– Mondjuk az, hogy mindannyian ide jártak? – kérdezi ártatlanul Natalia. Utálom, amikor így pislog. Megrázom a fejem. – Nem ez a lényeg – felelem. – Ez egyértelműen kiderül a pendrive-on kapott anyagból. Ehhez semmi szükség se lenne ránk. – Azután…

– Pont ez az – mondom. – Akkor a kudarc a siker? – kapja fel a vizet Stefi. – Ezeregy olyan dolgot tudok mondani, ami a lehető legtávolabbról se kapcsolódik az Alapítványhoz. Ennek így semmi értelme. – Olyan lesújtóan pillant rám, mintha én…

Végigjáratom a szemem a többieken. – Szóval jutottatok valamire? Nem felelnek. Önkéntelenül is a Misi bá’tól ellesett hangsúllyal tettem fel a kérdést. Meglep, mennyire megbénítja őket a dolog. Olyasfajta csönd zuhan ránk, mint órán, amikor senki se tudja a választ…

 Eltalpalok az első fizetős telefonfülkéig. Jó sokáig tart, mire találok egyet. Kártyás. Még megvan a tavaly vett kártyám. Kicsit parázok, mi van, ha nem jó a telefon, de szerencsére kicseng. Barna szinte azonnal felveszi. – Halló? – Én vagyok az. Nem válaszol…

Szétsodor bennünket a tömeg. Megállok az egyik emelet korlátja mellett, innen viszonylag jól átlátom a terepet. Igazából nem tudom, mit keresek, de most már engem is elkapott a vadászat izgalma. Az emberek kis csoportokra, párokra bomolva beszélgetnek. Ahogy a lent kavargó tömeget…

Dühös vagyok magamra, amiért nem láttam át a szitán. Arra gondolok, hogy meg kéne osztani mindezt a többiekkel. Persze nem itt, ehhez túl sokan vagyunk. Kipislantok az ablakon. Még bő egy óra, mire bevergődünk Pestre. Felsóhajtok. Aztán lassan hatalmába kerít a busz motorjának…

Úgyhogy most mindannyian itt ülünk a Pest felé tartó buszon. A székembe süppedve találgatom, mitől lett a többieknek egyszerre olyan fontos, hogy elcsesszünk két napot. Nincs rá racionális magyarázat. Egy idő után feladom, és visszavonulok önmagamba. Az utazás során egyetlen…