illetve betenni a darálóba, amikor eljön a pillanat (00:40). Akkor se hatódik meg, amikor ő szorul sarokba (02:56), és láthatóan kellő ütőerővel rendelkezik ahhoz, hogy kihasználja a kínálkozó helyzeteket (03:12, 03:17, 03:33, 03:36, 03:45, 04:02, 04:04, 04:36). A lába legalább ennyire jó (03:21, 03:24, 03:40), és ha úgy adódik, képes combon kivégezni az ellenfelet (03:48).

Hamisítatlan thaiföldi momentum, amikor az egyik kiütésnél a bíró a szó legszorosabb értelmében véve közbelép (03:41). Persze a leglátványosabb megoldás az, amikor a francia srác egyszerűen kihajítja a ringből a túl nagy lendülettel rohamozó ellenfelet (02:26, 02:27, 02:31), sőt a végén, még utána is rúg egyet (02:34)…

Steven Seagalt senkinek se kell bemutatni. A hajdani akciósztár filmjein egy nemzedék nevelkedett. Persze mindig elmondják, hogy Seagal magas rangú Aikido mester, de az utóbbi időben ez inkább negatív reklám. Aki csak a mostani filmjeit ismeri, valószínűleg meglepődik azon, hogy a fiatal Seagal mennyire magabiztos és meggyőző volt.

Az Aikido mai formájában inkább mozgásművészet – bár ezzel valószínűleg nem mindenki ért egyet. Valóban a harcművészetekből alakult ki, de azért ne feledjük, hogy az erő nélküli küzdelem atyja, Ueshiba Morihei bivalyerős volt. Az ilyen jellegű technikák akadálymentes végrehajtásánál nem árt, ha az ember húsz centivel magasabb, és harminc kilóval nehezebb, mint a támadók (00:23, 00:45, 00:46, 0049, 02:14), ahogy az ezen a felvételen is látszik.

Az Aikido egy fajta dinamikus meditáció. A gyakorlás során elsajátított készségek, a szándék megérzése (02:02), a kitérés az agresszió elől (00:08, 00:17, 00:19, 00:20, 00:25, 00:26, 00:28, 00:32, 00:41, 00:43, 00:44, 00:54, 01:17, 01:33), a másik mozgására való rácsatlakozás (00:33, 00:46, 00:47, 00:51, 00:55, 01:02, 01:33, 01:46), az, hogy az ember viszonylagos stressz helyzetben is megőrizze egyensúlyát és nyugalmát (00:30, 00:37, 00:38, 00:39, 00:47), az összpontosítás (00:22, 00:29, 00:32, 00:35, 00:39), a folyamatos koncentráció (00:31, 00:34, 00:36, 00:40), illetve a két ember tökéletes harmóniája (01:09, 01:34, 02:12) az élet más területein is rendkívül hasznosak lehetnek. 

Az Aikido számos alapelve, az időzítés (00:56), a kitérések, az optimális elhelyezkedés a térben (00:25, 00:33), a másik ráléptetése az ütésre (00:21, 00:25, 02:17) megtalálható az ökölvívásban, a Muay Thaiban vagy az utcai bunyóban is. Igaz, más jellegű technikákkal és a küzdelem egyéb nézőpontjaival ötvözve.

Steven Seagált az adottságai tették sztárrá. Olyan ember, aki élete adott szakaszában hihetően tudta demonstrálni, hogy az Aikido szellemiségét és gyakorlatát követve képes megoldani a felmerülő problémákat. Bár mindez ma csak nagy jóindulattal mondható el róla, ezt a felvételt megnézve megértjük, mi ragadta meg annakidején a filmszakma figyelmét.

A mai anyag az utcai bunyók egyik klasszikusának számít. A srác kocsijába beleszaladtak oldalról, ami kissé felzaklatta. Utána láthatóan el akarták magyarázni neki, hogy azért van igazuk, mert többen vannak. Tévedtek.

Az utcai helyzet nagyon más, mint a dojo vagy a ring. Sokszor nem lesz belőle pofozkodás, a felek legtöbbször megelégednek egy kis feszelgéssel vagy szájkaratéval. Máskor viszont nem, és ilyenkor előfordulhat, hogy évek gondos munkájával felépített önbizalom és énkép porlik semmivé néhány pillanat alatt. Utcai önvédelem esetén a tapasztalatok szerint inkább a bunyóra koncentráló full contact rendszerek bizonyulnak hatékonynak, mint a személyiségfejlődésre összpontosító stílusok, de persze sok múlik az emberen és az ellenfélen is.

Itt a kiinduló helyzet már eleve éles, a kocsijában ért kárra mindenki érzékenyen reagál (00:24). Mindenesetre az elején a nézők még tudják, hogy a veszekedőket fizikailag el kell távolítani egymástól (00:31), mielőtt robbanásig hevülne a helyzet. Sajnos hosszú távon nem járnak sikerrel, és a lekezelő arc- és tarkópaskolások (00:42, 00:52, 00:58), vélhetőleg akkor is hozzájárultak a vita elmérgesedéséhez, ha a déli kultúrákban a testi kontaktusnak más a jelentősége. A srác le is szedi a nyakát tapogató kezet, ami semmiképp se a szimpátia jele. Valamivel később a frontális szembenállás és kezek kereszteződése (01:09), már azt jelzi, hogy pillanatokon belül kitör a balhé. Az agresszivitás következő lépcsője, amikor az egyik fél belép a másik distanciabuborékába, azaz olyan távolságon belülre jön, ahol a megtámadott már nem érzi biztonságban magát (01:10). Érdemes megfigyelni, hogy mindketten kicsit előre dőlnek, az arcuk csaknem összeér. A mellettük állók már nem szétválasztják őket, hanem kört formálnak, mintegy teret formálva az agressziónak. A megtámadott hátrál, de fogják a ruháját, és a fehér inges fickó is bekerítő mozdulatot tesz (01:10). A srác biztos ami biztos alapon egy taslival bontja a kényelmetlen távolságot, a kis csapat pedig akcióba lendül (01:12).

Ő viszont úgy helyezkedik, hogy a támadói egymást akadályozzák, és egyszerre lehetőleg csak egy emberrel kelljen foglalkoznia (01:12, 01:13, 01:14, 01:15, 01:16, 01:19, 01:21, 01:23, 01:25, 01:28).

Az elején kifejezetten feszült, nem találja a kellő távolságot (01:12), az ellentámadása se igazán hatékony, ekkor még csak arra összpontosít, hogy elkerülje az ütéseket (01:13, 01:14). De amint sikerül gyakorlatilag libasorba rendezni a többieket (01:36), kezdődhet a csiripolás. Ez a pillanat egyébként olyan, mintha Muszasi: Az öt elem könyvének illusztrációja lenne.

A két leütést követően (01:35, 01:36) a srác ismét felveszi a számára biztonságot nyújtó távolságot (01:39). Persze megint akad, akit a falkatudat támadásra sarkall. Vesztére (01:40). A fehér inges pasas szorgalmas ember, de végül megkapja azt a maflást, amitől elfekszik (01:44, 01:59, 02:17, 02:56). A lökdösődést kezdő fickó pedig még egyszer odamegy a pofonért (01:45). Utána ő se kér többet.

A srác innentől harcra készen áll, tartja a távolságot, de láthatóan sokkal nyugodtabb (01:47, 01:49). Békítő gesztussal jelzi, hogy nem akar balhét (01:50), ám még később se enged ki igazán (02:08). A hatóság természetesen a lehető legjobb pillanatban érkezik (01:53). A jelenet végén ismét a békítőké a főszerep (02:12).

A feszültséget már a legelején tapintani lehet (00:28, 00:33), a srác láthatóan célpontot keres, amikor minden áron be akar olvasni a fekete kocsi utasainak (00:42, 00:45). A fehér inges férfi ekkor még csillapítólag karolja át (01:02). A sors fintora, hogy a végén ő került kórházba (03:04). Igaz, megdolgozott érte (03:21, 03:22, 03:23, 03:30, 03:32).

Sokan voltak, de nem elegen, hogy egy klasszikust idézzek. Tegyük hozzá, ha nem agyatlan amatőrök, hanem összeszokott profik esnek a srácnak, aligha ő kerül ki győzedelmesen a dologból.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A szúmó eredete a legendák ködébe vész. Az első japán nyelvemlékben, az 712-ben íródott Kodzsikiben (Régi dolgok krónikája) feljegyzett történet szerint két isten, Takemikazucsi és Takeminakata birkózással döntötte el, hogy kié legyen Japán.

A szúmó a kezdetek kezdetén a termékenységi rítusokhoz kapcsolódó rituális küzdelem volt. Nem voltak szabályok. A nyolcadik században feljegyeztek olyan, halálos kimenetelű legendás mérkőzést, amit állítólag több száz évvel korábban vívtak. Az összecsapást a győztes testre mért, pusztító erejű rúgásaival (más források szerint ütéseivel) nyerte meg.

A 8. században már a császári udvarban is rendeztek szertartásos szúmó viadalokat. A versenyzők eredetileg nem körülhatárolt térben küzdöttek, de már megjelentek a mai szúmó mérkőzések menetének egyes elemei.

Oda Nobunaga 1578 februárjában nagy szúmó versenyt hirdetett az Azucsi kastélyban. Több mint 1500 jelentkező gyűlt össze, és a helyszűke miatt állítólag ekkor került sor először kör alakú küzdőterek kialakítására. Ennek ellenére az első dokumentált bizonyíték, hogy a jelenlegi módon, félig földbe temetett rizsbálákkal jelölik ki az összecsapás helyét, mintegy száz évvel későbbről, a 17. századból származik.

A mai mérkőzés nem túl hosszú, gyakorlatilag az első pillanatban eldől. Mindenesetre jól látszik, milyen erős lehet egy nyitott kezes ütés, ha a másik lendületesen rálép a pofonra.

A szúmóval kapcsolatos korábbi posztot itt találod.